Afganisztán - az elfelejtett háború

Már nem dől el

  • Szlankó Bálint (Gházni)
  • 2013. november 23.

Külpol

Az amerikaiak és szövetségeseik az ősz elejére az ország nagy részén beszüntették a harcot a tálibok ellen, és a biztonsági feladatokat átadták az afgán hadseregnek és rendőrségnek. Mi lesz az ország sorsa a NATO 2014-es kivonulása után? A nyár végén jártunk ott.

A dombra épült kis amerikai megfigyelőállás tetejéről egy jó távcsővel pont ellátni az utolsó afgán ellenőrző pontig, vagy tíz kilométerre a főúttól. Azon túl már tálib vidék van. A megfigyelőállásban ülő katona rádión olvassa be a koordinátákat a néhány száz méterrel mögötte álló ütegnek. Az üteg időnként világítógránátokat köp az afgán állások felé az éjszakában, ezzel segít távol tartani a gerillákat.

Határvidék

Lövegei az afgán hadseregnek is vannak. Olyan tűzirányítója viszont, aki ekkora távolságra pontosan tud tüzet vezetni, nemigen. Amikor az amerikaiak jövőre kivonulnak - és már most is csak támogató feladatokat látnak el -, az afgánoknak vagy fel kell adniuk az ehhez hasonló ellenőrző pontokat, vagy meg kell tanulniuk tüzérségi támogatás nélkül túlélni. A kis támaszpontokat rendszeresen támadják a felkelők.

Gházni tartomány Kabultól, a fővárostól délnyugatra fekszik. Az országot körbefutó főút a Hindukus ívét követve itt kanyarodik el Kandahár és Helmand felé; e két tartományból származik a tálibok mozgalma - és a világ ópiumellátásának durván a háromnegyede. Gházni jelentősége ebben áll: átutazó terület. Magas hegyek övezte völgy, melynek mélyén az ország legfontosabb útja fut, s ahonnan rissz-rossz utak vezetnek délkeletre - Pakisztánba, a tálibok hátországába. Az ellenállók innen szivárognak fel északra, a főváros felé. A környék jól mutatja azokat a problémákat, amelyekkel a 2014 után jórészt nyugati segítség nélkül maradó afgán kormánynak szembe kell néznie. Tavaly Gházni Afganisztán egyik legerőszakosabb része volt.

Szembetűnő, hogy még mindig mennyire rosszul állnak itt a dolgok; még évekkel azután is, hogy a NATO 2009 körül rájött, hogy vesztésre áll a háborúban, és még több katonát küldött az országba. Az amerikaiak, a lengyelek és az afgánok gyakorlatilag csak a tartományi fővárost és néhány járási központot tartanak biztosan a kezükben meg a főút mentén egy legfeljebb néhány kilométeres sávot. Azon túl az "indián vidék" kezdődik, bizonytalan státuszú vagy tisztán tálib terület. Az elmúlt fél évben a szövetségesek territóriuma kicsit megnőtt, de az afgánoknak nincs elég emberük, hogy az egész tartományt ellenőrzésük alá vonják. A felkelők többé-kevésbé szabadon tudnak mozogni, naponta kétszer-háromszor is rajtaütnek a főúton haladó konvojokon. Időnként még ellenőrző pontokat is felállítanak a főúton. Egy, az amerikaiaknak dolgozó afgán tolmács arról panaszkodik, hogy csak katonai konvojjal tud hazamenni Kabulba, ha a saját szakállára, civilként próbálkozna, biztos fennakadna valamelyik felkelő checkpointon, és akkor jaj lenne neki. Az afgán állam és szövetségesei 12 évvel az eredeti invázió után sem tudják szilárdan kézben tartani az ország legfontosabb főútvonalát.

A tálibok rendszeresen támadják a NATO és az afgánok táborait is, bár többnyire ügyetlenül, nem sok eredménnyel. Egyes vidékeket stabilan ellenőriznek. "A tálib árnyékkormányzat egyelőre arra vár, hogy távozzunk. De ahol nincsenek afgán biztonsági erők, ott azt csinálnak, amit akarnak. Nemrég Ab Band járásban bezáratták az iskolát, Karabahban pedig nyíltan soroznak a medresszében" - ismeri el Loreta Borce őrnagy, egy afgán zászlóalj amerikai tanácsadója. A hivatalos afgán kormányzat alig van jelen, a legtöbb járásban szinte semmilyen közigazgatás nincs, mert a hivatalnokok félnek kimozdulni a városból.

Amióta az amerikaiak és a lengyelek beszüntették az önálló hadműveleteket (Gházniban már az év elején), az erőszak csökkent valamelyest. "Sok helyi lakos megszállóként tekintett ránk, de most már nehezebben tudják azt mondani a tálibok, hogy a hitetlenek ellen harcolnak" - mondja Stephen Michael ezredes, az amerikai parancsnok. A tálibok nem tudnak olyan könnyen sorozni a lakosság körében, amióta a harc elsősorban az afgán kormányerők ellen folyik. A tartományban lévő amerikai dandár mindössze két embert veszített az év eleje óta.

Mire futja a saját erő?

Az afgánok veszteségei viszont 50 százalékkal megugrottak, mióta ők kerültek a vezető szerepbe - havi 30-40 halott és sebesült a mérlegük. Némi tüzérségi, egészségügyi és légi támogatást még most is kapnak, de főleg tanácsokat. Az amerikaiak erősködnek, hogy az afgánok egyedül is meg fogják állni a helyüket. Azt mondják, hogy tulajdonképpen már most is ez történik, és az elmúlt fél évben újabb területeket hódítottak el a táliboktól. A nemrég még szedett-vedett hadsereg most már komolyabb nehézfegyvereket, terepjárókat is kap, igaz, ezek páncélzata nem olyan jó, mint az amerikaiaké, és a lőszer- és üzemanyag-ellátás is akadozik. A pótalkatrész-ellátás és a járművek javítása szintén gond, ahogy a légi támogatás, a légi mentés - alig van helikopter - és a tűzszerészet is (a tálibok egyik fő módszere, hogy pokolgépeket helyeznek mindenhova). A különböző biztonsági szervek és fegyvernemek közti koordináció kaotikus, még az amerikai tanácsadók sem mindig tudják, hol vannak, és mit csinálnak az afgánjaik.

Az afgánokat etnikai ellentétek is megosztják. A helyi rendőrség nem alkalmaz hazarákat, mert a parancsnok pastu, és megveti az ázsiai külsejű, síita kisebbséget; más műveleti egységekben meg pastuk nincsenek, mert ott hazara a parancsnok. A hadseregben már többen vannak, de azt a szervezetet is északiak, főleg tádzsikok dominálják. Mindennek az a jelentősége, hogy a tálib mozgalom főleg a déli pastuk köréből meríti támogatását, és sok helyi elnyomó északi intézményként tekint az afgán államra és szerveire. A rendőrök pedig korruptak: lenyúlják a főúton közlekedő fuvarosokat, a falusiaktól pedig ennivalót "kérnek".

Mégis hiba volna leírni őket. A sereg és a rendőrség vezetése harcos szellemű, sok tapasztalatot halmoztak fel az elmúlt években, sok katona kimondottan motivált, egymást érik a műveletek. Jellemző válasz egy Néró becenevű rendőrtől, hogy miért harcol: "Mert a tálibok nem akarják, hogy a gyerekek iskolába járjanak." Egy járási rendőrfőnök, amikor nem tud üzemanyagot szerezni a központból, a saját zsebéből tölteti fel a kocsikat. Egy másik parancsnok, amikor nem tud összeállítani egy utánpótláskonvojt, mert nincs elég kocsija, egy civilnek fizet, hogy juttassa el a pótalkatrészeket a célba.

Mivel a katonaságnak és a rendőrségnek nincs elég embere, egyre inkább a helyi rendőrségre - könnyebben felfegyverzett polgárőrségre - bíznák az úttól távolabb eső ellenőrző pontokat és az információgyűjtést. Erre a programra a pacifikáció legfontosabb részeként tekintenek, mert a polgárőrök helyiek, és ezért - elvileg - nagyobb eséllyel szállnak szembe a lakosság közt elvegyülni próbáló gerillákkal. A milicisták egy része volt felkelő, aki átállt a kormány oldalára. Mások törzsi és falusi vezetők emberei, akiknek az elmúlt egy-másfél évben elegük lett a tálibok erőszakoskodásából, és fegyvert fogtak a felkelőkkel szemben.

Megint mások viszont gyanús alakok, helyi hadurak emberei, akiket valójában nem sok minden különböztet meg a táliboktól. A tartomány délnyugati csücskében operáló Muqur mozgalom lényegében egy bűnszövetkezet, benne van az ópiumcsempészetben is. Most éppen a kormánnyal tartanak, közös ellenségeik a tálibok - hogy meddig, nem tudni. De egyelőre ez is megteszi. "Ahol tudjuk, segítjük őket" - mondja Zabiulla százados, egy afgán századparancsnok. A szabadúszó fegyveresektől beérkező ajánlatokat elvileg megvizsgálja a titkosszolgálat, és az a cél, hogy a milicistákból rendes rendőr legyen. De sokuk nem is akar a kormányhoz csatlakozni.

A játszmát talán nem is az afgán kormányerők talpraesettsége, hanem az fogja eldönteni, hogy a tálibok - a látszat ellenére - gyengék. A gerillamozgalom teljesen eltűnni alighanem soha nem fog. De összességében inkább zavaró tényezőnek tűnik, semmint halálos fenyegetésnek. Fenn tudja tartani az erőszakot, időnként látványos akciókra képes, de az állam egészét aligha veszélyezteti. Nagy hadműveletekre képtelenek, főként a puha célpontokat, rendőrségi ellenőrző pontokat támadják. Jelenlétük csak ott állandó, ahová a biztonsági szervek keze nem ér el. Támogatásuk a lakosság körében bizonytalan, inkább alacsony, így pedig egy gerillamozgalom nem érhet el áttörést. A rendszeres rajtaütések ellenére a főút nyitva van, a forgalom élénk.

A gyenge afgán állam a NATO jövő évi kivonulása után egyes erőinek összevonására s bizonyos területek feladására kényszerülhet majd. Politikai megegyezés nélkül a felkelésnek nem tud véget vetni. De ha a NATO betartja ígéretét, és 2014 után is támogatja Afganisztánt - elsősorban pénzzel segíti a hadsereg fenntartását -, akkor valószínűleg összeomlani sem fog.

Neked ajánljuk