Kultúra

De a Jégvarázsból és a Zootropolisból is érkezik még egy rész.

Most szomorkodjunk vagy örüljünk annak, hogy „végre itt a világvége”?

Minket ne szeress! Először az életben.

"Bármit írnak, azt nem én mondtam."

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Minden A hetedik pecséttel kezdődött. Margarethe von Trotta addig talán nem bízott annyira a filmek politikai és művészi hatásában, de épp Párizsban volt a korai hatvanas években; jókor, jó helyen. Francia diáktársai viszik magukkal a Bergman-film vetítésére; őket már megérintette az újhullám. Mire a film véget ér, Von Trotta tudja, hogy a filmmel akar kezdeni valamit. 

Különös karrier ért véget Tom Verlaine halálával: egy nagyszerű gitáros-énekes távozott, aki eredetileg nem akart gitárt venni a kezébe.

Karinthy Frigyes: Nihil (Recitativ)