Rövidesen nagy tumultus támad körülöttünk. Betegek jönnek elő a barakkokból, hogy lássák, kik vagyunk. A kórház főorvosa félrevon, és a fülembe súgja, nagy szenzáció, hogy egy batture man (fehér ember - hausza/angol - a szerk.) látogat a kórházba, de az még nagyobb, hogy nem látszik rajta félelem. "Egyébként semmi oka rá - közli a doktor -, a kezelés után a lepra nem fertőző. Igaz, ezt nem nagyon tudják errefelé."
Az esős évszak közepén járunk. Mindennap több órán keresztül zuhog az eső. A föld feldagad, a folyók kiöntenek, és ingadozik a szegényes, főleg az utak melletti településekhez kiépített áramellátás. Ha eláll, jönnek a moszkitók, és hozzák a maláriát.
A zariai leprakórház, hivatalos nevén a National Tuberculosis and Leprosy Training Center a Nigéria Szövetségi Köztársaság Kaduna államában található, úgy hatvan kilométerre az állam legnagyobb, névadó városától. Sem a kórházhoz, sem a környező leprakolóniákhoz nem vezet betonút. Többször elakad az autó, mire elérünk idáig.
Dr. Digado Mustapha, a kórház vezetője szabadkozik, hogy megváratott minket, de rengeteg a munka és kevés az orvos, az ápoló. "Komoly probléma az is, hogy a muszlim betegek nem akarnak enni a ramadán alatt" - mondja, miközben végighaladunk a barakkok között. "Abban az állapotban bármilyen böjt halálos lehet. Hála istennek, a közeli falvakban sikerült meggyőzni az imámokat, hogy külön emeljék ki: a betegeknek muszáj enniük. Ha nem tennék, sokkal több halottunk lenne, mint rendesen."
Elfekvő
A mai kórház helyén a britek 1929-ben alapítottak egyszerű leprakolóniát, ennek nyomát már csak pár kunyhó romja őrzi. Az évek során az intézmény kinőtte magát, tbc-seket is kezelnek itt, és a gyógyítás mellett szociális munkásokat is képeznek.
A nyersanyagkincsekben és trópusi betegségekben egyaránt gazdag, 140 millió lakosú Nigéria a legnépesebb ország az afrikai kontinensen. A WHO 2008-as felmérése szerint a világ egyik leginkább tbc-fertőzött országa, de a leprások és a HIV-fertőzések száma sem elhanyagolható. (Lásd keretes írásunkat.) "A kormányzat jelentős összegeket fordít e betegségek kezelésére, illetve arra, hogy évről évre minél több embert vonjunk be a programokba, de leginkább az emberek gondolkodásmódjával kell megküzdenünk - mondja Digado. - Szinte bele kell vernünk a fejekbe, hogy ezek a betegségek kezelhetőek, a gyógyszert pedig az állam ingyen bocsátja minden rászoruló rendelkezésére. De még így is roppant nehéz."
A kórházban jelenleg négyszázan vannak, betegségük szerint elszeparálva. Legtöbben tbc-sek, és közülük sokan HIV-vel is fertőzöttek. Az AIDS-betegek halálozási okai között a tuberkulózis az első helyen áll egész Afrikában. Elgondolkodtató a WHO statisztikája: 1991-ben az AIDS-es betegeknek még csak 2,2 százaléka volt tuberkulózissal fertőzött, 2006-ban ez az arány már 30 százalék. Az NTLP előrejelzése szerint az elkövetkező tíz évben ez az arány elérheti a 70-80 százalékot is.
A tbc-sek kórtermére a mozdulatlanság jellemző: mindenki fekszik, vagy az ágya szélén ülve a legyeket hessegeti. Nincs moszkitóháló. A csendet csak a ventilátorok zúgása és néhány beteg köhögési rohama töri meg. A párnák véresek. "Ha jól tudom, magukat gyerekkorukban beoltják tbc ellen - mondja Digado -, de azért tegye fel a maszkot. A legtöbb beteg ebben a kórteremben már nem teljesen ugyanazzal a betegséggel fertőződött, ami ellen magát beoltották. Rohamosan terjed a rezisztens tuberkulózis (lásd keretes írásunkat) is, mely ellen a jelenlegi gyógyszereink használhatatlanok."
Megállunk egy alvó fiatal férfi ágyánál. A bőre hamuszínű, a teste csontsovány. Kísértetnek tűnik a vibráló neonfényben. "Látja ezt az embert? Az AIDS utolsó stádiumában van, a gyógyszerek nem használnak. ' már nem megy el tőlünk soha."
A férfi kinyitja a szemét, és ránk néz. Mosolyog, kezét köszöntésre emeli. Hosszasan követ minket a tekintetével, miközben átsétálunk a leprások barakkjához.
"A barátaim elfutottak"
Hatvanan vannak az osztályon, a betegek nagy része azonban nincs itt, csak kezelésre jár. "Azokat a pácienseket tartjuk itt, akiknek valamelyik végtagja már visszafordíthatatlanul károsodott, és további súlyos fertőzései vannak. Ezt a lábat én vágtam le, így sikerült megmenteni az életét - büszkélkedik Digado egy férfira mutatva, majd hozzáteszi: "Mivel a betegség nem jár fájdalommal, sajnos csak akkor jönnek, ha már elveszítették az egyik testrészüket."
Gennyes sebekkel fekvő betegek mellett haladunk el, van, akinek egész végtagját fekély borítja. "Ez tipikus afrikai betegség - mutat a sebekre a doktor. - Buruli fekélynek (lásd keretes írásunkat) hívják. Arról az ugandai településről nevezték el, ahol hatalmas járvány volt a 60-as években. Nem igazán ismert betegség, pedig minden szomszédos országban, Beninben, Kamerunban, Nigerben is komoly problémát okoz. A leprások fokozottan veszélyeztetettek ettől a fertőzéstől."
A lepra az 1950-es évek óta gyógyítható betegség, de a baktérium okozta idegsérülések nem visszafordíthatók. Azoknak a pácienseknek, akik csak a betegség előrehaladott állapotában jutnak a gyógyszerhez, gyakran kell úgy leélniük életük hátralévő részét, hogy nem érzékelnek semmit sem a kezükkel, sem a lábukkal. "Egy kést átszúrhat ezeken a testrészeken, a páciens semmit sem fog érezni - mondja Digado. - A gyakorlat azt mutatja, hogy szinte elkerülhetetlen a végtagvesztés. A betegek előbb-utóbb olyan súlyos sérüléseket szenvednek érzéketlen testrészeiken, hogy szükségessé válik az amputáció, a további fertőzést elkerülendő. Ilyenkor minden potenciális veszélyforrássá válhat: egy egyszerű főzés vagy egy tárgy összeszerelése is. Ezek a sérülések ugyanis sokkal lassabban vagy egyáltalán nem gyógyulnak."
A rehabilitáció fontos része, hogy a betegekben tudatosítsák ezt az érzéketlenséget. Az egyik munkacsoport éppen azt tanulja, hogyan tegyen úgy, "mintha fájna", illetve hogyan ápolja rendszeresen, ellenőrizve és fertőtlenítve az esetleges sérüléseket, amiket napközben nem vett észre. "Mi történt a lábatokkal, ha egy nap harminc kilométert gyalogoltatok? Fájt, nem? Mindig és mindenkor tegyétek fel magatoknak a kérdést: vajon fájna-e ez nekem, ha éreznék a lábammal?" - kapok el egy mondatot az előadásból.
Leülünk a leprások közé a padra. A kézfogások után több férfi szemében könny csillog a meghatódottságtól. A leprával ugyanis nem az a legnagyobb baj, hogy kezelés nélkül súlyosan fertőző betegség, inkább az, hogy a gyógyult beteg is egy életen keresztül hordja magán a nyomait. A közösség pedig halálra van rémülve.
"Amikor az emberek felfedezték a testemen a foltokat, kezdtek elkerülni. Senki sem imádkozott velem a mecsetben, a barátaim elfutottak, ha láttak" - emlékszik a 42 éves Szauigermai. "Engem el akartak választani a feleségemtől. Nem volt hajlandó többé velem hálni" - mondja a mellette ülő Isza Garbola. "Nekem azt mondta az asszony, hogy lehetőleg ne menjek vissza többé" - sírja el magát Músza Isza. ' az, akinek a doktor levágta a lábát, és így mentette meg az életet."Kénytelen voltam itt újraházasodni. Kétszer" - teszi hozzá a férfi, kevésbé szomorúan.
A gyógyult leprásokat összeköti, hogy kiközösítetté váltak szülőföldjükön, sokukat a családja halottként kezeli. Szerencsésnek mondhatja magát az a beteg, akit látogatnak a hozzátartozói.
Közösség
"Harminc kilométeren belül nem talál olyan falvat, amit ne leprások alapítottak volna - mondja az egyik gyógyult beteg, Inugari, aki jelenleg szociális munkásként dolgozik a kórházban. - Ha akarja, szívesen megmutatom a falumat." Kocsiba ülünk, útközben Inugari a leprafalvak kialakulásáról mesél.
Tipikus hausza vélekedés: "Az átkozott bújjon el az erdőben!" A kezelést sokan azzal utasítják el, hogy "túl nyugati, tehát erkölcstelen". Gyakori, hogy a betegek inkább a holimanok, különböző javasemberek látogatását választják az orvosi kezelés helyett - ez társadalmilag sokkal elfogadottabb. Az afrikai törzsi társadalomban ugyanis sok helyen úgy vélik, hogy néhány betegség, köztük a lepra Isten büntetése, s a beteget valójában ezért közösítik ki. De a közelmúltban a szélsőséges nigériai iszlamista szervezet, a Boko Haram (bővebben lásd: A harag napjai, Magyar Narancs, 2009. augusztus 6.) a leprafalvak lakosságát is ellenségnek nyilvánította, ami néhány helyen tragikus következményekkel járt.
A felvilágosító kampányoknak és a szezonális gyógyszerelosztó központoknak hála mégis egyre több leprás tud eredeti környezetében maradni (vagyis nem kell utaznia, hogy megfelelő kezelést kapjon), és már az is elképzelhető, hogy a közösség ne űzze el a "bűnöst". De gyakran előfordul ma is, hogy a betegek inkább közösen hoznak létre településeket. Egy joruba és egy hausza falut látogatunk meg. Minden falunak saját főnöke és politikája van, de míg a hausza faluban tökéletes béke honol, a joruba faluból a Boko Haram fellépése miatt tömegével menekültek el a leprások. (Lásd interjúnkat.)
Az utat megáradt patak szeli át, a kocsi nem tud áthajtani rajta. Megállunk. Levesszük a cipőnket, és mezítláb gázolunk át a vízen. Valamivel feljebb gyerekek játszanak, asszonyok mossák a szennyest. Integetnek, amikor észrevesznek minket. A faluban nincs áram, vezetékes víz, az utcákon a vörös földdel keveredett szenny kavarog. Gyerekek rohannak felénk, ahogyan elérjük a falu főnökének házát. Takaros, sárból épített hajlékba lépünk, a földre terített szőnyegeken foglalunk helyet. A hausza főnök nem tudja pontosan, hány éves (sosem számolta), 60 körül lehet. Mikor kérdezem, hogy mióta van a faluban, felemeli a kezét - több ujja hiányzik - és számolgatni kezdi az esős évszakokat. Húsznál feladja. "Régóta, jó régóta." Ebben maradunk.
A hausza falut évtizedekkel ezelőtt alapították gyógyult leprások. Akkoriban még nem volt átfogó lepraellenes program, akár több száz kilométert is vándorolnia kellett a betegnek a rendes kezelésért - feltéve, ha egyáltalán célhoz ért. Hiszen addig szinte sehol sem tudott megszállni (ki adna szállást egy fertőző leprásnak?), élelemhez jutni. De ha meg is kezdték kezelésüket, a terápia szinte minden esetben több hónapig tartott, a kórházban viszont nem volt elegendő hely. A betegek így kezdetben alkalmi falvakat hoztak létre közvetlenül a kórházak közelében, de miután egymás között házasodtak, és létrehozták a saját kis közösségüket, ahol a betegség a normális állapot, a helyzet állandósult.
"Én is leprás vagyok, a feleségem is leprás. A gyerekeink már nem azok - foglalja össze a kolónia történetét a főnök. - Néhány újonnan letelepültön kívül már csak az öregek hordják nálunk a lepra jeleit." Jelenleg négyszázan élnek a faluban, s évente körülbelül tíz gyógyult beteggel gyarapodik a közösség.
Elérkezik az ebédidő, a főnök felesége rizst és valamilyen ragut tesz le a földre. A főnök szívélyesen invitál, hogy ebédeljek vele, szedek a tányérból. Kézzel eszünk, jobb kezünket a folyóból hozott vízzel mossuk meg. A főnök megkér, hogy töltsek neki a teáskannából, mert fél, hogy megsebzi magát. Jó harminc éve mindkét keze érzéketlen.
Tbc, lepra, fekély
A tuberkulózist a Mycobacterium tuberculosis complex nevű baktériumfertőzés okozza. Gyakorlatilag a test összes szervét érintheti, de a tüdő fertőződése teszi ki az esetek 80 százalékát. A leggyakoribb fertőzési ok egy nem kezelt tüdőfertőzött köhögése, tüsszentése, mely tartalmazza az életképes baktériumot. Nigéria jelenleg az 5. a WHO tuberkulózis-járványlistáján. Az ország 2007-es statisztikai adatai alapján 86 241 regisztrált beteget tartanak nyilván, számuk évről évre növekszik, becslések szerint egy beteg legalább négy embert fertőz meg a közösségében.
2005-ben regisztrálták a tbc rezisztens változatát, ami hasonló ütemben terjed Nigériában, mint az eredeti. A legveszélyeztetettebbek azok a betegek, akik megkezdtek több gyógyszeres kezelést, de megszakították.
A lepra krónikus, fertőző betegség, melyet a Mycobacterium leprae nevű baktérium okoz. A betegség az emberiséggel egyidős, azonban a XX. századra Európából szinte teljesen eltűnt, néhány balkáni ország elmaradottabb részében regisztrálnak csak fertőzést. Az emberi megbetegedéseket elsősorban a rossz higiéniés környezet okozza, a kór cseppfertőzéssel terjed. Lappangási ideje 2-5 év, ez alatt az idő alatt már fertőzhet a beteg. Jellegzetes tünetei a bőrön jelentkező pigmenthiányos ún. leprafoltok, illetve a végtagok és a szem idegeinek sérülése. A lepra önmagában nem halálos, az életveszélyt elsősorban a betegséghez köthető súlyos fertőzések jelentik. A lepra kezelését három gyógyszer kombinációjával végzik 28 napos periódusokban, legfeljebb egy évig. Nigériában a regisztrált betegek száma 5381, de a szakemberek körülbelül négyszer ennyire teszik azoknak a betegeknek a számát, akik semmilyen kezelésben sem vesznek részt.
A buruli fekély krónikus, szövetelhalást okozó bőrbetegség, melyet a Mycobacterium ulcerans baktérium okoz, amit csak 2008 végén sikerült azonosítani, nemzetközi kutatók közreműködésével. Kezelése sebészi beavatkozással történik (kivágják a fertőzőtt felületet), a gyógyszerek eddig nem bizonyultak hatékonynak. A fertőzésveszélynek gyermekek és a legyengült szervezetű felnőttek vannak kitéve. A baktérium leggyakrabban víz közelében, illetve azokon a helyeken terjed, ahol ipari tevékenységet kezdtek a környezet megváltoztatásával. A buruli fekély kezelés nélkül nyílt sebet hoz létre a testrészeken (melyek tovább fertőzik a testet), és egészen a csontig képes hatolni. Utolsó stádiumában elkerülhetetlen a fertőzött testrész amputációja.
"Lőnek, akit érnek"
Abajomi törzsfőnök
A falu egy kukoricás közepén helyezkedik el. Gyerekek menekülnek előlünk, amikor megállunk. Félnek a fehér idegenektől. Egy férfi lép elő az egyik vályogházból. Megbizonyosodik róla, hogy nincs fegyverünk, és elénk jön. Csak hatvan ember maradt a falujában. A többiek elmenekültek a Boko Haram elől.
*
Magyar Narancs: Kik maradtak a faluban?
Abajomi: Főleg az öregek, az asszonyok és a gyerekek. Aki tudott futni, az elmenekült. Nagyon féltek az emberek, hogy a zavargások során valamelyik felfegyverzett milícia idejön, és meggyilkol mindenkit.
MN: Ez valóban elképzelhető?
A: Igen. A muszlimok azt gondolják, hogy a betegség Isten büntetése az erkölcstelen életvitelért. Ráadásul sok keresztény él a faluban. A Boko Haram bejelentette, hogy leszámol az erkölcsi tisztátalansággal. A nyugatiak mellett így a keresztények, illetve a leprások lettek fő célpontjaik. Egyébként sem ritka a leprások meggyilkolása és elűzése. A zavargások kitörésekor jöttek a hírek, hogy Kadunában készül valami. Sokan nem várták meg, míg ideérnek.
MN: Mi történik akkor?
A: Kijönnek a katonák kocsival, és lőnek, akit érnek. Utána felgyújtják a házakat. Az évek során csak a nevük változott, módszereik nem. Még szerencse, hogy a kormány és a hadsereg hellyel-közel rendet tart.
MN: A hírekben a kormánykatonák kegyetlenkedéseiről is lehetett hallani.
A: A kormány katonái nem jönnek ide. Nincs dolguk velünk. A Boko Haram viszont igen. A kormány katonái harcolnak a Boko Harammal, így minket védenek. A Boko Haram nem irgalmaz a leprásoknak.
MN: Ön miért nem menekült el?
A: Mert már öreg vagyok, és rossz a lábam. Különben is valakinek csak maradnia kell, hogy a többiek elég messzire tudjanak futni.
MN: Mit gondol, visszajönnek?
A: Nem hiszem. Letelepedtek más falvakban, ahol biztonságban érzik magukat. A házaikat itt hagyták üresen.
MN: Mi lesz így a faluval?
A: Majd jönnek újak. Remélem, a kórház is segít. Például eddig minden évben adtak nekünk moszkitóhálókat, megígérték, hogy csinálnak valamit a kúttal is. Ha jó lesz a kút, biztosan sokan fognak jönni. Igaz, idén nem kaptunk moszkitóhálókat, lehet, hogy elfelejtették. Nem szólna nekik, ha arra jár?
