Franciaország: euródilemma és adósságválság - Áldozati disznók

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2011. augusztus 11.

Külpol

Franciaországban a válság magyarázatainak vezérszólama jobbára az általános európai sémát követi: a lusta, pazarló, csaló déli államok a ludasok a közös valuta megrendülésében. Ám e közhelyet mind többen kérdőjelezik meg, s felmerül az is: vajon ez az interpretáció nem csak arra jó-e, hogy megágyazzon az antiszociális ellenforradalomnak.
Franciaországban a válság magyarázatainak vezérszólama jobbára az általános európai sémát követi: a lusta, pazarló, csaló déli államok a ludasok a közös valuta megrendülésében. Ám e közhelyet mind többen kérdőjelezik meg, s felmerül az is: vajon ez az interpretáció nem csak arra jó-e, hogy megágyazzon az antiszociális ellenforradalomnak.

"Üdvözöljük a görög népet, hogy van bátorsága fellázadni az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank által rákényszerített kilátástalan terv ellen, és kinyilvánítani, hogy szabad akar maradni" - írta a Le Monde-ban két nappal a második megszorító csomag athéni megszavazása előtt Jean-Pierre Vesperini egyetemi tanár, Francois Fillon miniszterelnök 30 fős Gazdaságelemző Tanácsának tagja.

Persze Vesperini tisztelgése a görög ellenállók előtt korántsem domináns a francia médiában. A vezérszólam ugyanaz, mint Magyarországon: a szakadék szélére kerülő eurózónát csak a déli országok - Portugália, Itália, Görög- és Spanyolország - megszorítások árán kieszközölt megmentése tarthatja vissza a zuhanástól. A legtöbben egyetértenek a görögöknek tavaly küldött uniós üzenettel ("előbb lássuk a megszorításokat, aztán lehet, hogy segítünk!") - ha nem is okvetlenül gazdasági, mint inkább etikai okokból; és a francia sajtó sem mentes a gazdasági karantén érdekében is mozgósítható kulturális előítéletektől.

Ám a szorongatott népek iránti empátia is gyakran megnyilvánul - például június végén, a kontinentális szolidaritás óhajtásának pillanatában a jobboldali (!) Le Point magazin egy napon közölt két írásában. Az egyikben a lapigazgató üdvözli az igazság pillanatát, amely elhozza az "Európát többévnyi csalás és lazaság után" sújtó büntetést. A másikban a lap befolyásos publicistája utal a görög hanyagságot jóváhagyó unió felelősségére, és átfogó gazdaságpolitikai változásokat sürget az EU és az Európai Központi Bank működésében - mellesleg jelezve azt is, hogy az újabb görög csomag is kudarcra van ítélve.

Merthogy elterjedt, ha nem is címlapokon hirdetett vélemény, hogy a keserű orvosság ezúttal sem fog működni. Azaz az újabb megszorításokkal és a kedvezőbb feltételekkel könynyített adósságteherrel a vállán Görögország csak mélyebbre süllyed, miközben a szomszédok sem kerülnek szárazra. Azok, akik már tavaly tavasszal jelezték, hogy a megszorító csomagok csak három, jelenleg hibádzó feltétel - leértékelés, kamatlábcsökkenés vagy kedvező gazdasági környezet - esetén lehetnek sikeresek, ma már hajlamosak úgy gondolni, hogy az EU kíméletlenebb volt a "megsegítettekkel", mint a Nemzetközi Valutaalap. A feltételként elvárt csomagok nemhogy nem csökkentik, inkább növelni fogják az államadósságot, rontani a gazdaság megújulási képességeit, és tragikus következményekkel járnak a közemberek mindennapjaira nézve.

A bankokat vagy a görögöket mentik?

Az egyre ellenségesebb görögök szerint tragédiájuk elrettentő példa lesz a kontinensen, afféle "európai laboratórium; a bércsökkentések és új adók kivetése hamarosan az összes többi tagállamban megvalósul majd" - idézi az egyébként megszorításpárti Le Figaro Giorgosz Delasztik politikai elemzőt. Szerinte a több évre az EU és az IMF költségvetési gyámsága alá helyezett Görögországot és a bankokat megmentették, de a görögöket nem. Hasonló véleményen van Philippe Askenazy közgazdász, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a beígért privatizációk, amelyek az "utóbbi évtizedben folyósított, 70 milliárd euróra rugó strukturális alapokból épült modern reptereket és kikötőket elkótyavetyélik, szintén az európai adófizető veszteségeihez írhatók". Askenazy szerint nemcsak a "francia, német, kínai multinacionális vállalatoknak nyomott áron" meghirdetett kiárusítás botrányos, hanem az is, hogy míg Görögország támogatása fű alatt, az európai források átcsoportosítása révén történhet majd, a problémára kínált nyilvános megoldás, a megszorítások modellként való felmutatása az antiszociális Európának nyithat teret. Az unió így sosem szabadulhat ki "abból az intézményes csapdából, amibe a pénzügyi piacnak adott hatalom révén zárta magát".

A "pénzügyi piac" pedig azért fogadhatta megkönnyebbüléssel az önként vállalt 20 százalékos veszteséget, mert jóval többre, a magánkézben lévő adósság 50-70 százalékának elengedésére lett volna szükség a görög mocsár kiszárításához. Bizonyára nem véletlen, hogy azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az eurózóna július 21-én bejelentett vállalásait, jelen volt a pénzpiac három képviselője, a francia BNP Paribas és a Deutsche Bank igazgatója, meg a mintegy 400 magánhitelezőnek lobbizó Institute of International Finance képviselője is. Az európai vezetőket a görögök sorsánál szemmel láthatóan jobban aggasztotta az európai bankrendszer, és nem mellesleg a 82 milliárdos saját tartalékához képest idén májusig a görög állampapírokból mintegy 140 milliárd eurónyit felhalmozó EKB egészsége - vagy a rendszerszerű összeomlás továbbra is fennálló veszélye.

Ám ha e bejelentéseket bankmentő akcióként értelmezzük, furcsa, hogy az európai pénzintézeteknek az eddig megsegített és megsegítendő országok állampapírjaira vonatkozó érintettségéről a felügyeleti szervek becslései mennyire eltérőek. Annak ellenére tehát, hogy 2008 táján az európai államok egyszer már nagy összegeket fordítottak a bankmentésre, és hogy a mai recept is ugyanaz - a pénzintézetek évekig kellemesen jövedelmező kockázatát a helyzet rosszabbodásával az adófizetők vehetik át -, továbbra is jótékony homály fedi a bankok titkos kertjeit.

Idén februárban az Alternatives économiques gazdasági folyóirat főszerkesztője, Guillaume Duval már utalt rá, hogy a görög vagy ír adósság átütemezése azért fenyegethet a bankrendszer összeomlásával, mert az európai kormányok piacvezető bankjaik felvásárlásától tartva nem tárták fel olyan alaposan a pénzügyi válság okozta károkat, mint például az USA-ban. A 2008 nyomán nagy garral beígért "regularizáció" legjobb esetben is tántorgó léptekkel halad: a Bázel III. elnevezésű rendszer 2018 körül léphet hatályba. Kérdés, nem lesz-e addigra az eurózóna jelenlegi formájában már csak gazdaságtörténeti tanulság. Az Összefogás a harmadik világ adósságának eltörléséért (CADTM) nevű szervezet viszont kiszámolta: az európai magánbankok 2010 tavaszán 1 százalékos, barátságos kamattal kölcsönöztek az EKB-tól, miközben három hónapra 4-5 százalékért, tíz évre pedig 12-ért (tizenkettőért) finanszírozták Görögországot (idén májusban már 16,5 százalékon jártak). Az EKB maga is bevásárolt ugyanezektől a bankoktól, ekképp is olajozva a görög állampapírok felhalmozását (amelyek most ugyebár "európai garanciával" ellátott, hoszszabb lejáratú papírokra cserélhetők "önként"). Az eurózóna azon államai, amelyek részt vettek a "mentőakcióban", egészen idén júliusig 5-6 százalékos, az IMF-kamatnál magasabb áron "segítették" a rászoruló államokat - ráadásul a magánbankok kölcsöneiből táplált ad hoc cégen keresztül. Vajon - teszi fel a kérdést a CADTM - "egy ilyen állványzat megéri-e, hogy ragaszkodjunk a fenntartásához?".

Az adósság auditálásáért - eredetének, tulajdonosainak feltárásáért - kampányoló mozgalmak (a görögöknél létrejött nemzeti bizottság vagy a Franciaországban is helyi csoportok felállítását szorgalmazó Attac) szerint az ENSZ alapokmányaiban rögzített elvek alapján a nemzetközi jog lehetővé teszi az államadósság felülvizsgálatát. Például akkor, ha a törlesztés az állami intézmények olyan lezüllését vonná maga után, ami zűrzavarba, anarchiába taszíthatja az érintett országokat. És ha egyelőre itt még nem is tartunk, számos megfigyelő figyelmeztet rá: az eurózóna eddigi intézkedései nem kecsegtetnek a növekedés lehetőségével, különösen a megszorítások és az adósság fogságában akár többéves recesszióra is ítélt déli országokban. Ez pedig tovább erősítheti a már most is látványos akciókra képes spanyol, portugál, görög mozgalmakat.

Jó pellengér

És persze Franciaországban is mindenki azt firtatja: vajon mely társadalmi csoportok nadrágszíja bánja majd a válság nyomán megbillent költségvetési egyensúly korrekcióját? Franciaország államháztartási hiánya már 2007-ben is a GDP 64 százaléka volt, 2008 óta pedig az adóbevételek csökkenése, a bankoknak és a nagy autógyáraknak nyújtott támogatás következményeképpen 84 fölé csúszott. Sőt, tavaly nyáron Nicolas Sarkozy az AAA hitelminősítés megtartásának kényszerére hivatkozva kezdte meg a szoros határidejű nyugdíj-átalakítást. Ám míg a kormány azt sulykolja, hogy a még szigorúbb spórolás elkerülhetetlen, hisz az ország "túlköltekezte magát", a statisztikai intézet tavalyi tanulmánya leszögezi: "Az 1999 óta bevezetett adócsökkentések hiányában az államadósság 20 százalékkal lenne alacsonyabb, ami évente a GDP fél százalékát kitevő mértékben csökkentené a kamatterheket." A Nemzetgyűlés pénzügyi bizottságának egyidejű jelentése szerint pedig a 2000 óta bevezetett adócsökkentések hiányában a tavalyi deficit csupán 1,8 százalék lett volna - a legnagyobb tétel, a jövedelemadó csökkentése a GDP két százalékára rúgott. Így már nem is járunk oly messze a görög problémától, ahol az állami kiadások összege átlagosnak mondható: csakhogy az "egymást követő kormányok legalizálták az adóelkerülést", elsősorban a középosztálynak és a tehetősebbeknek kedvezve.

Az amerikai államadósság-küszöb megemelésének harcai még nyilvánvalóbbá teszik, miről szólhatnak Európában is a válság árnyékában zajló nagy politikai csaták. Starve the beast - hirdették a mai republikánusok elődei a 70-es évektől; ideológiájuk szerint az adók csökkentése csupán ürügy lenne a vadállat, azaz az állam kiéheztetése érdekében. Az éhkoppra fogott, szükségképpen deficitet halmozó állam így aztán kénytelen végrehajtani a vágyott reformokat a nagy újraelosztó-rendszerekben. Görögország pellengérre állítása kétségtelenül hasznosnak bizonyult a tavaly óta gombaként szaporodó megszorító csomagok és a görög szuverenitást némileg fölülíró nemzetközi nyomás legitimációjának erősítésében. Három héttel az újabb görögmentés után azonban már José Manuel Barroso is elismeri, hogy a "válság nem csak a perifériára korlátozódik", és egyre kevésbé bizonyos, hogy az unió megtalálta az euró megmentésének időálló receptjét.

A német modell

Az új versenyképességi paktum által is követendő példaként megjelölt német út "nem mindenki számára járható" - fogalmazott Christine Lagarde expénzügyminiszter tavaly tavasszal a Financial Timesnak. Németországban a 90-es években felpörgött "modernizáció" során a munkapiac "deregulációjával" párhuzamosan drasztikusan csökkentették az állami beruházásokat és a szociális juttatásokat. Az egymást követő kormányok aktív szerepvállalása révén jó évtizeden keresztül sikerült visszafogni a munkaerő-költségeket; egyes vállalati konvenciókat leszámítva nem létezik minimálbér, és miközben a reálbérek stagnáltak, illetve csökkentek, Schröder kancellár Agenda 2010 programjának eredményeként létrejött egy alacsony és egy nagyon alacsony bérezésű szektor. Míg a franciáknál 9 euró a minimálórabér, a németeknél ma 2,5 millióan dolgoznak kevesebb mint 5 euróért - ezt a bérpolitikát egészítette ki az alvállalkozók, beszállítók fokozatos kitelepítése a szintén költségkímélő kelet-európai országokba. Miközben a lakosság egy része a megélhetési margóra szorult, a vállalkozások és a tehetősebbek adóterhei csökkentek: a múlt évtized első felében az OECD-országok közül itt nőtt a legnagyobb mértékben az egyenlőtlenség és a szegénység. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a belső kereslet visszaesése mellett a növekedés motorja az export volt, ami a fejlett országokban egyedülálló módon felduzzadt a GDP-hez képest - bár a legnagyobb növekedés éveiben sem jött létre több munkahely, mint például Franciaországban. A német közép- és kisvállalatok kimagasló innovációs készsége, a hagyományosan erős külkereskedelmi kapcsolatok továbbfejlesztése és kiterjesztése a gyors növekedésű fejlődő országok felé mind tagadhatatlan adu a németek kezében, de folyó fizetési mérlegük szenzációs többletét nemcsak a hazai alsó és középosztály szenvedte meg, hanem a versenytárs szomszédok és az eurózóna egyensúlya is. A legfőbb kereskedelmi partner franciák azt sem értékelték túl barátságos gesztusként, hogy 2007-től Angela Merkel 3 százalékkal emelte az áfát, ami a munkabérjárulékok csökkentése mellett kvázi leértékelésnek, azaz vitathatóan szerzett versenyelőnynek minősül.

A német példát persze sokan szívesen átvennék - de e neomerkantilistának is nevezhető modell kiterjesztése egész Európára moralizálással kikövezett zsákutcának látszik. Egyszerre mindenki nem nyomhatja víz alá a belső fogyasztását, hogy (legalábbis részben) partnerei rovására lehessen exportbajnok.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.