Kultúra

Hatásos tanulmány a női szexualitásról vagy öncélú provokáció? Kritikánk Lars von Trier kétrészes botrányfilmjéről.

Emlékművei ellepik az ország köztereit, a Fidesz hű embereként pedig a művészeti élet befolyásos döntnöke lett. Az ő ajánlásával és ihletésére készült el a Szabadság téri emlékmű hírhedt tervezete is. Hosszú és tanulságos út vezetett idáig.

Egyszerű emberek története egyszerű nyelven, termelőszövetkezeti tömegtornával, kaszaakrobatikával és fülledt népzenével. Szemnek, fülnek balzsamos ragacs, igazi formabontó, de leginkább szakmapukkasztó előadás megint.

Most, midőn egy merő izgalomban égünk, hogy akkor Lars von Trier a bolondját járatja-e velünk, vagy véresen komoly A nimfomániás minden kockája, szóval ezekben a zaklatott időkben könnyen megfeledkezhetünk Shakespeare közeli ismerőséről, Kenneth Branaghról, aki mostanában nem a bárd szavaival, hanem mindenféle hollywoodi műfajokkal próbálkozik, s teszi mindezt rendezőként.

A hegyi tónál felújításra váró nyaraló egyetlen lakója egy megnyerő modorú, határozott fellépésű német doktor. Először a szállodát üzemeltető család éles eszű, érdeklődő kislányával köt barátságot, majd az ikreket váró asszony jóindulatát vívja ki, végül a gyanakvó férjet is maga mellé állítja.

A zenekarok általában az első vagy a sokadik lemezüknek nem szoktak címet adni, és viszonylag kevés példa van arra, hogy valaki a második albumát jelenteti meg szimplán a saját neve alatt. A Los Angelesben székelő, kizárólag női tagokból álló Warpaint a ritkább vonulathoz csatlakozott, aminek az is oka lehet, hogy a 2010-es, The Fool című bemutatkozásukat követően viszonylag nehezen sikerült előrukkolniuk a folytatással.

Régen volt, s talán igaz sem volt, hogy az opera világában hajdanán a külcsín, az énekesek testi szépsége mellékes körülménynek számított. Tudjuk, ma már garantáltan nem így áll a helyzet, s első pillantásra éppen e fejleményt bizonyítja Anna Netrebko és Dmitri Hvorostovsky koncertje, amelyre tavaly nyáron, a másfajta tömegrendezvények révén ismerős Vörös téren került sor.

A kötet elején megkapjuk a manapság elkerülhetetlennek tűnő Esterházy-mottót. Ez Valachi Anna szerint azt hivatott érzékeltetni, hogy az "apa nélkül, női környezetben nevelkedett József Attila kisgyermekkora óta nélkülözte a családi férfimintát, amellyel azonosulva - vagy azt akár elutasítva -, maszkulin jellegűvé formálódhatott volna nemi identitása".

Nehéz megmondani, hogy a kortárs színház posztdramatikusnak is nevezett ötlet- és geggyűjteményei, stíluskevercsei, petárdázó prózai-zenés humoreszkjei mitől lesznek tartalmasak vagy üresek. Két dologra gyanakszom, felidézve mindazt a sok jót, amit az elmúlt két évtizedben ez a stílus kitermelt (Marthalertől Bodó Viktorig).

Végre a mozikban a Joey, a kenguru forgatókönyvírójának, a Vér és csokoládé producerének, a Hangyák gatyában zeneszerzőjének, az Amíg te voltál focus pullerjének és a Vidéki élet díszlettervező-asszisztensének új filmje, de az Underworld: A vérfarkasok lázadása több kreatív szakembere is részt vett a produkcióban.

Az utóbbi idők mainstream animációi feltűnően nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyereket és a szülőt egyként lenyűgözzék. Peter Lepeniotis nem vesződik ilyesmivel.

A hétfőn induló berlini nemzetközi filmfesztivál rövidfilmes mezőnyében versenyez az Arany Medvéért Bucsi Réka tízperces digitális rajzfilmje, a Symphony No. 42. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tavaly diplomázott rendezőjével a Berlinbe vezető útról beszélgettünk.

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.