Egy regény úgy is lehet kiszámíthatatlan, ha minden szereplője valóságos személy. Az építésznő egyik, 17. századi történetszálában szakadatlanul festenek, írnak, építenek szent meggyőződéssel. A másik, 19. századi szálnak a köztársaság szabadságháborúja, az öldöklés a fő eseménye.
A figyelem fegyver, alighanem ez lehet az immár fél éve zajló ukrajnai háború egyik fontos, ha nem is nagyon váratlan tanulsága. A figyelemért, a közvélemény együttérzéséért és egyetértéséért, a globális empátiáért folytatott küzdelemben úgy tűnik, eddig a megtámadott ukrán félnek sikerült fontos győzelmeket aratnia, ám ahhoz, hogy ez továbbra is így maradjon, szükséges, hogy ezt a figyelmet folyamatosan fenntartsák. Mert lankad, s nem lehet egy pontra célozni vele a végtelenségig.
Jimmy Keene (Taron Egerton) aranyifjú drogdíler, aki magabiztosan és nagy lábon él, hiszen exrendőr apja eddig mindig kihúzta a slamasztikából.
„…sokkal direktebben diszkóorientált, maximálisan popérzékeny, melódiákban és ritmusokban gazdag slágergyűjtemény” – írtuk két éve Andy Bell és Vince Clarke lassan negyvenéves duójának legújabb lemezéről.
Sokat és joggal szidják a Marvel szuperhősös filmjeit, amiért hosszú évek óta gyakorlatilag ugyanazt adják el újra és újra, csak épp más hősi gúnyába csomagolva, nem csökkenő sikerrel.
Saját 1993-as klinikai halálélményéről számol be Nádas Péter 2004-es írása.
A lemezt a 17. századi osztrák-cseh zeneszerző, Biber puritán, kontemplatív műve, a Passacaglia nyitja, melyet a fiatal francia hegedűművész kevés vibratóval és nagy fegyelemmel ad elő.
