Amint azt nemrégiben megírtuk, a székesfehérvári Új Magyar Képtár remek kortárs anyaga gyakorlatilag (pénz híján) láthatatlan a nagyközönség számára. A József Attila Kör, a Szépírók Társasága és a Museum Café programsorozata fiatal szerzőkkel kívánja megszólaltatni a néma tárlatot. Az elkészült szövegekből alább kínálunk válogatást: az első 4 szöveg Krusovszky Dénes, az utolsó Babiczky Tibor munkája.
Dr. Schomberg megfejtetlen álma
Ragyogó bányalovak csatangolnak
Bath országútjain,
akár egy szétszéledt birkanyáj,
kalapácsos billoggal hátukon.
Zsidó doktor vagyok pedig,
de ezt már én sem tudom megfejteni,
a kényelmetlen tágasság,
a perspektíva, hogy ez is minek.
Akit tárnában neveltek,
annak úgyis teher a tér,
annak feleslegesek a színek,
az nem csodálja lélegzetvisszafojtva
a rekettyés pompás formáit.
Én is csak egy körvonalra vágyom,
az anyaméh szűk vágatában egy pillanatra megállni,
amíg a szén elsuttogja utolsó tanácsait,
és lassú mondatai úgy peregnek, peregnek,
akár a fekete por az éjjel deszkái közül,
míg visszafordulva az időben,
újra el nem sötétül ősz fejem.
(Kicsiny Balázs: Dr. Ralph Schombert Gainsborough után)
Habár narancsunk soha
Habár narancsunk soha nem termett,
miénk volt a kert egészen,
naspolyán éltünk és tavalyi dión,
s a gaznak is engedtük, hadd tenyésszen.
A sűrű ködbe kitettük a létrát
és felváltva álltunk legfelső fokára,
aki fent volt, a hajnalt nézte, míg a másik
visszaereszkedett a homályba.
Egyszer aztán nem oszlott el többé,
megrekedt a kéklő pára köztünk,
leszegett fejjel, külön-külön tudtuk,
hogy ideje lassan szedelőzködnünk.
Egyik ösvény a másikba fordult,
te siettél inkább, én meg lemaradtam,
az ősz pengéje mindent felkaristolt,
hirtelen vastag avar nőtt alattam.
Ne juss eszembe: száraz levelet rágtam,
hátha maradt rajta egy kis permet,
csak azt az ízt ne érezném többé,
habár narancsunk soha nem termett.
(Szűcs Attila: Orangecrop o. c.)
Tört bazalt
A mező hullámverése a töltés oldalán,
mint amikor azt mondtad,
úgy szerettem lenni,
én meg nem értettem, hiszen vagy,
de akkor még másképpen hangzott
a legegyszerűbb vonatkattogás is,
elpattogva az aluljáró betonfalai közt.
A tört bazalt, én azzal is kibékültem volna,
ha ebben a csikorgásban telnek napjaink,
látni is más volt, a határ,
akár egy tépett fóliasátor, reszketett,
és mi átvágtunk rajta forró kis autónkkal,
miközben lassan összeolvadt minden,
akár a kesztyűtartóban az a zacskó cukor.
(Zsemlye Ildikó: Úton)
A zuhatag vége
De mégis, mintha megállt volna,
pedig hallottuk még robaját,
hűvöse az arcunkba csapott,
csak éppen semmi sem mozdult,
mivel egyetlen hatalmas mozdulat
volt az egész,
a saját tetőpontján megakadva
– és nem juthatunk már közelebb.
Sötét, világos, sötét napjaink,
a szánalmas nehézkedés, mintha folyton
egy kilátó korlátján támaszkodnánk,
míg odalent a semmi habzik,
és mozdíthatatlan jelenlétünk,
négy ólomsúlyú szemgolyó,
a befejezés reménye nélkül figyeli,
hogy véget ért a zuhatag.
(Szotyori László: Zuhatag)
A kapu
Egy férfi a kertkapun kilép. Cigarettára gyújt, szétnéz. Jobb felől egy útlezárás villogó sárga fénye. Balról egyre mélyülő sötétség. „Vége van” – gondolja.
Hátrafordul. Sötét ablak mögött a függöny reszkető fodrai. Egy kövérkés fehér arc. Bentről néz? Vagy a hold tükröződik? „Sosincs vége” – gondolja.
Fölnéz. Sehol egy felhő. Mint elkékült ujjak végén a megsárgult köröm: a csillagok. „Mindegy” – gondolja.
Az ég üressége, május vége felé, közvetlenül alkonyat után, semmihez sem fogható. Egyszerre vibrál benne a megkönnyebbülés, hogy nincs többé dolgunk, hátradőlhetünk egy teraszon vagy kiülhetünk a hársfa alá a kertben; és a súly, hogy semmi dolgunkat többé, legyen az terv vagy megkezdett valóság, sem időnk, sem lehetőségünk nem lesz már befejezni.
Egy férfi a kertkapun kilép a semmibe.
(Révész László László: Búcsú az álmoktól)
