A négy újonc képviselőnő – akiket a helyi sajtó már csak a „squad” (banda) névvel illet – a nagyvárosi Amerika megváltozott arcát jeleníti meg. Alexandria Ocasio-Cortez (New York), Ayanna Pressley (Boston), Rashida Tlaib (Detroit) és Ilhan Omar (Minneapolis) mind „minority-majority” körzeteket képviselnek, azaz olyan városokat, városrészeket, ahol a különböző kisebbségekhez tartozó lakosok együtt többséget tesznek ki – ezek a körzetek értelemszerűen a demokratákhoz húznak.
De a squad tagjai a párton belül sem kerülik a konfliktusokat: Ocasio-Cortez és Pressley úgy lettek képviselők, hogy több évtizedes kongresszusi múlttal rendelkező demokrata politikusokkal szemben léptek fel, és kimondott céljuk a párt irányvonalát balra téríteni.
Itt érhet össze a stratégiájuk Donald Trump céljaival. A négyek közt legnagyobb sztárnak számító Ocasio-Cortez (ahogy az elnökjelölt Bernie Sanders is) magát „demokratikus szocialistának” határozza meg – a szocializmus azonban továbbra sem népszerű Amerika jelentős részén. Erre Trump rá is játszik: újraválasztását épp a szocializmussal riogatva igyekszik megalapozni. A rasszista tweeteket követő felháborodás után is kontrázott: „Soha nem leszünk szocialista vagy kommunista ország. HA NEM BOLDOGOK ITT, ELMEHETNEK” – üzent újra a négy képviselőnőnek.
| ||
Trump tehát érdekelt lehet abban, hogy a demokratákat a párt balszárnyával azonosítsák. Július elején Nancy Pelosi házelnök még nyíltan bírálta a négyeket, és a képviselőházi demokraták hivatalos csatornája is Twitter-csatába bonyolódott Ocasio-Cortez kabinetfőnökével. Az elnök tweetjei után viszont a demokraták összezártak: a képviselőház (az összes demokrata, az egyetlen független és négy republikánus képviselő szavazatával) elítélte a rasszista megjegyzéseket.
Ebből a szemszögből nézve a kirohanások akár megtervezett stratégia részei is lehetnek. A feltételezés nem abszurd: a Vice News nemrégiben olyan, a 2016-os elnökválasztási kampány során készült belső dokumentumokhoz jutott hozzá, amelyek igazolják, hogy bár Trump a spontaneitásra építi az imázsát („nincs stratégiám, zéró stratégia van” – nyilatkozta a közelmúltban is), valójában jól megtervezett lépésekkel indította el útját az elnökség felé.
Persze ha a kérdés úgy merül fel, hogy Trump rasszista-e vagy ezeket a témákat a szavazatmaximalizálás érdekében dobja be, akkor világos, hogy a kettőnek nem kell egymást kizárnia: esetenként az is kifizetődőnek tűnhet, ha egyszerűen önmagát adja.
De beválik-e ez a módszer? Nehéz megjósolni, de közelebb juthatunk a válaszhoz, ha azt vizsgáljuk: hogyan nyerhette meg 2016-ban Trump az elnökséget, illetve mi vezetett a demokrata sikerekhez a félidős választásokon 2018-ban.
Hogyan nyert Trump?
Az közismert, hogy pár tízezer michigani, pennsylvaniai és wisconsini szavazaton múlt, hogy nem Hillary Clinton nyerte a 2016-os választást. A szűk különbségek miatt számos magyarázat született arra, hogy pontosan min és kiken múlott az eredmény. Az Obama-éra rekordjaihoz képest alacsonyabb fekete részvétel, a „vidéki Amerika” republikánus mozgósítása és a gazdasági válságból való lassú kilábalás mind számíthatott, s az is igaz, hogy a polarizáció hatására 2016-ra annyira rögzültek a pártpreferenciák, hogy a szavazók nagy része a személyétől függetlenül (vagy éppen annak ellenére) választotta a demokrata vagy a republikánus jelöltet.
A felmérések szerint a 2012-ben is szavazók közel kilenctizede kitartott korábbi pártja mellett – de a kutatóknak épp a maradék 10 százalék körüli pártváltó az érdekes, hiszen ők döntenek el egy szoros választást.
Az exit poll adatok alapján a 2012-ben Barack Obamát választók 9 százaléka pártolt át Donald Trumphoz, további 4 százalékuk pedig egyik nagy párt jelöltjét sem támogatta. De kik is ezek az „Obama–Trump-szavazók”? Különösen az egyetemi végzettséggel nem rendelkező fehérek körében volt magas az arányuk: ebben a csoportban a korábbi Obama-szavazók 22 százaléka voksolt Trumpra, ez pedig főleg a közép-nyugati tagállamok egykor fejlett, manapság hanyatló iparvidékein lehetett döntő.
| ||
Ebből fakadóan két teória is született a Trump-győzelem magyarázatára. Az egyik a gazdasági okokat helyezi középpontba, és azt feltételezi, hogy a válság által nehéz helyzetbe került iparvidékek „magukra hagyott” szavazói álltak bosszút a hatalmon lévő párton. A rivális elmélet szerint nem a gazdasági nehézségekkel küszködőket nyerte meg Trump, hanem azokat, akik ugyan nem élnek rosszul, de féltik társadalmi státusukat a gyorsan változó Amerikában.
Ehhez adódott még hozzá az első fekete elnökkel és az első esélyes női elnökjelölttel szembeni előítéletekre építő faji és nemi ellenérzések mesterséges felkorbácsolása. (A két elmélet természetesen igaz lehet valamilyen kombinált formában is: például úgy, hogy a nehezebb gazdasági helyzetben lévők lettek vevők a kulturális alapú bűnbakképzésre.)
Bár még messze nem véglegesek a vonatkozó kutatások, az eddigi eredmények határozottan a második, azaz a kulturális okokat és a státuszfenyegetettséget hangsúlyozó hipotézist igazolják. Diana Mutz, a University of Pennsylvania politológiaprofesszora egy tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a személyes gazdasági megfontolások nem eredményeztek szignifikáns eltérést Mitt Romney és Trump támogatottsága között, ugyanakkor bizonyos (korábban) domináns csoportok félelme a státuszvesztéstől meghatározó lehetett.
John Sides, Michael Tesler és Lynn Vavreck pedig még azt is megállapították, hogy a feketékkel, bevándorlókkal és muszlimokkal szembeni ellenérzések, illetve a fehér etnocentrista gondolatok támogatása ezúttal pontosabban jelezték a republikánus szavazatokat, mint a négy, illetve a nyolc évvel korábbi elnökválasztáson.
Sőt, ha a faji előítéleteket is figyelembe vesszük, akkor az iskolai végzettséghez kapcsolódó eltérések szinte eltűnnek, ami azt mutatja, hogy Donald Trump a kifejezetten erős eredményét a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők között elsősorban a kisebbségekkel szembeni ellenérzéseknek és a bevándorlásellenes retorikájának köszönheti – meglepő módon még volt Obama-szavazókat is meg tudott ezzel szólítani.
Ez persze csak az érem egyik oldala: amit Trump megnyerhetett a rasszista kirohanásokkal, azt elveszthette Amerika sokszínű nagyvárosaiban és elővárosaiban. Csakhogy ezek jórészt olyan államokban vannak, melyeket amúgy is demokrata jelölt nyer meg, tehát az elektori matek szempontjából még be is jöhetett a számítás. Más kérdés, hogy a 2018-as félidős választásokon ez visszaütött a republikánusokra.
Hogyan nyertek a demokraták?
A kongresszusi választáson a demokrata jelöltek rengeteg „Romney–Clinton-körzetet” hódítottak el a republikánusoktól: olyan területeket, ahol korábban erősek voltak a republikánusok pozíciói, de Donald Trump retorikája és döntései ellenérzéseket ébresztettek (részletesebben lásd: Érkezik a kék hullám?, Magyar Narancs, 2018. november 1.). Ezekben a körzetekben elsősorban a magasan kvalifikált és a női szavazók álltak át a demokratákhoz, ami kényelmes, 235:199-es többséget hozott a pártnak.
Ha azt nagyjából tudjuk is, hogy kik és hol hagyták el a republikánusokat, az már vitatottabb, hogy miért. A demokraták egy része úgy véli, hogy sikereiket az erős Trump-ellenes közhangulatnak köszönhetik, ezért a továbbiakban is az elnök személyére kell koncentrálni, s ez akár az impeachment eljárás, azaz az alkotmányos vádemelés elindítását is jelentheti.
Mások szerint azonban a tavalyi siker kulcsa a fegyelmezett üzenet volt: a párt megtalálta azokat a témákat, amelyekben megegyezik az álláspontja a lakosság többségéével (egészségügy, adópolitika), és nem hagyták magukat eltéríteni Trump retorikájától. Nancy Pelosi házelnök érdemeit mindebben még pártbéli ellenlábasai is elismerik: szerinte a sikeres formulától nem szabad eltérni, és a megosztó impeachment helyett azt kell hangsúlyozni, hogy milyen alternatívát kínálnak a demokraták.
| ||
Demokrata törésvonalak
Csakhogy távolról sem egyértelmű, hogy mi ez az alternatíva. Pelosinak vegyes koalíciót kell egyben tartania, ahol egyszerre találhatóak meg a billegő körzetekben mérsékelt üzenetekkel győzedelmeskedők és a squad, akik radikális politikai lépéseket várnak az új többségtől. A párton belüli törésvonalak egyik kulcskérdése az Ocasio-Cortez nevével fémjelzett „zöld New Deal”, amelyre a párt balszárnya politikai programként tekint, míg a sokszor védekezésre kényszerülő mérsékeltek inkább csak inspirációs célként.
Még jobban látható a balratolódás az egészségügy kapcsán: Obama nehézkesen keresztülvitt egészségügyi törvényénél (mely jó néhányszor lebegett élet és halál között az elmúlt években a republikánus kongresszusnak és a legfelsőbb bíróságnak köszönhetően, de végül Trump minden törekvése ellenére megszilárdult) a demokraták egy része jóval bátrabb lépéseket vár.
Két elnökjelölt, Bernie Sanders és Elizabeth Warren az időskorúak ellátását garantáló Medicare program kiterjesztésével lényegében államosítaná az egészségbiztosítást, ami viszont nem feltétlenül népszerű üzenet a billegő körzetekben. Sokan ugyanis elégedettek a magánbiztosításukkal, ezért a kicsit óvatosabb jelöltek (Kamala Harris és Pete Buttigieg tartozik például közéjük) olyan megoldásban gondolkoznak, hogy „Medicare mindenkinek – aki szeretné”. Joe Biden volt alelnök még konzervatívabbnak számít: ő Obama törvényére építve egészítené ki a biztosítási lehetőségeket egy állami opcióval.
Biden mintegy 30 százalékos támogatottsággal vezet egyelőre a kutatásokban, de a legutóbbi tévévitán az egészségügy hangsúlyos szerepe jól mutatta sebezhetőségét. Obama volt alelnökeként talán meg sem tehetné, hogy szembefordul az előző elnök egyik legfontosabb eredményével, de a gyorsan változó közhangulat miatt védekezésre kényszerül ebben – és több más hasonló – kérdésben. Ugyanakkor Obama továbbra is a demokraták egyik legnépszerűbb politikusa, és Biden ezt a maga javára fordíthatja.
Árnyak a múltból
Biden arra építi a kampányát, hogy Donald Trump aberráció az amerikai politikatörténetben, és leváltásával visszaállhatnak a „normális állapotok”. Csakhogy a republikánus politikusok nem csupán azért állnak be szinte kivétel nélkül Trump mögé, mert félnek attól, hogy párton belül kikezdenék őket az elnök támogatói – bár ez is fontos szempont –, hanem azért, mert Trump sem a semmiből érkezett az amerikai politikába: megjelenése tulajdonképpen betetőzése egy több évtizedes folyamatnak.
A politikai polarizáció és a kirekesztő retorika amúgy sem új jelenség: Amerika nemes eszméi ellenére egyes politikusok időről időre a színes bőrűek, bevándorlók, etnikai és vallási kisebbségek, radikálisok rovására próbáltak szavazatokat szerezni.
A republikánusok „déli stratégiája” egyértelműen a faji előítéletre épített, de a demokraták sem voltak teljesen ártatlanok. Biden politikai karrierje sem makulátlan ebből a szempontból: a szenátus igazságügyi bizottságának elnökeként fontos szerepet játszott az 1994-es büntetőjogi törvény elfogadásában, mely törvény néhány pozitív eleme ellenére összességében hátrányosan érintette a színes bőrűeket és a börtönök túlzsúfoltságához vezetett.
Túltolja Trump?
Az előzmények alapján tehát megállapítható, hogy lehet logika Trump megosztó retorikájában, még akkor is, ha épp tervezés nélkül szórja üzeneteit a Twitterre. A faji és nemi előítéletek kétségkívül szerepet játszottak a 2016-os sikerében, és a célba vett színes bőrű baloldali képviselőnők megosztó személyeknek számítanak azokban az államokban, ahol a választás eldőlhet.
De még így sem biztos, hogy politikailag kifizetődők ezek a kirohanások. Több jel is arra mutat, hogy a „menjenek haza” üzenet már túl sok volt: ugyan alkalmas arra, hogy az elnök bázisát felbőszítse, de visszatetsző a lakosság nagy része számára. Ocasio-Cortez vagy Omar országosan valóban népszerűtlenek (a Fox News júliusi mérése szerint 7, illetve 11 százalékponttal többen viseltetnek ellenszenvvel irántuk, mint ahányan szimpatizálnak velük), de Mitch McConnell, a szenátus republikánus frakcióvezetője még náluk is népszerűtlenebb (22 százalékpont ugyanez a mutatója).
| ||
A válaszolók több mint fele szerint ráadásul rasszista tartalmú valakinek azt mondani, hogy „menjen haza”, és 60 százalék aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban is, ahogy a határokon a bevándorlókkal bánnak az amerikai hatóságok.
Az amerikaiak többsége tehát ellenzi a nyílt rasszizmust, és ezúttal a felháborodás nagyobb lehetett, mint amennyi előnye származhat Trumpnak saját hívei aktivizálásából. Nagy baj viszont, hogy az elnök retorikája így is hozzájárul az indulatok felkorbácsolásához, ami az erősen polarizált politikai térben könnyen erőszakhoz vezethet. Amikor augusztus elején El Pasóban egy fegyveres 22 embert megölt rasszista indíttatásból, egyértelművé vált: az Egyesült Államok első számú nemzetbiztonsági fenyegetése jelenleg a fehér felsőbbrendűséget hirdető terrorizmus, és a demokraták szerint Trump megjegyzései is szították a gyűlöletet.
Az erősödő politikai erőszak az Amerikában hagyományosan könnyen elérhető fegyverekkel együtt (erről lásd keretes írásunkat) halálos kombináció, és kérdéses, hogy bárki (akár maga Trump) képes-e visszazárni a szellemet a palackba.
| A fegyvertartás mint politikai fegyver Az El Pasó-i és daytoni terrorakciókat követően az ismert forgatókönyv szerint alakultak az események: az általános felháborodás után a demokraták szigorúbb fegyvertartási szabályokat követeltek, miközben a republikánusok az egyéni elkövetők felelősségét, mentális egészségét vagy akár a videojátékok szerepét hangsúlyozták. Kevésbé ismert viszont az a tény, hogy a fegyvertartás témájának ennyire erős átpolitizáltsága viszonylag friss fejlemény az amerikai politikában, és még pár évtizede sem volt általánosan elfogadott, hogy az alkotmány valóban garantálja az egyéneknek a fegyvertartás jogát. A vita tárgya, mint annyi más esetben, ezúttal is az alapításig nyúlik vissza. Az 1791-ben elfogadott második alkotmánykiegészítés a fegyvertartás jogát a „jól szervezett milíciák” szükségességéhez kapcsolja abból kiindulva, hogy a népnek joga (sőt, kötelessége) kollektíven megvédeni magát az önkényuralommal szemben. Reva Siegel, a Yale egyetem jogászprofesszora egy 2008-as publikációban megmutatta, hogy ezt (egy 1939-es legfelsőbb bírósági döntés nyomán) egészen az 1970-es évekig az amerikai bíróságok valóban kollektív és nem egyéni jogként értelmezték, s ez még csak nem is volt komoly politikai viták forrása. Amikor 1968-ban a Martin Luther King és Robert F. Kennedy elleni merényletek hatására Lyndon B. Johnson a fegyvertartás szigorúbb szabályozását javasolta, a szenátus nagy többséggel, mindkét párt támogatásával fogadta el a törvényt, mellyel a rendpártiként kampányoló Richard Nixon is egyetértett. Sőt, az akkor még elsősorban sportolókat és vadászokat képviselő National Rifle Association (NRA) sem ellenezte. A hetvenes évekre azonban nagyot változott világ: a republikánus pártban megerősödött az egyéni jogokat és érdekeket középpontba helyező libertárius irányvonal. Az NRA-n belül is hatalomváltás következett be: egyre közelebb került a republikánusokhoz és politikai lobbiszervezetté vált. A jobboldal sikeresen politikai témává emelte a fegyvertartás kérdését. Eközben a bíráskodásban is ellentámadásba lendült a jobboldal: az ötvenes és hatvanas években a legfelsőbb bíróság aktivista szemlélettel a liberális változások élére állt, az új konzervatív mozgalom pedig az alkotmány „eredeti szándék” szerinti értelmezéséhez visszatérést tűzte ki célul. A republikánus elnököknek köszönhetően ezek a bírók pozíciókba is kerültek, így 2008-ban a legfelsőbb bíróság 5:4 arányban egyéni jogként értelmezte a fegyvertartást. Amihez persze a többségi véleményt fogalmazó Antonin Scaliának bűvészkednie kellett a szavakkal, hiszen az „eredeti szándék” nem egyértelműen az egyéni jogokról szólt. A testület liberális szárnyának jeles képviselője, az idén júliusban elhunyt John Paul Stevens nem véletlenül nevezte ezt a legfelsőbb bírósági pályafutása alatti legrosszabb döntésnek. |
