Kultúra

Amikor Sztupa és Troché a Gellért tér és az Astoria közt sokasodtak, az idő kilépett helyenként a medréből.

A Csillagszedő Márió című mesejátékban mások szép gyerekkori traumáit éljük újra terápiásan. De persze leginkább a sajátjainkat, még ha apró sérelmek is csak, mint az idióta kötelező délutáni alvás; vagy hogy szerelmünk tárgya tudomást sem hajlandó venni rólunk, mert nem hordunk masnit és szoknyát, mint a többi lány.

A 2B Galéria profiljának fontos része, hogy a tematikus és csoportos kiállítások mellett gyakran mutat be olyan kettős tárlatokat, ahol a két művészt nem valamely stiláris szál köti össze, hanem a családi kötelék. A galéria vezetője, Böröcz László (Böröcz András testvére) ezt a tematikát most a köbre emelte.

A mozik külföldi műsort adnak, filmszemle sincs; vannak viszont - majdnem érthetetlen okokból, szinte hobbiból készülő, pótlék gyanánt, legjobb esetben a figyelemfelkeltés céljából felszolgált - rövidfilmek fiatal alkotóktól, ha valakinek mégis hiányozna a magyar film.

Egy szuperhős szuperképességek nélkül ma már nem fest furcsán, de ha egy ilyen figuráról szóló műnek nincsen markáns főhőse, az elég nagy hátrányt jelent. Márpedig itt nincs: Stephen Amell tipikus eye candy, édesség minden női szemnek, de ezzel ki is merült minden érdeme; milliomos ficsúr figurája Bruce Wayne és Robin Hood keveréke az előbbi tökössége és az utóbbi népmesei bája nélkül.

II. Edwardnak volt olyan pechje, hogy a Plantagenet uralkodói házba született bele, ezért uralkodnia kellett, holott sem kedve, sem tehetsége nem volt hozzá. Életének középpontjában a szerelem állt: Gavestonba, egy alacsony származású fiatalemberbe szeretett bele, aki viszonozta érzelmeit, és a szenvedély, annak rendje és módja szerint, mindkettejük halálát okozza, és a tetejébe még polgárháborút is. (Mindazonáltal teljesítette uralkodói kötelességét: a valóságban négy, a drámában egy gyermeket nemzett Anna királynénak.)

A világhírű német művész nem először állít ki Magyarországon - talán az 1993-ban a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott, a magyar viszonyokra adaptált utazó tárlata (A megnyomorított ember) volt a legérdekesebb.

Szögek, sár, hamu, fekete és fehér, szorongás, fájdalom, szarkazmus és humor. Nem volt könnyű dolga a Szépművészeti Múzeumnak, amikor a kortárs képzőművészet egyik meghatározó alakjának ötvenéves pályáját egy viszonylag kicsi múzeumi teremben próbálta meg bemutatni.

Ismerjük fel az alapképletet: soklányos ház, fiúörökös hiányában veszélybe kerülő nemesi birtok, jó házasság(ok)nak köszönhető szerencsés kimenetel! Hát, persze hogy Jane Austen!

Előfordul olykor, hogy az ember valamit nem szeret, mégis érdeklődéssel hallgatja, ha szóba kerül. Vegyük például a szinkronizálást.

Bő öt év elteltével újra együtt látogatott Budapestre a Felvilágosodás Korának Zenekara, valamint rendszeres vendég karmesterük, a világ nagyjából első számú szimfonikus együttesét, a Berlini Filharmonikusokat irányító Sir Simon Rattle.