A 39 tárgyalási napot követően november 5-én ismertetett ítéletek belföldi fogadtatását borítékolni lehetett, figyelembe véve Irak megosztottságát. A síiták lakta városokban örömünnepet ült a lakosság az ítélethirdetés után - így volt ez Bagdadban is, ahol a vasárnap még teljes körű kijárási tilalom ellenére tízezrek tolongtak az utcákon a síiták lakta szegénynegyedben. A szélsőséges vallási vezető, Moktada al-Szadr milicistái és hívei azt követelték, hogy az ügyben ítélkező különleges törvényszék szolgáltassa ki a bűnösöket a népnek, hogy saját kezűleg hajthassa végre az ítéletet. Északon, a kurdok lakta országrészben, amely mostanság a nyugalom és prosperitás szigetének számít Irakon belül, az a kérdés osztja meg a véleményeket, hogy vajon azonnal fel kellene-e akasztani Szaddámot, vagy helyesebb volna megvárni, amíg befejeződik a most lezártnál nagyobb jelentőségű, augusztus óta folyó népirtási per. Ennek az iraki-iráni háború végén, 1988-ban az iraki kurd területek ellen végrehajtott hadművelet a tárgya, amely több tíz ezer emberéletet követelt. Kurd politikusok szerint be kell fejezni a pert, hiszen a tragédia identitásuk részévé vált. Az ország szunnita lakossága körében (közülük kerültek ki a megbuktatott rendszer kedvezményezettjei) a felháborodás volt a jellemző: Washingtonból és Tel-Avivból (?)
távirányított kirakatperről
beszélnek az emberek, akiket a különféle lapok idéznek. De a szunnita parlamenti pártok vezetői is az ítélet beláthatatlan következményeit hangsúlyozzák, és már előre felelőssé teszik a nemzeti egységkormányt az erőszak várható fokozódása, a majdani halottak ezrei, sőt százezrei miatt.
Aligha lehet kiszámítani, milyen irányban mit ad hozzá az amúgy is polgárháborús helyzethez a különleges törvényszék döntése, hiszen még azt is csak találgatni lehet, hogy egyáltalán végrehajtják-e - majd, valamikor - a halálos ítéleteket, miután befejeződik az ugyancsak megjósolhatatlan hosszúságú fellebbviteli procedúra. Nyilvánvalóan a szunniták, illetve az egykori Baath állampárt egymillión felüli valamikori tagjainak (a rezsim megdöntése után tömegesen elbocsátott köztisztviselőknek és értelmiségieknek) a pacifikálását célozza a kedden nyilvánosságra hozott törvénytervezet, amely a másfél ezer legfelső vezető kivételével lehetővé teszi számukra, hogy újból dolgozhassanak. Az intézkedés mögött nem nehéz felfedezni a washingtoni nyomást, hiszen két hete sincs, hogy az Egyesült Államok bagdadi nagykövete újságolta el: az iraki kormány kialakította a rend helyreállításának menetrendjét, amelyben a feloszlatott Baath párt tagjaival szembeni megbékélés is szerepel olyan, nehezebben megvalósítható elképzelések mellett, mint a fegyveres milíciák leszerelése.
Washington tényleges szerepét magában a most lezajlott perben kézzelfogható bizonyítékok híján nehéz megítélni. Már maga az ítélethirdetés időzítése is bőven belül marad az ésszerű gyanakvás határain. Az amerikai közvélemény az éppen lapzártánk napjára időzített félidei kongresszusi választások előtt határozottan úgy ítélte meg, hogy az iraki háborúból már nem lehet jól kijönni, és hogy a demokraták jobban kezelték volna a helyzetet. Washingtonban természetesen cáfolják, hogy történt volna ilyen egyeztetés, mondván, hogy ebben az esetben néhány hónap alatt lezavarták volna a pert, hiszen Amerikának ez állt volna érdekében. Ezzel szemben a védők a per siettetéséről panaszkodtak már korábban is, egy nemzetközi jogsegélyközpontban pedig úgy tudták, hogy eredetileg egy hetekkel korábbi időpontra tűzték ki az ítélethirdetést.
További vitatott kérdés, hogy miért éppen a dudzsaili gyilkosságok ügyét tárgyalták először. Vannak olyan vélemények, hogy az Egyesült Államoknak nem állt érdekében
idő előtt megpiszkálni
az iraki-iráni konfliktus idején elkövetett háborús és emberiesség elleni bűntetteket, minthogy annak idején Washington (és a Nyugat) Irak, vagyis Szaddám Huszein oldalán állt. Több okból is kézenfekvő volt ugyanakkor, hogy egy könnyebben áttekinthető ügyet vegyenek előre. Nemcsak a viszonylag gyorsan megszülető ítélet várható - és két éve még egyértelműnek remélt - lélektani hatása számított, hanem az iraki bírók felkészültsége is, akikről éppen a per legélesebb hangú kritikusai állítják, hogy nincsenek kellően felkészülve az említett bűntettek megfelelő mérlegelésére.
A dudzsaili események körül egyébként továbbra sem oszlott el a homály. A síita településen 1982 júliusában állítólag merényletet kíséreltek meg Szaddám áthaladó gépkocsioszlopa ellen - nem világos viszont, hogy valóban sor került-e magára a kísérletre. Ami biztos: a testőrök helyben agyonlőttek több embert, később a légierő bombázta a települést, az ültetvényeket ledózerolták, a lakosok százait elhurcolták, közel 150 férfit kivégeztek - közülük többen már a kínvallatásba belehaltak -, más lakosok (nők, gyerekek is) pedig egy sivatagi büntetőtáborban pusztultak el. A tárgyalás során a bíróság feltárta azt a Szaddámig nyúló utasítási láncolatot, amelynek mentén mindezt végrehajtották. Megkönnyítette a dolgot, hogy kellő mennyiségű - többek között a volt elnök kézjegyét is tartalmazó - írásos dokumentum maradt fenn érintetlenül. Ráadásul a volt diktátor sem tagadta a szerepét, miközben társaival együtt látványos dacgesztusokkal, lázító jelszavakkal színesítette a részben televízión is közvetített tárgyalásokat.
A bírálatok főként a különleges törvényszék függetlenségét vonják kétségbe. Egyrészt aláhúzzák, hogy maga a testület százmillió dolláros nagyságrendű amerikai pénzből állt fel. Ebből fedezték a tömegsírok feltárásától és a vádirat elkészítéséhez a tanúk ezreinek meghallgatásától kezdve magának a bíróság szuperbiztonságos épületének a kialakításán át a bírók képzéséig, ők és a tanúk védelméig az egész procedúra költségeit. Emiatt megkérdőjelezik azt is, amit sokan a per egyik legfőbb érdemének tekintenek, hogy ugyanis első ízben mondtak ki ítéletet egy diktátorra a saját honfitársai a saját hazájában. Másrészt rámutatnak a belső nyomásgyakorlás bizonyítékaira. Például arra, hogy az eredetileg kinevezett vezető bíró azért mondott le, mert a kormány túlságosan engedékenynek ítélte a tevékenységét, helyettesét pedig Baath párti múltja miatt minősítették alkalmatlannak a poszt betöltésére.
A per részleteit illetően számos jogi kétely merült fel. Az első, amelyet Szaddám és védői - köztük Ramsey Clark egykori amerikai igazságügy-miniszter - is képviseltek, hogy a bíróság a mondott okok miatt nem is illetékes az ügyben. A második, hogy a védelem munkáját alapvető nehézségek akadályozták. Ezek közül valóban súlyos probléma volt, hogy az amúgy igen körültekintő biztonsági intézkedéseket a védelem nem élvezhette. Elég látványos bizonyítéka ennek, hogy Szaddám három védőjét is meggyilkolták a tavaly októberben kezdődött per ideje alatt. A bíráló észrevételek harmadik csoportjába tartozik, hogy a védelem nem kapott elég időt saját tanúi felsorakoztatására, a vád tanúihoz nem intézhetett kérdéseket, törvényességi kifogásait pedig következetesen figyelmen kívül hagyták.
Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy a per nem felelt meg a nemzetközi normáknak, de abban is, hogy a felhozott bizonyítékok még akkor is egyértelműen bizonyítják a vádlottak bűnösségét, ha például nem vette figyelembe a bíróság a kivégzéseket meglőző kínvallatások után felvett jegyzőkönyvekben olvasható vallomásokat. Ezt is kifogásolta ugyanis a védelem. A kérdés végül is az, hogy a különböző súlyú hiányosságokkal együtt sikerült-e igazságot szolgáltatni. Az áldozatok, a túlélők felől nézve gyakorlatilag igen. Nekik a konkrét ítélettel, az akasztással szemben sincs kifogásuk. Más kérdés, és politikusok egész sora már jelezte is: mi itt, Európában elfogadhatatlannak tartjuk a halálbüntetést, és nincs olyan eset, ami kivétel lehet ez alól.
