Kultúra

A frappáns és szép borítón a magyar angyalos középcímert az EU-t jelképező tizenkét csillag veszi körbe, némi iróniával egybeszőve nemzeti és európai szimbólumainkat; ez rögtön politikai állásfoglalásnak is tekinthető, ha felidézzük, hogy nemcsak szélsőjobboldali politikusaink szokták dühüket az EU-s zászlón kitölteni, de a Parlament épületéről és a miniszterelnök mögül is hiányzik mostanság.

A kilencvenes évek magyarországi kortárs művészetében két nagy (vagy vezető) trend uralkodott: a figuratív festészet újjáéledése és az ún. nőművészet megjelenése. Ez utóbbit (a nyugati mintákat követve) számos elméleti írás és kiállítás próbálta népszerűsíteni és pozicionálni.

A miskolci fesztiválnak nem kellett, de itt megnézheti a Cséplő Gyurit.

Hat epizódon át játszotta Louis C. K. szívének választottját, egy angolul nem beszélő magyar hegedűst a Louie című tévésorozatban. Már ennyi is elég lenne az üdvösséghez, de természetesen nemcsak ezért, hanem a Florida, a paradicsom főszerepéért és zenei munkásságáért is szeretjük a magyar származású zenész-színésznőt, akit telefonon sikerült elérni New York-i otthonában.

Politikai konfliktusok elkerülése miatt, biztonsági okokból, vagy egyszerűen csak szakmai megfontolásból nem lehet roma tematikájú film a CineFesten. A DunaDOCK műhely kiszáll, a CineFest magyarázkodik.

Ez most nem egy nyári, szórakoztató komédia, még akkor sem, ha tele van komikus elemekkel.

Ki a fene az a Frank Sidebottom? Hogyan kerül Michael Fassbenderre egy hatalmas műfej? Mi a sorsa az outsider zenésznek? És mi köze mindehhez a Pink Floydnak? A Frank című film rendezőjével, Lenny Abrahamsonnal beszélgettünk.

A black metalt meghatározó, idén harmincéves, nemrég új lemezzel kijött Mayhem énekesével templomégetésekről, operaéneklésről, a sátánról, komolyzenészekről, Hitler-bajszos koncertekről és szétvert szállodákról is beszélgettünk.

Alighogy elkönyveltük a zeneipar jelentős lúzerei között Llewyn Davist, a Coenek összeférhetetlen dalnokát, máris itt a következő adag öntörvényű zseni, egy kiejthetetlen nevű zenekar összeférhetetlen természetű zenészeinek képében.

Amikor Sztupa és Troché elmentek a faluból, nem búcsúzott tőlük senki. Nem is egyszerre mentek. Amikor Troché ment, hó esett, amikor Sztupa, eső. Nem volt maradásuk, mert a vágyaik helyből elérhetetlennek tűntek. Sztupa szorgalmas akart lenni, Troché szép. De hiába járt Sztupa vasárnap is munkásruhában, svájcisapkában, hiába köpte ki a tüdejét egymás után többször is a helyi futballcsapat edzésein és mérkőzésein, a nagy igyekezet vége mindig az lett, hogy elmentek a kocsmába, Sztupa és a többiek.

Folynak a próbák, ráadásul az egész szabadkai társulat nősül és férjhez megy most valahogy, és a vajdasági lagzi is úgymond színházi esemény, szóval a nyár sem üresjárat, de helyet adtak egy újvidéki végzős színészosztály együtt maradt tagjaiból Zentán formálódni akaró társulat egyik tagjának, Kucsov Borisznak, hogy itt vezesse elő a vizsgadarabját.

Yesüim Ustaoglu filmjében Törökország egyik nem nagyon távoli, nem is olyan ismeretlennek ható vidékén járunk. Nem nélkülözés és nyomor, de azért szomorú prolisors az ott élők osztályrésze. Alig takargatott szegénységet, kilátástalanságot, elzártságot látunk, monoton, rosszul fizetett, kimerítő munkából élő, energiáikat kisszerű szórakozásokban levezető, ócska tévéműsorok által sugallt, földszintes vágyakat dédelgető kisembereket.

Meg lehet lenni Gordon Ramsay nélkül? Élhet-e úgy az ember, hogy Stahl Judit a főzés csúcsa, s lassan, szenvtelenül rakjuk a tepsit a sütőbe? Nos, kell Gordon Ramsay, van a főzésnek másik oldala, kiabálva dobjuk ki konyhánkból a kezdőket. Ramsay éttermet újít fel, hotelt alakít át, keresi legújabb főszakácsát. De mikor főz?

"...S még olyan is volt ez, mint a Mesterdalnokok meséje, azzal a különbséggel, hogy itt több volt az aspiráns, és többen voltak Beckmesserek. (Különösen a hallgatóság sorában.)