Kultúra

A rádió néha olyan dolgokra is képes, amilyenekre racionális számítások szerint nem kellene képesnek lennie. Például milyen egy filmklub, amelynek csak a hangját halljuk? Elsőre elég bizarr ötletnek tűnik, és mégsem egészen az.

Olaszországban járunk, ahol egy követ sem tudunk úgy eldobni, hogy az ne egy antik síremléken landoljon.

A viszonzatlan szerelemről szóló történetek gyakran inkább szánakozást és sajnálatot ébresztenek, ezzel szemben a szemmel láthatóan viszonzott, de beteljesületlen vonzalom mintha heroikusabbnak, megindítóbbnak tűnne a vásznon/képernyőn. Abban viszont megegyeznek, hogy jól tálalva édes kín nézni mindkettőt.

Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.

Bizony léteznek fordulatos Krasznahorkai-regények, a Zsömle odavan ilyen. A 2010 körül játszódó történet főszereplője a kilencvenes éveit taposó Kada József, Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő, akiről az hírlik, hogy valójában az Árpád-házi királyok leszármazottja, sőt, Horthy Miklós titkon királlyá koronáztatta, így már csak vissza kell ülnie a trónra, megszüntetve a jöttment kormányok országvesztő károkozását.

Az, hogy a diatonikus hangsorok egyeduralmának vége lett, aligha hozott olyan szembetűnő változásokat a világ számára, mint a modern kor egyéb kataklizmái, amelyek feldúlták az életünket: a városiasodás, a technológiai forradalmak, a tömeggyártás és a popkultúra. De nem lehet egészen elszigetelni a klasszikus zene útjait a történelem mozzanataitól.

Tavaly arról írtunk, hogy a vajdasági magyar kulturális életet egy személyben irányító Lovas Ildikó teljhatalmat gyakorolva szerzők és könyvek betiltását kezdeményezte, idén tavasszal viszont azt látjuk, egyik pillanatról a másikra veszíti el befolyását. Mi történik, és kisülhet-e ebből valami jó?

Bérgyilkos/kémfilmnek álcázott kapcsolati dráma: ez volt a 2005-es Mr. és Mrs. Smith koncepciója is.

Egészen különleges hangulatú, vibráló tónusú albummal mutatkozik be Michael Gordon, aki voltaképpen már eddig is több tanújelét adta kiemelkedő dalszerzői és produceri képességeinek.

Oly sok várakozás után Denis Ville­neuve végre leért a hegyről, kezében Frank Herbert kőtábláival, adaptációjának második része pedig még az elsőnél is monumentálisabb.

Páros lábbal rúgta be az ajtót annak idején debütáló lemezével az amerikai MGMT. A 2007-es Oracular Spectacularon három bombasláger is volt, amelyek még a kereskedelmi rádiókba és a bevásárlóközpontok háttérzenéi közé is be tudtak kúszni.

Öltsön bármilyen formát, a művészet mindig az emberiség nagy kérdéseire keresi a választ: mi van a halál után, hát még előtte, s mi értelme a szerelemnek?