Franciaország: euródilemma és adósságválság - Áldozati disznók

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2011. augusztus 11.

Külpol

Franciaországban a válság magyarázatainak vezérszólama jobbára az általános európai sémát követi: a lusta, pazarló, csaló déli államok a ludasok a közös valuta megrendülésében. Ám e közhelyet mind többen kérdőjelezik meg, s felmerül az is: vajon ez az interpretáció nem csak arra jó-e, hogy megágyazzon az antiszociális ellenforradalomnak.
Franciaországban a válság magyarázatainak vezérszólama jobbára az általános európai sémát követi: a lusta, pazarló, csaló déli államok a ludasok a közös valuta megrendülésében. Ám e közhelyet mind többen kérdőjelezik meg, s felmerül az is: vajon ez az interpretáció nem csak arra jó-e, hogy megágyazzon az antiszociális ellenforradalomnak.

"Üdvözöljük a görög népet, hogy van bátorsága fellázadni az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank által rákényszerített kilátástalan terv ellen, és kinyilvánítani, hogy szabad akar maradni" - írta a Le Monde-ban két nappal a második megszorító csomag athéni megszavazása előtt Jean-Pierre Vesperini egyetemi tanár, Francois Fillon miniszterelnök 30 fős Gazdaságelemző Tanácsának tagja.

Persze Vesperini tisztelgése a görög ellenállók előtt korántsem domináns a francia médiában. A vezérszólam ugyanaz, mint Magyarországon: a szakadék szélére kerülő eurózónát csak a déli országok - Portugália, Itália, Görög- és Spanyolország - megszorítások árán kieszközölt megmentése tarthatja vissza a zuhanástól. A legtöbben egyetértenek a görögöknek tavaly küldött uniós üzenettel ("előbb lássuk a megszorításokat, aztán lehet, hogy segítünk!") - ha nem is okvetlenül gazdasági, mint inkább etikai okokból; és a francia sajtó sem mentes a gazdasági karantén érdekében is mozgósítható kulturális előítéletektől.

Ám a szorongatott népek iránti empátia is gyakran megnyilvánul - például június végén, a kontinentális szolidaritás óhajtásának pillanatában a jobboldali (!) Le Point magazin egy napon közölt két írásában. Az egyikben a lapigazgató üdvözli az igazság pillanatát, amely elhozza az "Európát többévnyi csalás és lazaság után" sújtó büntetést. A másikban a lap befolyásos publicistája utal a görög hanyagságot jóváhagyó unió felelősségére, és átfogó gazdaságpolitikai változásokat sürget az EU és az Európai Központi Bank működésében - mellesleg jelezve azt is, hogy az újabb görög csomag is kudarcra van ítélve.

Merthogy elterjedt, ha nem is címlapokon hirdetett vélemény, hogy a keserű orvosság ezúttal sem fog működni. Azaz az újabb megszorításokkal és a kedvezőbb feltételekkel könynyített adósságteherrel a vállán Görögország csak mélyebbre süllyed, miközben a szomszédok sem kerülnek szárazra. Azok, akik már tavaly tavasszal jelezték, hogy a megszorító csomagok csak három, jelenleg hibádzó feltétel - leértékelés, kamatlábcsökkenés vagy kedvező gazdasági környezet - esetén lehetnek sikeresek, ma már hajlamosak úgy gondolni, hogy az EU kíméletlenebb volt a "megsegítettekkel", mint a Nemzetközi Valutaalap. A feltételként elvárt csomagok nemhogy nem csökkentik, inkább növelni fogják az államadósságot, rontani a gazdaság megújulási képességeit, és tragikus következményekkel járnak a közemberek mindennapjaira nézve.

A bankokat vagy a görögöket mentik?

Az egyre ellenségesebb görögök szerint tragédiájuk elrettentő példa lesz a kontinensen, afféle "európai laboratórium; a bércsökkentések és új adók kivetése hamarosan az összes többi tagállamban megvalósul majd" - idézi az egyébként megszorításpárti Le Figaro Giorgosz Delasztik politikai elemzőt. Szerinte a több évre az EU és az IMF költségvetési gyámsága alá helyezett Görögországot és a bankokat megmentették, de a görögöket nem. Hasonló véleményen van Philippe Askenazy közgazdász, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a beígért privatizációk, amelyek az "utóbbi évtizedben folyósított, 70 milliárd euróra rugó strukturális alapokból épült modern reptereket és kikötőket elkótyavetyélik, szintén az európai adófizető veszteségeihez írhatók". Askenazy szerint nemcsak a "francia, német, kínai multinacionális vállalatoknak nyomott áron" meghirdetett kiárusítás botrányos, hanem az is, hogy míg Görögország támogatása fű alatt, az európai források átcsoportosítása révén történhet majd, a problémára kínált nyilvános megoldás, a megszorítások modellként való felmutatása az antiszociális Európának nyithat teret. Az unió így sosem szabadulhat ki "abból az intézményes csapdából, amibe a pénzügyi piacnak adott hatalom révén zárta magát".

A "pénzügyi piac" pedig azért fogadhatta megkönnyebbüléssel az önként vállalt 20 százalékos veszteséget, mert jóval többre, a magánkézben lévő adósság 50-70 százalékának elengedésére lett volna szükség a görög mocsár kiszárításához. Bizonyára nem véletlen, hogy azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az eurózóna július 21-én bejelentett vállalásait, jelen volt a pénzpiac három képviselője, a francia BNP Paribas és a Deutsche Bank igazgatója, meg a mintegy 400 magánhitelezőnek lobbizó Institute of International Finance képviselője is. Az európai vezetőket a görögök sorsánál szemmel láthatóan jobban aggasztotta az európai bankrendszer, és nem mellesleg a 82 milliárdos saját tartalékához képest idén májusig a görög állampapírokból mintegy 140 milliárd eurónyit felhalmozó EKB egészsége - vagy a rendszerszerű összeomlás továbbra is fennálló veszélye.

Ám ha e bejelentéseket bankmentő akcióként értelmezzük, furcsa, hogy az európai pénzintézeteknek az eddig megsegített és megsegítendő országok állampapírjaira vonatkozó érintettségéről a felügyeleti szervek becslései mennyire eltérőek. Annak ellenére tehát, hogy 2008 táján az európai államok egyszer már nagy összegeket fordítottak a bankmentésre, és hogy a mai recept is ugyanaz - a pénzintézetek évekig kellemesen jövedelmező kockázatát a helyzet rosszabbodásával az adófizetők vehetik át -, továbbra is jótékony homály fedi a bankok titkos kertjeit.

Idén februárban az Alternatives économiques gazdasági folyóirat főszerkesztője, Guillaume Duval már utalt rá, hogy a görög vagy ír adósság átütemezése azért fenyegethet a bankrendszer összeomlásával, mert az európai kormányok piacvezető bankjaik felvásárlásától tartva nem tárták fel olyan alaposan a pénzügyi válság okozta károkat, mint például az USA-ban. A 2008 nyomán nagy garral beígért "regularizáció" legjobb esetben is tántorgó léptekkel halad: a Bázel III. elnevezésű rendszer 2018 körül léphet hatályba. Kérdés, nem lesz-e addigra az eurózóna jelenlegi formájában már csak gazdaságtörténeti tanulság. Az Összefogás a harmadik világ adósságának eltörléséért (CADTM) nevű szervezet viszont kiszámolta: az európai magánbankok 2010 tavaszán 1 százalékos, barátságos kamattal kölcsönöztek az EKB-tól, miközben három hónapra 4-5 százalékért, tíz évre pedig 12-ért (tizenkettőért) finanszírozták Görögországot (idén májusban már 16,5 százalékon jártak). Az EKB maga is bevásárolt ugyanezektől a bankoktól, ekképp is olajozva a görög állampapírok felhalmozását (amelyek most ugyebár "európai garanciával" ellátott, hoszszabb lejáratú papírokra cserélhetők "önként"). Az eurózóna azon államai, amelyek részt vettek a "mentőakcióban", egészen idén júliusig 5-6 százalékos, az IMF-kamatnál magasabb áron "segítették" a rászoruló államokat - ráadásul a magánbankok kölcsöneiből táplált ad hoc cégen keresztül. Vajon - teszi fel a kérdést a CADTM - "egy ilyen állványzat megéri-e, hogy ragaszkodjunk a fenntartásához?".

Az adósság auditálásáért - eredetének, tulajdonosainak feltárásáért - kampányoló mozgalmak (a görögöknél létrejött nemzeti bizottság vagy a Franciaországban is helyi csoportok felállítását szorgalmazó Attac) szerint az ENSZ alapokmányaiban rögzített elvek alapján a nemzetközi jog lehetővé teszi az államadósság felülvizsgálatát. Például akkor, ha a törlesztés az állami intézmények olyan lezüllését vonná maga után, ami zűrzavarba, anarchiába taszíthatja az érintett országokat. És ha egyelőre itt még nem is tartunk, számos megfigyelő figyelmeztet rá: az eurózóna eddigi intézkedései nem kecsegtetnek a növekedés lehetőségével, különösen a megszorítások és az adósság fogságában akár többéves recesszióra is ítélt déli országokban. Ez pedig tovább erősítheti a már most is látványos akciókra képes spanyol, portugál, görög mozgalmakat.

Jó pellengér

És persze Franciaországban is mindenki azt firtatja: vajon mely társadalmi csoportok nadrágszíja bánja majd a válság nyomán megbillent költségvetési egyensúly korrekcióját? Franciaország államháztartási hiánya már 2007-ben is a GDP 64 százaléka volt, 2008 óta pedig az adóbevételek csökkenése, a bankoknak és a nagy autógyáraknak nyújtott támogatás következményeképpen 84 fölé csúszott. Sőt, tavaly nyáron Nicolas Sarkozy az AAA hitelminősítés megtartásának kényszerére hivatkozva kezdte meg a szoros határidejű nyugdíj-átalakítást. Ám míg a kormány azt sulykolja, hogy a még szigorúbb spórolás elkerülhetetlen, hisz az ország "túlköltekezte magát", a statisztikai intézet tavalyi tanulmánya leszögezi: "Az 1999 óta bevezetett adócsökkentések hiányában az államadósság 20 százalékkal lenne alacsonyabb, ami évente a GDP fél százalékát kitevő mértékben csökkentené a kamatterheket." A Nemzetgyűlés pénzügyi bizottságának egyidejű jelentése szerint pedig a 2000 óta bevezetett adócsökkentések hiányában a tavalyi deficit csupán 1,8 százalék lett volna - a legnagyobb tétel, a jövedelemadó csökkentése a GDP két százalékára rúgott. Így már nem is járunk oly messze a görög problémától, ahol az állami kiadások összege átlagosnak mondható: csakhogy az "egymást követő kormányok legalizálták az adóelkerülést", elsősorban a középosztálynak és a tehetősebbeknek kedvezve.

Az amerikai államadósság-küszöb megemelésének harcai még nyilvánvalóbbá teszik, miről szólhatnak Európában is a válság árnyékában zajló nagy politikai csaták. Starve the beast - hirdették a mai republikánusok elődei a 70-es évektől; ideológiájuk szerint az adók csökkentése csupán ürügy lenne a vadállat, azaz az állam kiéheztetése érdekében. Az éhkoppra fogott, szükségképpen deficitet halmozó állam így aztán kénytelen végrehajtani a vágyott reformokat a nagy újraelosztó-rendszerekben. Görögország pellengérre állítása kétségtelenül hasznosnak bizonyult a tavaly óta gombaként szaporodó megszorító csomagok és a görög szuverenitást némileg fölülíró nemzetközi nyomás legitimációjának erősítésében. Három héttel az újabb görögmentés után azonban már José Manuel Barroso is elismeri, hogy a "válság nem csak a perifériára korlátozódik", és egyre kevésbé bizonyos, hogy az unió megtalálta az euró megmentésének időálló receptjét.

A német modell

Az új versenyképességi paktum által is követendő példaként megjelölt német út "nem mindenki számára járható" - fogalmazott Christine Lagarde expénzügyminiszter tavaly tavasszal a Financial Timesnak. Németországban a 90-es években felpörgött "modernizáció" során a munkapiac "deregulációjával" párhuzamosan drasztikusan csökkentették az állami beruházásokat és a szociális juttatásokat. Az egymást követő kormányok aktív szerepvállalása révén jó évtizeden keresztül sikerült visszafogni a munkaerő-költségeket; egyes vállalati konvenciókat leszámítva nem létezik minimálbér, és miközben a reálbérek stagnáltak, illetve csökkentek, Schröder kancellár Agenda 2010 programjának eredményeként létrejött egy alacsony és egy nagyon alacsony bérezésű szektor. Míg a franciáknál 9 euró a minimálórabér, a németeknél ma 2,5 millióan dolgoznak kevesebb mint 5 euróért - ezt a bérpolitikát egészítette ki az alvállalkozók, beszállítók fokozatos kitelepítése a szintén költségkímélő kelet-európai országokba. Miközben a lakosság egy része a megélhetési margóra szorult, a vállalkozások és a tehetősebbek adóterhei csökkentek: a múlt évtized első felében az OECD-országok közül itt nőtt a legnagyobb mértékben az egyenlőtlenség és a szegénység. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a belső kereslet visszaesése mellett a növekedés motorja az export volt, ami a fejlett országokban egyedülálló módon felduzzadt a GDP-hez képest - bár a legnagyobb növekedés éveiben sem jött létre több munkahely, mint például Franciaországban. A német közép- és kisvállalatok kimagasló innovációs készsége, a hagyományosan erős külkereskedelmi kapcsolatok továbbfejlesztése és kiterjesztése a gyors növekedésű fejlődő országok felé mind tagadhatatlan adu a németek kezében, de folyó fizetési mérlegük szenzációs többletét nemcsak a hazai alsó és középosztály szenvedte meg, hanem a versenytárs szomszédok és az eurózóna egyensúlya is. A legfőbb kereskedelmi partner franciák azt sem értékelték túl barátságos gesztusként, hogy 2007-től Angela Merkel 3 százalékkal emelte az áfát, ami a munkabérjárulékok csökkentése mellett kvázi leértékelésnek, azaz vitathatóan szerzett versenyelőnynek minősül.

A német példát persze sokan szívesen átvennék - de e neomerkantilistának is nevezhető modell kiterjesztése egész Európára moralizálással kikövezett zsákutcának látszik. Egyszerre mindenki nem nyomhatja víz alá a belső fogyasztását, hogy (legalábbis részben) partnerei rovására lehessen exportbajnok.

Neked ajánljuk