Amerika: győzhet-e a reakció?

A megrendítő csapás lehetősége

  • Sebők Miklós
  • 2011. augusztus 11.

Külpol

Obama győzelme vízválasztó volt az amerikai politikában. Az első színes bőrű elnök megválasztása fontos lelki korlátot döntött le abban az országban, ahol az eddigi 44 elnök több mint negyede még maga is tartott rabszolgákat. Ám ma már úgy tűnik, az ország és a világ jövőjét a 2010-2011-es gazdasági és politikai események határozzák meg.

Mára zsurnalisztikai közhellyé vált: a pénzügyi, egészségügyi és környezeti szempontból is a lehetőségeket meghaladó fogyasztásra épülő amerikai életmód határponthoz érkezett. Elapadni látszik az a járadékfolyam, ami az Egyesült Államokat az elmúlt húsz év egyetlen szuperhatalmaként a felszínen tartotta: a birodalom katonai, politikai és pénzügyi dominanciája egyszerre került veszélybe. A tulajdonosi társadalom illúzióját a jelzálogpiacról kiinduló pénzügyi válság döntötte romba, magával rántva az olcsó ázsiai importot belső fogyasztással felszívó gazdasági modellt is. A munkanélküliséggel és extrém egészségügyi és oktatási inflációval szembesülő alsó és középosztálybeli családok fogyasztása nem képes tovább pörgetni a gazdaság motorját, miközben az - elsősorban politikai okokból - fizetésképtelennek látszó szövetségi állam sem képes újabb anyagi mentőövet dobni nekik. Az iraki és afganisztáni háború költségei, a pénzügyi krach és a gazdasági visszaesés nyomán megcsappanó adóbevételek, valamint az állami gazdaságélénkítésre, a bank- és bankármentő csomagokra és a nagyszabású egészségügyi reformra fordított források a sztratoszférába lőtték ki a költségvetési hiányt.

A Tea Party dühös mozgalmárai úgy érzik, hogy míg a fenti kiadásoknak mindig valaki más volt a kedvezményezettje, addig a számlát nekik kell állniuk. Ezen anyagi megfontolásokat persze érzelmek is hevítik: a túlfűtött patriotizmus és az amerikai alkotmány sajátos értelmezése (sajátos, hiszen az alaptörvény nem foglalt állást az adók és kiadások mértékéről). A Tea Party a maga adó- és adósságellenes retorikájával az amerikai politika meghatározó, még ha formális képviseletét tekintve messze nem a legerősebb csoportjává vált.

A 2010-2011-es fordulópont a kül- és biztonságpolitikában és a gazdaságpolitikában is méltó a rezsimváltás névre. A kicsi, de hangos magyar neokon mozgalom aktivistái számára sokkoló lehetett, ahogy a republikánus elnökjelöltek egy júniusi vitában sorra határolódtak el a pártjukat legalább egy évtizede meghatározó neokonzervativizmustól, és tettek hitet a mértékletes izolacionizmus mellett. Ám ennél is fontosabb változás a két oldalt elválasztó gazdaságpolitikai törésvonal jobbra tolódása. A demokraták és a republikánusok augusztus 2-ára végül megállapodtak egymással (az előzményekről lásd: Melegszik, Magyar Narancs, 2011. július 28.), ám e kimenet még egy évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. A demokraták nem csak egy azonnali, kisebb vereséget szenvedtek most: a megállapodás tartalmazza a megrendítő csapás lehetőségét is.

Nonszensz

A megegyezés három szakaszra épül. A most induló első periódusban úgy 900 milliárd dollárral csökkenti a kormányzat a kiadásokat, beleértve a védelmieket és az oktatásiakat is; ám ez jócskán elmarad attól a 2-4 ezermilliárdos megszorítástól, amivel érdemben változtatni lehetne a 14 ezermilliárdot átlépő adósság trendjén. A döntő a második szakasz lesz. Ekkor egy 12 tagú törvényhozói bizottság vagy előáll egy 1200-1500 milliárdos megszorító csomaggal, és ezt karácsonyig meg is szavazza a Kongresszus mindkét háza, vagy jön a demokraták Armageddonja: amennyivel ez a csomag kisebb lesz 1200 milliárdnál, annyival kell csökkenteni fűnyíróelven a költségvetés kiadási oldalát. Ráadásul az adósságkorlát következő emeléséhez még ez sem lesz elég - vagy újabb kiadáscsökkentések lesznek, vagy kétharmaddal el kell fogadni a kiegyensúlyozott költségvetésről szóló alkotmánymódosítást (amit a mostani megállapodás értelemszerűen nem tartalmaz). Mindeközben az államadósság csökkentését szolgáló intézkedések közt egyetlen bevételnövelő elem sem lehet - jóllehet csak az ifjabbik Bush elnök által bevezetett és igazán csak a leggazdagabbaknak kedvező adóreform kifuttatása is masszív 1500 milliárd dollárral csökkenthette volna az adósságot (a megcélzott 2400 milliárdból). Márpedig nehezen belátható, hogy milyen gazdasági érvek szólnak a méltányos közteherviselés ellen: elvégre az USA-ban az elmúlt tíz évben a fejlett világban példátlan alacsony szintre, a GDP 20 százalékáról 15-re csökkent a központi adóterhelés mértéke.

Ami az egyezség másik elemét, a kiegyensúlyozott költségvetésről szóló alkotmánymódosítást illeti, ezt a republikánusok fundamentalista fiskális konzervatívjai pár évente mindig megpróbálják átverni. A szenátusban 1982-ben, a képviselőházban 1996-ban át is csúszott, de mindkét házban sosem lett meg a szükséges kétharmados többség. Nem mintha a büdzsé felelős elkészítése rossz dolog lenne: csakhogy a kiegyensúlyozott költségvetést most úgy írnák elő a republikánusok, hogy közben bármilyen adózási kiskapu bezárását adóemelésnek nyilvánítanának, melynek tilalmát kétharmados törvénnyel betonoznák be (vajon honnan ismerős ez?). Arról nem is beszélve, hogy a fiskális politikának van egy anticiklikus feladata is. A kapitalizmusban természetszerűen követik egymást a fellendülés és visszaesés időszakai, és ha a kormányzat éppen válság idején vonul vissza, az a kereslet csökkenésén keresztül éppenséggel az utolsó lökést adhatja ahhoz, hogy a gazdaság az átmeneti recesszióból a hosszan tartó depresszióba csússzon. Ez volt az 1929-cel kezdődő "nagy válságot" elmélyítő republikánus politika kudarcának tanulsága, és ezzel szembesültek mostanában a megszorításokat túl hamar kezdő brit konzervatívok is.

A Tea Party képviselőinek pozíciója így történeti léptékű szakmai és jogi nonszensz: ha az alkotmánymódosítások, automatizmusok és új törvények nyomán életbe lépne mindaz, amit megálmodtak, egyik pillanatról a másikra mintegy felére csökkennének a szövetségi kiadások - miközben a gazdaság pang, és a munkanélküliség harmincéves rekordokat döntöget.

A kör

Bármily hihetetlen, az adósságlimit megemelésének módját és tartalmát a Tea Party hívei és a főáramú republikánusok is kudarcként élték meg, miközben a republikánus szavazók kétharmada is elégedetlen vele. (A demokraták többségének pedig elfogadható - ez sem piskóta.) A megegyezést a vezető republikánus elnökjelöltek közül egy sem támogatta, többek között az azonnali alkotmánymódosítás hiánya és a védelmi költségvetés lefaragása miatt. Ezzel pedig máris kialakult az új törésvonal jobboldala, melyhez képest a demokraták belátható ideig legfeljebb utóvédharcokat folytathatnak a választóik számára fontos célok megmentése érdekében.

Az átrendeződés a kiegyensúlyozott költségvetésről szóló alkotmánymódosítás nélkül is méltó arra, hogy strukturális változásnak nevezzük. A súlyos gazdasági válság, a demokraták kétéves kormányzása és a végletekig megosztott amerikai politikai rendszer megtette a magáét. És még valami: a Bush-féle adócsökkentések százmillió dolláros nagyságrendben jutalmaztak olyan mágnásokat, mint a Koch testvérek, akik a talált pénzből nem is haboztak a Tea Party és más republikánus ügyek mögé pakolni egy keveset. Az ily módon megfinanszírozott képviselők ki is használták vétóerejüket, és megakadályoztak minden olyan megegyezést, ami rosszul érintette volna gazdáikat. A kör bezárult.

Ma már jól látszik: a jövő a pár éve még szárnyaló retorika ellenére mégsem Obamával kezdődött el. Ha valaki, hát a jobboldal formálhatja ezekben az években a saját képére Amerikát. Ha 2012-ben a demokraták az alsóház után elveszítik a felsőházat is - és erre nem kevés az esély -, akkor Obama hátralévő hivatali idejében vagy mindent megvétóz, ami elé kerül, vagy a republikánusok trójai falovává válik, akinek fő feladata az marad, hogy elmagyarázza híveinek: az általa kialkudott kompromisszumok legalább a menthetőt megmentették.

A 2008-at követő rövid aktivista hullám után - mely az egészségbiztosítás kiterjesztésével megerősítette a szociális hálót, valamint elkezdte a pénzügyi szféra újraszabályozását és a hadiállam leépítését - a kormányzati visszavonulás évei következhetnek. Kiderülhet, hogy keletkezik-e az országot a válságból kirángató belföldi kereslet, ha megszűnik a "kiszorítási hatás" (a neoliberálisok fő hittétele szerint, ha az állam beruházásai és támogatásai finanszírozására hitelt vesz fel, azzal elszívja a pénzt a magánberuházások elől, s így a növekedés kerékkötőjévé válik); hogy lesz-e tartós gazdasági fejlődés az oktatási, egészségügyi és infrastrukturális befektetések hiányában. Obama egyetlen szerencséje talán az, hogy az elnökjelöltségre legesélyesebb republikánus politikus, Mitt Romney karizmáját tekintve nem egy Ronald Reagan. De 2012 novemberében, a következő választáson már senki nem lesz kíváncsi a felemelő szólamokra és a kompromisszumok feldicsérésére. Azt a jelöltet fogják keresni, aki szép jövő helyett elviselhető jelent kínál.

Neked ajánljuk