Sötét, világos, sötét napjaink – szövegek, képek Székesfehérvárról

  • narancs.hu
  • 2012. szeptember 3.

Kultúra

Amint azt nemrégiben megírtuk, a székesfehérvári Új Magyar Képtár remek kortárs anyaga gyakorlatilag (pénz híján) láthatatlan a nagyközönség számára. A József Attila Kör, a Szépírók Társasága és a Museum Café programsorozata fiatal szerzőkkel kívánja megszólaltatni a néma tárlatot. Az elkészült szövegekből alább kínálunk válogatást: az első 4 szöveg Krusovszky Dénes, az utolsó Babiczky Tibor munkája.

Dr. Schomberg megfejtetlen álma


Ragyogó bányalovak csatangolnak
Bath országútjain,
akár egy szétszéledt birkanyáj,
kalapácsos billoggal hátukon.
Zsidó doktor vagyok pedig,
de ezt már én sem tudom megfejteni,
a kényelmetlen tágasság,
a perspektíva, hogy ez is minek.
Akit tárnában neveltek,
annak úgyis teher a tér,
annak feleslegesek a színek,
az nem csodálja lélegzetvisszafojtva
a rekettyés pompás formáit.
Én is csak egy körvonalra vágyom,
az anyaméh szűk vágatában egy pillanatra megállni,
amíg a szén elsuttogja utolsó tanácsait,
és lassú mondatai úgy peregnek, peregnek,
akár a fekete por az éjjel deszkái közül,
míg visszafordulva az időben,
újra el nem sötétül ősz fejem.


 

 

 

(Kicsiny Balázs: Dr. Ralph Schombert Gainsborough után)

Habár narancsunk soha


Habár narancsunk soha nem termett,
miénk volt a kert egészen,
naspolyán éltünk és tavalyi dión,
s a gaznak is engedtük, hadd tenyésszen.

A sűrű ködbe kitettük a létrát
és felváltva álltunk legfelső fokára,
aki fent volt, a hajnalt nézte, míg a másik
visszaereszkedett a homályba.

Egyszer aztán nem oszlott el többé,
megrekedt a kéklő pára köztünk,
leszegett fejjel, külön-külön tudtuk,
hogy ideje lassan szedelőzködnünk.

Egyik ösvény a másikba fordult,
te siettél inkább, én meg lemaradtam,
az ősz pengéje mindent felkaristolt,
hirtelen vastag avar nőtt alattam.

Ne juss eszembe: száraz levelet rágtam,
hátha maradt rajta egy kis permet,
csak azt az ízt ne érezném többé,
habár narancsunk soha nem termett.

(Szűcs Attila: Orangecrop o. c.)

Tört bazalt


A mező hullámverése a töltés oldalán,
mint amikor azt mondtad,
úgy szerettem lenni,
én meg nem értettem, hiszen vagy,
de akkor még másképpen hangzott
a legegyszerűbb vonatkattogás is,
elpattogva az aluljáró betonfalai közt.

A tört bazalt, én azzal is kibékültem volna,
ha ebben a csikorgásban telnek napjaink,
látni is más volt, a határ,
akár egy tépett fóliasátor, reszketett,
és mi átvágtunk rajta forró kis autónkkal,
miközben lassan összeolvadt minden,
akár a kesztyűtartóban az a zacskó cukor.

(Zsemlye Ildikó: Úton)

A zuhatag vége


De mégis, mintha megállt volna,
pedig hallottuk még robaját,
hűvöse az arcunkba csapott,
csak éppen semmi sem mozdult,

mivel egyetlen hatalmas mozdulat
volt az egész,
a saját tetőpontján megakadva
– és nem juthatunk már közelebb.

Sötét, világos, sötét napjaink,
a szánalmas nehézkedés, mintha folyton
egy kilátó korlátján támaszkodnánk,
míg odalent a semmi habzik,

és mozdíthatatlan jelenlétünk,
négy ólomsúlyú szemgolyó,
a befejezés reménye nélkül figyeli,
hogy véget ért a zuhatag.

 

(Szotyori László: Zuhatag)

A kapu


Egy férfi a kertkapun kilép. Cigarettára gyújt, szétnéz. Jobb felől egy útlezárás villogó sárga fénye. Balról egyre mélyülő sötétség. „Vége van” – gondolja.
Hátrafordul. Sötét ablak mögött a függöny reszkető fodrai. Egy kövérkés fehér arc. Bentről néz? Vagy a hold tükröződik? „Sosincs vége” – gondolja.
Fölnéz. Sehol egy felhő. Mint elkékült ujjak végén a megsárgult köröm: a csillagok. „Mindegy” – gondolja.
Az ég üressége, május vége felé, közvetlenül alkonyat után, semmihez sem fogható. Egyszerre vibrál benne a megkönnyebbülés, hogy nincs többé dolgunk, hátradőlhetünk egy teraszon vagy kiülhetünk a hársfa alá a kertben; és a súly, hogy semmi dolgunkat többé, legyen az terv vagy megkezdett valóság, sem időnk, sem lehetőségünk nem lesz már befejezni.
Egy férfi a kertkapun kilép a semmibe.

(Révész László László: Búcsú az álmoktól)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.