Vészcsengő

Papíron volt rá esélye, de végül egyetlen régiót sem tudott megszerezni a szélsőjobboldal Franciaországban. Győztesnek egyik demokratikus erő sem érezheti magát, legfeljebb azok a választók, akik megakadályozták a szélsőséges, rasszista Nemzeti Front áttörését.

A katasztrófát sikerült elkerülni, de semmi okunk ünnepelni – kommentálták viszonylag egyöntetűen a regionális választások vasárnapi második fordulójának eredményeit a jobb- és balközép erők politikai vezetői. Az idegengyűlölő, nacionalista, EU-ellenes Nemzeti Front (FN) ugyanis hajszálnyira volt attól, hogy történetében első alkalommal Franciaország 13 ré­giójának valamelyikében – akár 2-3-ban is – megszerezze a hatalmat. December 6-án, az első fordulóban hat régióban végzett az első helyen, országosan pedig a legtöbb szavazatot kapta, 28 százalékot. Hogy ezt végül nem tudta egyetlen győzelemre sem váltani, csak annak a több millió, eddig otthon maradó választónak köszönhető, akik a jobb- és  balközép politikai pártokkal szembeni haragjukon, elégedetlenségükön és általános elkeseredésükön felülemelkedve most mégis elmentek szavazni. S persze azoknak a baloldaliaknak, akik – éppúgy, mint 2002-ben, amikor Jean-Marie Le Pen került az elnöki hatalom megszerzésének közelébe – most Manuel Valls kormányfő többszöri felszólítására és a köztársasági értékek védelmében akár az orrukat befogva is az FN-nel szemben esélyes jobboldali jelöltre adták a voksukat.

A Szocialista Párt a szélsőjobboldali győzelemtől legveszélyeztetettebb két régióban visszaléptette a harmadikként végző jelöltjét. Az egyik ilyen az ország legszegényebb része, az egykori ipar- és bányavidék Nord-Pas-de-Calais volt, itt maga az FN-pártvezér, Marine Le Pen fordult az első helyen 43 százalékkal. A másik pedig a déli Provence-Alpes-Cote d’Azur, ahol az unokahúga, a 26 éves Marion Maréchal-Le Pen 40 százalékkal vitte az első kört.

A jobboldali szövetség, amit Nicolas Sarkozy Köztársaságiak nevű új pártja vezetett, végül megelőzte a szélsőjobb jelöltjeit – de a középjobbnak sincs oka az örömre. Elsöprő győzelemre számítottak, elvégre a helyi választásokon az ellenzék szokott aratni, különösen, ha olyan népszerűtlen a hatalom, mint most a szocialisták. Az országon végigsöprő „kék hullámot” jósoltak, ehhez képest hét régióban nyertek, kettőben alig hajszálnyival előzve meg baloldali riválisukat. A vereséggel felérő eredményt elsősorban Sarkozynek tulajdonítják, aki a korábbinál is rendpártibbnak mutatkozva próbálta becserkészni a Nemzeti Front – többek között a jobboldalról átpártolt – szavazóit. Már ez a „lepenizálódás” is sokakban ellenérzést keltett, az pedig, hogy egy kalap alá véve a baloldalt és a szélsőjobbot, a második forduló előtt nem csatlakozott az FN-t megállító összefogáshoz, pártján belül is kiverte a biztosítékot. Olyannyira, hogy elnökhelyettese, Nathalie Kosciusko-Morizet már az eredményhirdetés után kijelentette: a baloldali szavazók nélkül nem nyertek volna a jelöltjeik a Le Penekkel szemben, elhibázott volt Sarkozy „sem az egyik, sem a másik oldallal nem fogunk össze” stratégiája. Morizet-t már másnap reggel kirakta Sarkozy a párt vezetéséből, bár ezzel feltehetően leginkább magának ártott. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a fran­ciák alig 27 százaléka látná szívesen az elnöki poszton, míg például párttársára, a régi motoros Alain Juppére 55 százalék szavazna.

 

Akkor ki véd meg?

A szocialisták öt régió vezetését szerezték meg, amit a pártelnök Jean-Christophe Cambadélis „öröm nélküli sikernek” nevezett. Bár reménykedtek benne, hogy François Hollande és kormánya helytállása a terrortámadások idején (amely a köztársasági elnök népszerűségét ­óriási mértékben, 20 százalékkal emelte) és a második forduló előtti nap valóban nagy sikerrel zárult COP21 klímakonferencia szavazatokban mérhető eredményt hoz, mégsem számítottak sokkal jobb eredményre. Csalódást legfeljebb az okozott, hogy a legnagyobb régióban, a 12 milliós Île-de-France-ban jelöltjüket, Claude Bartolone-t, a nemzetgyűlés elnökét hajszálnyi szavazatkülönbséggel ütötte el a győzelemtől jobboldali riválisa, Valérie Péc­resse. (A különleges státuszú Korzikán a Per a Corsica nevű helyi nacionalista párt nyert.)

Az első forduló után sokan sokkról, földindulásról beszéltek – pedig az eredmény nem volt teljesen váratlan. Mióta 2011-ben a 47 éves Marine Le Pen átvette a vezetést pártalapító apjától, a 87 éves Jean-Marie Le Pentől, az FN fokozatosan jön fel a közvélemény-kutatásokban és a különböző választásokon. Ez egyrészt a generációváltásnak és a láthatóan rendkívül hatékony, tudatos párt- és imázs­építő stratégiának a következménye, másrészt az elmúlt évtizedekben váltva kormányzó jobb- és balközép hitelvesztéséé. Sokan a mainstream pártok számlájára írják, hogy Franciaország máig nem állt talpra a 2008-as gazdasági válságból, sőt, a munkanélküliség az idén 18 éve nem látott magasságba, 10 százalék fölé ugrott. A sors kegyetlen fintora, hogy a 147 áldozatot követelő párizsi merényletek is a nyíltan idegen-, elsősorban muszlimellenes FN malmára hajtották a vizet. Elterjedt vélekedés ugyanis, hogy a hagyományos jobb- és baloldali pártok csak papolnak a biztonságról, valójában nem képesek megvédeni az országot.

Az évek óta tartó általános elégedetlenség és rossz közérzet teret nyitott Marine Le Pennek, hogy előbb kiszabadítsa az FN-t a köztársasági értékrend védelmére emelt virtuális karanténból, majd lépésről lépésre megpróbálja szalonképessé tenni. Gyorsan megszabadult a párt legszélsőségesebb tagjaitól, az idén nyár végén pedig immár sokadszor holo­kauszt­relativizáló kijelentésekkel előálló apjától is. Finomított a stílusán is, antiszemita kijelenté­sek nemigen hagyják el a száját, a homosze­xualitás, a válás, az abortusz sincs a célkeresztjében. Maga is elvált és élettársi kapcsolatban él, legfőbb tanácsadója és helyettese pedig meleg.

Marine Le Pen igyekszik a muszlimozással is csínján bánni, de továbbra is bevándorlónak nevez 5-6 millió muszlim származású francia állampolgárt, és illegális bevándorlóknak az újonnan érkezőket (a menekült szó hiányzik a szótárából). Nemrég azért kellett bíróság elé állnia, mert az utcán imádkozó muszlimokat a náci megszállókhoz hasonlította. A terrortámadások után ez a retorika sok francia hallgatólagos egyetértésével találkozik.

 

A vesztes öröme

Mindezek eredményeképp immár 11 várost irányít a Nemzeti Front polgármestere, pél­dául a Nord-Pas-de-Calais-ban fekvő, 26 ezres Hénin-Beaumont-t. 2007 óta itt él és a helyi önkormányzati tanács tagja Marine Le Pen, így a város stratégiai jelentőségű volt a regionális választásokon. Annál is inkább, mivel tavaly megválasztott vezetője elnyerte a legjobb polgármester címet, ékesen bizonyítva, hogy a Nemzeti Fronttal jó kezekbe kerül az embe­rek sorsa – éljenek bár az ország legszegényebb, munkanélküliségtől leginkább sújtott, a ca­lais-i és más menekülttáborokat is magában foglaló régiójában. E közvetlen tapasztalatok a francia identitás, szuverenitás, patriotizmus jegyében hirdetett globalizáció-, EU- és muszlimellenes kirohanásokkal, képtelen gazdasági és szociális ígéretekkel fűszerezve sok reményvesztett választót megnyerhetnek. Különösen, ha nemigen akad más. Míg ugyanis az FN növelte népszerűségét, a jobb- és baloldal lényegében a saját táborukon belüli konfliktusokkal volt elfoglalva. Aztán jött a szörnyű november 13-i vérengzés, és már sem idejük, sem energiájuk nem maradt a kampányolásra. De ha maradt volna is, hitelt érdemlő közlendők híján aligha jutottak volna messzebbre.

Így a Nemzeti Front még vesztesként is elégedett lehet: a második fordulóban hatról közel hétmillióra növelte a szavazói számát, a regionális tanácsokban a korábbi 120 helyett 358 képviselőjük ül az összesen 1910-ből. És ami a számoknál is fontosabb a szélsőjobbnak: úgy tűnik, Franciaország politikai térképét az eddigi kétosztatú helyett immár visszavonhatatlanul hárompólusúvá alakította át. A vasárnapi eredményt a demokratikus erők utolsó figyelmeztetésnek tekinthetik a másfél év múlva esedékes elnökválasztás előtt.