A másnapi újságok e gesztusról többet írtak, mint a United könnyed győzelméről és Rooney újabb duplájáról. És nemcsak a Beckham-rajongó bulvárlapok, de a gazdasági sajtó is felkapta az ügyet.
Hullámhegyek, hullámvölgyek
A zöld-sárga sál nem kapható a világ egyik legnagyobb forgalmú sportajándéktárgyboltjában, a manchesteri Megastore-ban, pedig mostanában óriási kereslet van rá. Persze nem véletlen, hogy a csapat hivatalos termékeit árusító bolt lemondott a forgalmazásáról, ugyanis e ruhadarab a Manchester Unitedet - pontosabban a klubot üzemeltető Red Football Ltd.-t - tulajdonló Malcolm Glazer és a családja elleni tiltakozás szimbólumává vált. A szurkolói csoportok követelése egyhangú: monnyon le!
A Manchester United a mértékadó Forbes magazin szerint a világ jelenlegi legértékesebb sportmárkája - 2008-2009-es adatok alapján becsült brandértéke 1,8 milliárd dollár.
Története 1878-ban kezdődött. A helyi vasutasok ekkor alapították meg azt a csapatot, a Newton Heath L&YR FC-t (Lancashire and Yorkshire Railway), amelynek játékosai aranyszínű csíkokkal díszített zöld mezben futottak ki a pályára. 1902-ben az akkor már Newton Heath FC néven futó alakulat közel állt ahhoz, hogy a 25 éves fennállását ne bírja megünnepelni: adósságai közel 2500 fontra rúgtak, a végrehajtók már a pályáját is bezárták. A csődtől a manchesteri sörgyár igazgatója, a kutyabolond John Herny Davies mentette meg őket, a legenda szerint nem annyira a klub iránti szeretete, mint a csapatkapitány Harry Stafford díjnyertes kutyája okán. Az a tavasz fordulópont lett a klub életében: Davies 1902. április 26-án a nevét Manchester Unitedre, a színeit zöld-aranyról vörös-fehérre változtatta. A sörgyáros halála után 1927-ben újra bajba került a klub, amiből James W. Gibson városi kukoricakereskedő színrelépésével lábalt ki. A Gibson család után az Edwardsok jöttek, Louis, majd fia, Martin - ők 1965-től 37 éven át vezették a klubot.
A békés családi vállalkozások korát a vállalat részvényeinek 1990-es tőzsdére vitele szakította meg. A csapatnak azonban már a 80-as évek közepétől komoly kérői akadtak. A klub - többek közt a legendás menedzser, Matt Busby, az 1958-as müncheni repülőgép-szerencsétlenség és George Best, minden idők futballplayboyainak őse okán - Nagy-Britanniában és a kontinensen is őrületesen népszerűvé vált. E népszerűség pedig felkeltette azoknak a befektetőknek (és kalandoroknak) az érdeklődését, akik a Los Angeles-i olimpia után megváltozó sportba, pontosabban az egyre inkább a szórakoztatóipar részévé váló hivatásos csapatsportokba kívántak befektetni - Európában is. A csapatra először 1984 februárjában Robert Maxwell médiabirodalma tett tízmillió fontos ajánlatot, de a klub ellenállt a kísértésnek. Hasonlóan járt 1989-ben Michael Knighton iparbáró is, aki már húszmillió fontot kínált, igaz, ezt az utolsó pillanatban visszavonta, és megelégedett az igazgatótanács egyik székével. A részvények 1998-ban viszont majdnem elkeltek. Az igazgatótanács elfogadta a Rupert Murdoch vezette British Sky Broadcasting Corporation 623 millió fontos ajánlatát, s az üzletet csak az angol versenyhivatal akadályozta meg.
Ahogy a XX. század elején egy kutya mentette meg a klubot, úgy 100 évvel később egy ló lett a veszte. (Már persze ha a veszte lesz.) A Rock of Gibraltar névre hallgató versenyló tulajdonjogait ugyanis közösen birtokolta Alex Ferguson menedzser (a csapat brandértékének meghatározó eleme) és a két legnagyobb klubtulajdonos, John Magnier és J. P. McManus. A feleknek a paci miatt elszámolási vitájuk támadt, amely háborúhoz vezetett. A két ír tulajdonos Sir Alex fejét követelte, de az igazgatótanács inkább az ő mozgásterüket korlátozta. Bosszúból vagy sem, de ezek után McManusék egyáltalán nem álltak ellen az új amerikai befektető csábító ajánlatának.
Egész pályás letámadás
Malcolm Glazer 2003-ban vette első "vörös" részvényeit. Jó éve volt: január 26-án első sportbefektetése, a hét évvel korábban felvásárolt amerikai futballcsapat, a Tampa Bay Buccaneers megnyerte történetének első nagydöntőjét, a Super Bowlt. Ez minden amerikai sportrajongó üzletember álma - nem csoda hát, hogy megnőtt Glazer étvágya. A telített amerikai sportpiac helyett azonban kontinenst és stratégiát váltott, és a feltörekvő európai labdarúgásban keresett lehetőségeket. Az év közepén megkezdte a Manchester United részvényeinek agresszív felvásárlását, és szinte napról napra növelve részesedését 2004 februárjában megtette első ajánlatát a klub átvételére. Ekkor még nem járt sikerrel - ám nem adta fel, és csak vásárolt és vásárolt. Az első részvények megszerzése után egy évvel 19 százalékos tulajdonossá vált, 2004 végére pedig már a tulajdon közel harmada volt az övé. A fordulópont 2005 májusában jött el. John Magnier és J. P. McManus urakkal egyezségre jutva - részvényeimet egy lóért! - a Manchester Unitedben Glazer lett a többségi tulajdonos, 2005 júniusában pedig immár 75 százalékos részvényesként kivezethette a londoni tőzsdéről a Manchester United papírjait. A hónap végére pedig - összesen mintegy 800 millió fontért - már minden az övé volt. A klub 15 év után újra családi vállalkozássá vált.
A baj csak az, hogy a Glazer család úgy vásárolt futballcsapatot, ahogy a félanalfabéta mexikói eperszedő idénymunkás Los Angeles-i luxusingatlant. Hitelből.
Az ötlet egyszerű és okos volt. A United egyike a világ azon kevés sportvállalkozásának, amelyek képesek nyereséget termelni. A pénzbőség időszakában hihetőnek tűnt, hogy a tulajdonos nemcsak a 60 millió fontot meghaladó éves kamatokat, de idővel a teljes tőkeösszeget is képes lesz visszafizetni. (A vételár 80 százalékát kitevő hitel fedezete maga a futballvállalkozás volt.) Ehhez Glazer újratárgyalta volna a televíziós jogokat, növelte volna a jegybevételt, és piacot akart bővíteni, elsősorban Ázsiában.
Csakhogy az európai ligák működése más, mint az amerikaiaké. Glazer a televíziós jogokkal nemigen tudott eredményeket elérni. A stadiont kibővítette ugyan, úgy 10 százalékkal növelve a kapacitását, sőt a csapat hétről hétre meg is tölti az arénát, de a jegyárak már amúgy is csúcsra járatottak, jelentősen emelni nem lehetett őket. Az is világossá vált, hogy bár a United a világ legjobban felépített csapatsportmárkája, a verseny kiélezett. Az európai nagycsapatok szinte mindegyike Ázsiába jár "zsíroskenyér-túrára", ezen a piacon tehát osztozni kell. Hiába az európai futball (a soccer) növekvő észak-amerikai népszerűsége, ha az egyelőre a középiskolákra és az egyetemekre korlátozódik. Sőt. A három egymás utáni évben elnyert bajnoki cím ide vagy oda, meg kell küzdeni a brit piacért is. És immár nemcsak a londoniakkal meg a liverpooliakkal, hanem magában Manchesterben is - a "kék" Manchester Cityt nagycsapattá álmodó befektetőkkel.
Nem kizárt, hogy mindez esetleg még kezelhető is lett volna - ám beütött a pénzügyi világválság, talán éppen a Glazer-féle vállalkozási buborékok kipukkanásával. S ahogy a dolgos eperszedők ma már újra sátraznak, a United amerikai befektetőjének is főhet a feje: mihez kezdjen a tavaly már 700 millió font fölé emelkedett adóssággal? A helyzet már csak azért is aggasztó, mert a "tisztességes finanszírozás" elvét meghirdető Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) ki akarja ebrudalni a bajnokságokból az adósságokat felhalmozó klubokat.
Lóvátétel
A szurkolók pedig dühösek - s e düh a másik fontos tanulsága a történetnek. A szórakoztató futball előállításához ugyanis nem elég a pompás stadion meg a nagyszerű játékosok: közönségre, szurkolókra is szükség van. Nemcsak tévénézőkre, hanem a stadionba rendszeresen kilátogató drukkerekre. Nélkülük nincs látványfutball, csak saját szórakozásra űzött, egészségügyi szempontokra figyelő rekreációs sport. A helyszíni néző, a klubhoz tartozó szurkoló részese a szolgáltatás előállításának - ráadásul Manchester "vörös" felén ez a szolgáltatás kereskedelmileg sem akármilyen. Márpedig a drukkerek nehezen akarják tudomásul venni, hogy az ő pénzükből évről évre megtermelt profit mellett 700 millió font a klub adóssága. Nem hajlandóak elfogadni, hogy miközben a jegyek, mezek megvásárlásán, média-előfizetéseken, a vendéglátási fogyasztáson keresztül ők beteszik a pénzüket a közösen előállított üzletbe, addig a másik fél, a tulajdonos nemhogy nem tesz hozzá, hanem még el is vesz belőle.
Az előd Newton Heath FC zöld-sárga színeinek viselése a klub eredeti értékeihez való visszatérés igényét szimbolizálja. De talán új színt jelent a kapitalizmusról, legalábbis a sportüzletről való gondolkodásunkban is. Többről van itt szó, mint hogy a tulajdonos "nem szimpatikus" vagy rosszul teszi a dolgát. Lehet, hogy magáról a termékről kell másképp gondolkodnunk ezután - hiszen amikor azt mondjuk, "kell egy csapat!", nemcsak egy futballcsapatról, hanem egy közösségről is beszélünk.
Kötve hiszem, hogy Beckham vagy a Manchester United-Milan-mérkőzés közönsége ezen filozofált volna. A Manchesterben nevelkedett világsztár is azzal hárította el a kérdéseket, hogy ő a sállal csak a klub iránti rajongását akarta kifejezni, az üzlet nem rá tartozik. De az angol sajtó és a szurkolók milliói egyként a Glazer család távozását követelők melletti kiállásként értelmezték a tettet. (Sőt, ezt tette a meccset közvetítő stáb is, amely többször adásba adta a szurkolói demonstráció feliratát: "Love United, Hate Glazer".)
Újra kell-e mindezek alapján értékelnünk a (futball)kapitalizmust? Netán új sportgazdasági korszak köszöntött ránk? Nem hiszem. A sportüzlet mindig is hibákkal működött, amit a szereplők jól-rosszul korrigálni próbálnak. Szerencsés esetben a piac önszabályozó mechanizmusai teszik ezt meg, esetleg a közösségi szabályozás eszközei segítenek: rossz esetben nem piackonform kormányzati beavatkozás történik. De a dolog alapvetően működik. A helyzetet menteni akaró, a szurkolók támogatását élvező, de a Glazer család egyértelmű elutasításába ütköző új befektetői kör, a "Vörös Lovagok" sem akarnak mást, csak tulajdonosváltást és szabadon vásárolható részvényeket.
Én meg napok óta azt bújom az interneten, hol lehet ilyen beckhames zöld-sárga sálat venni. Lehet, hogy ez az egész felfordulás is csak része a biznisznek?
