Francia regionális választások

Vészcsengő

  • Vásárhelyi Júlia
  • 2016. január 17.

Külpol

Papíron volt rá esélye, de végül egyetlen régiót sem tudott megszerezni a szélsőjobboldal Franciaországban. Győztesnek egyik demokratikus erő sem érezheti magát, legfeljebb azok a választók, akik megakadályozták a szélsőséges, rasszista Nemzeti Front áttörését.

A katasztrófát sikerült elkerülni, de semmi okunk ünnepelni – kommentálták viszonylag egyöntetűen a regionális választások vasárnapi második fordulójának eredményeit a jobb- és balközép erők politikai vezetői. Az idegengyűlölő, nacionalista, EU-ellenes Nemzeti Front (FN) ugyanis hajszálnyira volt attól, hogy történetében első alkalommal Franciaország 13 ré­giójának valamelyikében – akár 2-3-ban is – megszerezze a hatalmat. December 6-án, az első fordulóban hat régióban végzett az első helyen, országosan pedig a legtöbb szavazatot kapta, 28 százalékot. Hogy ezt végül nem tudta egyetlen győzelemre sem váltani, csak annak a több millió, eddig otthon maradó választónak köszönhető, akik a jobb- és  balközép politikai pártokkal szembeni haragjukon, elégedetlenségükön és általános elkeseredésükön felülemelkedve most mégis elmentek szavazni. S persze azoknak a baloldaliaknak, akik – éppúgy, mint 2002-ben, amikor Jean-Marie Le Pen került az elnöki hatalom megszerzésének közelébe – most Manuel Valls kormányfő többszöri felszólítására és a köztársasági értékek védelmében akár az orrukat befogva is az FN-nel szemben esélyes jobboldali jelöltre adták a voksukat.

A Szocialista Párt a szélsőjobboldali győzelemtől legveszélyeztetettebb két régióban visszaléptette a harmadikként végző jelöltjét. Az egyik ilyen az ország legszegényebb része, az egykori ipar- és bányavidék Nord-Pas-de-Calais volt, itt maga az FN-pártvezér, Marine Le Pen fordult az első helyen 43 százalékkal. A másik pedig a déli Provence-Alpes-Cote d’Azur, ahol az unokahúga, a 26 éves Marion Maréchal-Le Pen 40 százalékkal vitte az első kört.

A jobboldali szövetség, amit Nicolas Sarkozy Köztársaságiak nevű új pártja vezetett, végül megelőzte a szélsőjobb jelöltjeit – de a középjobbnak sincs oka az örömre. Elsöprő győzelemre számítottak, elvégre a helyi választásokon az ellenzék szokott aratni, különösen, ha olyan népszerűtlen a hatalom, mint most a szocialisták. Az országon végigsöprő „kék hullámot” jósoltak, ehhez képest hét régióban nyertek, kettőben alig hajszálnyival előzve meg baloldali riválisukat. A vereséggel felérő eredményt elsősorban Sarkozynek tulajdonítják, aki a korábbinál is rendpártibbnak mutatkozva próbálta becserkészni a Nemzeti Front – többek között a jobboldalról átpártolt – szavazóit. Már ez a „lepenizálódás” is sokakban ellenérzést keltett, az pedig, hogy egy kalap alá véve a baloldalt és a szélsőjobbot, a második forduló előtt nem csatlakozott az FN-t megállító összefogáshoz, pártján belül is kiverte a biztosítékot. Olyannyira, hogy elnökhelyettese, Nathalie Kosciusko-Morizet már az eredményhirdetés után kijelentette: a baloldali szavazók nélkül nem nyertek volna a jelöltjeik a Le Penekkel szemben, elhibázott volt Sarkozy „sem az egyik, sem a másik oldallal nem fogunk össze” stratégiája. Morizet-t már másnap reggel kirakta Sarkozy a párt vezetéséből, bár ezzel feltehetően leginkább magának ártott. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a fran­ciák alig 27 százaléka látná szívesen az elnöki poszton, míg például párttársára, a régi motoros Alain Juppére 55 százalék szavazna.

 

Akkor ki véd meg?

A szocialisták öt régió vezetését szerezték meg, amit a pártelnök Jean-Christophe Cambadélis „öröm nélküli sikernek” nevezett. Bár reménykedtek benne, hogy François Hollande és kormánya helytállása a terrortámadások idején (amely a köztársasági elnök népszerűségét ­óriási mértékben, 20 százalékkal emelte) és a második forduló előtti nap valóban nagy sikerrel zárult COP21 klímakonferencia szavazatokban mérhető eredményt hoz, mégsem számítottak sokkal jobb eredményre. Csalódást legfeljebb az okozott, hogy a legnagyobb régióban, a 12 milliós Île-de-France-ban jelöltjüket, Claude Bartolone-t, a nemzetgyűlés elnökét hajszálnyi szavazatkülönbséggel ütötte el a győzelemtől jobboldali riválisa, Valérie Péc­resse. (A különleges státuszú Korzikán a Per a Corsica nevű helyi nacionalista párt nyert.)

Az első forduló után sokan sokkról, földindulásról beszéltek – pedig az eredmény nem volt teljesen váratlan. Mióta 2011-ben a 47 éves Marine Le Pen átvette a vezetést pártalapító apjától, a 87 éves Jean-Marie Le Pentől, az FN fokozatosan jön fel a közvélemény-kutatásokban és a különböző választásokon. Ez egyrészt a generációváltásnak és a láthatóan rendkívül hatékony, tudatos párt- és imázs­építő stratégiának a következménye, másrészt az elmúlt évtizedekben váltva kormányzó jobb- és balközép hitelvesztéséé. Sokan a mainstream pártok számlájára írják, hogy Franciaország máig nem állt talpra a 2008-as gazdasági válságból, sőt, a munkanélküliség az idén 18 éve nem látott magasságba, 10 százalék fölé ugrott. A sors kegyetlen fintora, hogy a 147 áldozatot követelő párizsi merényletek is a nyíltan idegen-, elsősorban muszlimellenes FN malmára hajtották a vizet. Elterjedt vélekedés ugyanis, hogy a hagyományos jobb- és baloldali pártok csak papolnak a biztonságról, valójában nem képesek megvédeni az országot.

Az évek óta tartó általános elégedetlenség és rossz közérzet teret nyitott Marine Le Pennek, hogy előbb kiszabadítsa az FN-t a köztársasági értékrend védelmére emelt virtuális karanténból, majd lépésről lépésre megpróbálja szalonképessé tenni. Gyorsan megszabadult a párt legszélsőségesebb tagjaitól, az idén nyár végén pedig immár sokadszor holo­kauszt­relativizáló kijelentésekkel előálló apjától is. Finomított a stílusán is, antiszemita kijelenté­sek nemigen hagyják el a száját, a homosze­xualitás, a válás, az abortusz sincs a célkeresztjében. Maga is elvált és élettársi kapcsolatban él, legfőbb tanácsadója és helyettese pedig meleg.

Marine Le Pen igyekszik a muszlimozással is csínján bánni, de továbbra is bevándorlónak nevez 5-6 millió muszlim származású francia állampolgárt, és illegális bevándorlóknak az újonnan érkezőket (a menekült szó hiányzik a szótárából). Nemrég azért kellett bíróság elé állnia, mert az utcán imádkozó muszlimokat a náci megszállókhoz hasonlította. A terrortámadások után ez a retorika sok francia hallgatólagos egyetértésével találkozik.

 

A vesztes öröme

Mindezek eredményeképp immár 11 várost irányít a Nemzeti Front polgármestere, pél­dául a Nord-Pas-de-Calais-ban fekvő, 26 ezres Hénin-Beaumont-t. 2007 óta itt él és a helyi önkormányzati tanács tagja Marine Le Pen, így a város stratégiai jelentőségű volt a regionális választásokon. Annál is inkább, mivel tavaly megválasztott vezetője elnyerte a legjobb polgármester címet, ékesen bizonyítva, hogy a Nemzeti Fronttal jó kezekbe kerül az embe­rek sorsa – éljenek bár az ország legszegényebb, munkanélküliségtől leginkább sújtott, a ca­lais-i és más menekülttáborokat is magában foglaló régiójában. E közvetlen tapasztalatok a francia identitás, szuverenitás, patriotizmus jegyében hirdetett globalizáció-, EU- és muszlimellenes kirohanásokkal, képtelen gazdasági és szociális ígéretekkel fűszerezve sok reményvesztett választót megnyerhetnek. Különösen, ha nemigen akad más. Míg ugyanis az FN növelte népszerűségét, a jobb- és baloldal lényegében a saját táborukon belüli konfliktusokkal volt elfoglalva. Aztán jött a szörnyű november 13-i vérengzés, és már sem idejük, sem energiájuk nem maradt a kampányolásra. De ha maradt volna is, hitelt érdemlő közlendők híján aligha jutottak volna messzebbre.

Így a Nemzeti Front még vesztesként is elégedett lehet: a második fordulóban hatról közel hétmillióra növelte a szavazói számát, a regionális tanácsokban a korábbi 120 helyett 358 képviselőjük ül az összesen 1910-ből. És ami a számoknál is fontosabb a szélsőjobbnak: úgy tűnik, Franciaország politikai térképét az eddigi kétosztatú helyett immár visszavonhatatlanul hárompólusúvá alakította át. A vasárnapi eredményt a demokratikus erők utolsó figyelmeztetésnek tekinthetik a másfél év múlva esedékes elnökválasztás előtt.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.