Kolbász és kerítés

Boris Johnson és tettestársai egy ideje azon ravaszkodnak, hogy kimenekítsék az Egyesült Királyságot a Brexit-megállapodásban vállalt egyik lényegi kötelezettsége alól. Észak-Írországot csempésznék vissza valahogy a nyájba, azt az Észak-Írországot, amelyen az előző körben épp Johnson adott túl. Nem fog messzire jutni, még ha Brüsszelt fel is tudja kicsinyt idegesíteni.

Magyarország úgy dönt, hogy kilép az Európai Unióból, ám a tárgyalások során azzal szembesül, hogy Nógrád megyét félig-meddig benne kell hagynia az unióban, hogy onnan szabadon át lehessen járni dolgozni Szlovákiába. Ellenkező esetben véres polgárháború tör ki Nógrádban. Magyarország miniszterelnöke megígéri Magyarország népének, hogy nem lesz semmilyen vámhatár, Nógrádot nem adjuk a világ minden kincséért sem, majd kisvártatva nagy többséggel újraválasztják.

A kilépési szerződés életbe lép, Nógrád megye és Szlovákia között megmarad az egységes piac, míg Nógrád és Magyarország többi része között megszűnik. A salgótarjáni Lidlből eltűnik a lajosmizsei eper és a vecsési káposzta, mert ezen áruknak – a miniszterelnök ígérete ellenére – a Nógrád és Magyarország fennmaradó része közé felállított határon vámellenőrzésen kell átesniük, ami hetekig tart és megdrágítja a termékeket. Emellett a nógrádi kis- és középvállalkozók elveszítik addigi piacuk nagy részét, mert friss árut innentől nehezen és költségesen lehet Magyarországra szállítani.

 

Észak Nógrádja

Nagyjából ez történik az Egyesült Királyságban, csak nem eper és káposzta nem kapható Észak-Írországban, hanem a brit virslik egyike sem, és ez sötét indulatokat szül. A bűnös pedig Boris Johnson miniszterelnök, aki az ígéretek embere, de nem vállalja azok következményeit. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Brexitről szóló megállapodáshoz fűzött északír jegyzőkönyv, vagyis a Northern Ireland Protocol (NIP) története. Ennek szövegében a brit miniszterelnök 2019 októberében röpke másfél óra alatt állapodott meg az írekkel, majd az EU-val. Most azonban a szerződés újratárgyalását kéri az EU-tól, illetve a megszüntetésével fenyeget.

Hogy az EU nem lelkesedik ezért az ötletért, az senkit nem lephet meg, legkevésbé Johnsont és David Frost korábbi Brexit-minisztert. Az északír kérdés a kezdetektől a Brexit legfogósabb részproblémája volt, még ha ezt Johnson nem is akarta tudomásul venni. Elődjének, Theresa May kormányfőnek három év alatt sem sikerült az összes fél számára akár csak közelítőleg is kielégítő megoldást találnia, Johnson rapid húzásáról pedig ordított a politikai szemfényvesztés. Az EU most kötelezni akarja a briteket arra, hogy tartsák magukat a szerződésben adott szavukhoz, míg Frost amiatt értetlenkedik, hogy az EU szó szerinti érti, amit aláírtak.

Észak-Írország durván 1,8 milliós népessége a britekhez hű unionistákra és az Írországhoz csatlakozni kívánó republikánusokra oszlik. Az 1960-as évek végén (újra)kezdődött véres etnonacionalista polgárháborúnak az 1998-ban megkötött belfasti avagy nagypénteki egyezmény vetett véget. Ennek értelmében Észak-Írország az Egyesült Királyság tagállama marad mindaddig, amíg mind az írek, mind az észak­írek többsége az egyesítés mellett nem dönt. A békemegállapodás a britek és az írek EU-tagságán és egységes piaci részvételén alapult: mivel mindkét állam az EU tagja volt, a szabad mozgásnak nem maradt lényegi akadálya, s eltűnt a (republikánusok által) gyűlölt határ az Ír Köztársaság és Észak-Írország között.