Magyar Narancs: Miről beszélünk egyáltalán, amikor új médiáról, digitális forradalomról van szó? Csak arról, hogy az újságok videókat raknak a cikkeikbe a honlapjukon, meg hogy egy csomó arc elkezdett blogot írni? Vagy ennél lényegesebb változás történik?
Chris Brauer: A lényeg, hogy az emberek teljesen máshogy szerzik az információt, mint eddig. Nem néhány szakértő újságírótól, ahogy régen, hanem sok kis forrásból, melyek hálózatot alkotnak, amelybe mindenki becsatlakozhat a maga mondanivalójával. Megszűntek azok a korlátok, amelyek régen jelen voltak a hírközlésben: az internet segítségével mindenki tud információt közölni. Gondolj a mumbai terrortámadásra! Mire a nagy tévécsatornák beröpítették az embereiket a központból, a helyiek már élőben tudósítottak Twitteren (blogolás sms-en - a szerk.) keresztül, gyakran a megtámadott hotelekből. És válogathatunk is a rendelkezésre álló információk között. Csak beírjuk a keresőbe, hogy pontosan mi érdekel, és hirtelen ott van egy tonna anyag. Amerikában vannak lapok, melyek az irányítószámod alapján tudják szortírozni a híreidet. Ez még csak a folyamat legeleje, senki nem tudja igazán, hová tartunk.
MN: Mi az átalakulás forrása?
CB: Elsősorban az internet, hiszen ez tette lehetővé az új közlési formák elterjedését. De a folyamat csak az egyik része a szélesebb értelemben vett demokratizálódásnak, annak, hogy a hagyományos elitek befolyása csökken. Ez látható a közéletben is. Figyeld meg a sok kis hangos érdekcsoportot! Régen egyáltalán nem tudtak szóhoz jutni, most pedig végre hallathatják a hangjukat a interneten keresztül. Vagy lásd Barack Obama kampányát, amit majdnem felerészben a neten begyűjtött, kétszáz dollár alatti hozzájárulásokból finanszíroztak. Szóval az internet teremtette demokratizálódás messze túlmutat a médián.
MN: Nincs ez egy kicsit túlspilázva? Sokfajta izgalmas új médiát látni, de azért még mindig a régivágású formák dominálnak. Obamánál maradva: lehet, hogy a kampánypénze felét az interneten hajtotta fel, de hagyományos tévékampányfilmekre költötte el.
CB: Így van. Rengeteg ember van, aki konzervatív, és megelégszik a tévénézéssel, újságolvasással, nem néz blogokat, nincs fenn a Facebookon. A hagyományos média ezért nem tűnik el, inkább csak átalakul. Itt van például a digitális televíziózás: megmarad tévének még akkor is, ha jelen időben válogathatunk a műsorok között. Sőt, ami azt illeti, a digitális tévék itt, Nagy-Britanniában elég konzervatívak. Szerintem sokkal többet lehetne kihozni belőlük, de a társaságok félnek, hogy a túl sok interaktivitás tönkretenné a reklámmodelljüket, és bevételeket veszítenének. Szóval a tévé megmarad, amíg csak lesznek tévénézők.
MN: Hogyan él a hagyományos média az új lehetőségekkel, hogyan alkalmazkodnak az új környezethez? Roy Greenslade, Anglia egyik vezető médiakommentátora nemrég azt javasolta, hogy a napilapok szüntessék meg nyomtatott kiadványukat, és jelenjenek meg csak az interneten, mert ezzel megspórolnák a disztribúciós költségeket.
CB: Itt még nem tartunk, de pozitív példa a Financial Times és a Wall Street Journal. Az FT példányszáma növekszik, ami teljesen egyedi a brit lappiacon. Részben persze azért tudták megtörni a negatív trendet, mert a hitelválság miatt mindenki rácuppant a gazdasági hírekre. De az a lényeg, hogy előfizetéses rendszert használnak az interneten is, fizetni kell a híreik egy részéért. Ezt általában divatjamúltnak tekintik. De ők azt mondták: Álljunk csak meg egy pillanatra! Mi létrehozunk egy tartalmat, ami teljesen egyedi, miért kellene nekünk ezt ingyen osztogatnunk? Pénzt kérnek érte, és ez remekül működik: mindkét újság nyereséges. Miért? Mert sajátos tartalmat hoznak létre, amit nem találsz meg a Google-on, és van egy réteg, amely ezért hajlandó fizetni. Egyébként nem is olyan drága. Ez tulajdonképpen egy régi vágású finanszírozási modell, de működik. Vagy ott a CNN: egy sima hírtévéből kinőtt szolgáltatás, ami masszív online jelenléttel is rendelkezik, és mindkét platformon rendkívül sikeres.
MN: Mondhatsz, amit akarsz az új médiáról, a punk étoszról, a blogokról, de szerintem a hagyományos újságírásnak számos erénye van, így - ideális esetben - a szakmai igényessége. Nem kell attól tartanunk, hogy ebben a mindenki-azt-mond-amit-akar világban ez odavész? A legtöbb nagy újság egymás után szünteti meg külföldi tudósítói posztjait, mert - állítólag - nincs rá pénz. Ezt nem tudják pótolni a Mumbaiból twitterelő helyiek.
CB: Ez valós veszély, de szerintem a trend megfordulóban van. A Telegraph-csoportnál arról beszélnek, hogy újranyitják a külföldi irodákat, és az újságírók ötöde 2011-re már Anglián kívül fog dolgozni. Miért? Mert az olvasótáboruk egyre nemzetközibb. A Guardian-honlap olvasóinak 45 százaléka Anglián kívül él. Ehhez alkalmazkodniuk kell előbb vagy utóbb, különben elveszítik az olvasóikat - és velük a hirdetőiket. Ha az olvasók fele külföldi, akkor egy idő után komolytalan lesz londoni riporterekkel íratni a híreket. Szerintem a külföldi tudósítás reneszánsza előtt állunk, bár ez főleg nyilván a nagyobb brandeket fogja érinteni. Szakmai igényességre pedig most is van kereslet: az elmúlt évek piacilag legsikeresebb sajtóterméke a The Economist, amely 1997 óta megduplázta a példányszámát.
MN: Bill Hammersley, a brit új média egyik fenegyereke nemrég úgy tudósított Törökországból, hogy egyszerre írt cikkeket, vezetett blogot, készített rádió- és videoanyagokat. Ezzel azt kívánta megmutatni, hogy a különböző platformokon egyszerre dolgozó újságíróé a jövő, és senki nem engedheti meg magának ezentúl, hogy berepül valahova, aztán kényelmesen megír egy-két cikket. De a végére majdnem meghalt a fáradtságtól, és az anyagainak a többsége gyenge lett, mert a világon nincs annyi idő, energia és tudás, hogy az ember egyszerre csináljon mindent jól.
CB: A legtöbb újságíró, akit ismerek, azon parázik, hogy ezentúl majd mindent neki kell csinálnia. Szerintem ezen már túl vagyunk. Ami ebből a gondolatból megmaradt, annyi, hogy egy újságírónak tudnia kell, hogy az adott sztorit milyen eszközökkel lehet a legjobban elmondani: szöveggel, videóval vagy valamilyen ügyes kis interaktív internetes megoldással - és képes arra is, hogy ezt megcsinálja. Hozzáteszem, senki nem fog belehalni, ha egy-két cikk mellett még egy másfél perces videót is felvesz, amit beleilleszt a weboldalba, ahol a cikk megjelenik. Nem kell, hogy csúcsminőségű legyen, mindenképp feldobja az anyagot.
MN: A hagyományos elit modell szerint az újságírók egyfajta őrszerepet töltenek be. Eldöntik, mi méltó arra, hogy hír legyen, és mi nem - a sok információból mi a fontos, és mi az, ami nem. Ma ez a szerep egyre inkább erodálódik, hiszen mindenki gyárthat hírt. Nem lesz ennek rettenetes kakofónia a vége? A demokráciához szükséges tájékozott polgárságnak nem is annyira sok, mint inkább minőségi információra van szüksége.
CB: Szerintem ma egyetlen olyan poszt van az újságírásban, ami holtbiztos, ez pedig a szerkesztőé. Láttam Amerikában helyi lapokat, ahol a tartalmat a neten keresztül az egész helyi közösség gyártja, de még ott is kell egy szerkesztő, aki a végén eldönti, mi megy az újságba. Az őr marad, még ha változik is a szerepe. Tény ugyanakkor, hogy az olvasók felelőssége nő. Ott van a híres sztori, amikor egy CNN olvasói szájton felröppent a hír, hogy Steve Jobs (az Apple elnöke - a szerk.) infarktust kapott, ezt felkapta egy csomó hírszerkesztő algoritmus a neten, aztán bedőlt az Apple részvényárfolyama. De kérdem én: miért nem tűnt fel senkinek, hogy a hír kamu, amikor a CNN oldalára teljesen világosan ki volt írva, hogy ez egy szerkesztetlen olvasói oldal, ahova mindenki azt ír, amit akar? Az olvasóknak el kell dönteniük, hogy mit akarnak: nyers híreket, vagy szerkesztett, minőség-ellenőrzött híreket. Ha részt akarunk venni ebben az új, totálisan demokratikus világban, akkor meg kell értenünk, hogy a hangunk csak egy a sok közül, és az nem feltétlenül szépen modulált, tartalmilag ellenőrzött hozzászólás. De szerintem mindkettőnek megvan a helye: egy tonna ember olvassa az FT.com-ot is, ők beismerik, hogy nem tudják eldönteni minden felröppenő hírről, hogy igaz-e, fontos-e? És hajlandóak azért fizetni, hogy valaki megszűrje a beömlő információt. Ami azt illeti, a profi híroldalakat sokszorta többen olvassák ma is, mint a fórumokat, a blogokat.
MN: Ez igaz, de ha mindenki azt mond, amit akar, bármiféle szűrés nélkül, az utat nyit a demagógiának, nem? Az amerikai elnökválasztáson a bloggerek többek között azzal tüntették ki magukat, hogy az utolsó pillanatig életben tartották a hazugságot: Obama muszlim.
CB: Valóban. Az amerikai politika polarizálódásának az egyik oka pont az, hogy az emberek ma már bármilyen hírhez, véleményhez hozzáférnek, és hajlamosak azt a rádiót hallgatni, azt a blogot olvasni, amivel egyébként is egyetértenek. Ettől kétségkívül nem tágul az ember horizontja. Nem tudom, mi a válasz. Majd meglátjuk, hogy az új média megerősíti- vagy ledönti a meglévő falakat.
MN: A hagyományos média bajban van. A példányszám és a hirdetési bevétel zuhan, mert mindenki az internetről tájékozódik, és ezért a hirdetők is oda vándorolnak. De az újságok internetes oldalainak bevételei egyelőre nem tudták kiváltani az offline bevételkiesést. Van arra példa, hogyan lehet ebben a közegben jól érvényesülni?
CB: Ott van például a spot.us San Franciscóban, ami helyi sztorikat közöl, de úgy, hogy vagy az újságírók, vagy az olvasók javasolnak egy sztoriötletet, és utána az olvasóktól kérnek felajánlásokat a költségek fedezésére - vagyis az olvasók közvetlenül finanszírozzák a lap tevékenységét. Például azt javasolja valaki, hogy derítsük fel, milyen a víz minősége a San Franciscó-i öbölben, és mitől is romlott el ennyire az évek során - ez rengeteg embert fog érdekelni, többek között azokat, akiknek ingatlanuk van a környéken. De említhetném Michael Tottent (www.michaeltotten.com) Bejrútban, aki a blogján gyűjti az adományokat. Elszánt olvasótáborának köszönhetően sok ezer dollárt szed be, amivel a legvadabb útjait is tudja finanszírozni - például Irakba. Ez azt mutatja, hogy minden téma körül tudsz találni egy csomó embert vagy érdekcsoportot, akit vagy amelyet annyira foglalkoztat az ügy, hogy hajlandó lesz rá pénzt szánni. Ezt nevezikcrowdfundingnak(tömegfinanszírozás - a szerk.), ami egy új finanszírozási modellé válhat.
MN: Nem veszélyes ez? Ezzel speciális érdekcsoportokra bízod az újságírás finanszírozását, holott a sajtó fő feladata a pártatlan közérdek szempontjából fontos információ közlése.
CB: És ez régen nem így volt? Nagyvállalatok, szakszervezetek és hasonló monstrumok finanszírozták a médiát. Ez nem feltétlenül akadályozta őket abban, hogy a speciális érdekek fölé emelkedve gyakorolják a szakmát. Szerintem ma éppenséggel rugalmasabb a finanszírozás, mint valaha, mert több a forrás. A publikálás egyszerűsége miatt ma egy újságíró egy egész brandet tud létrehozni egy jó bloggal, ha pontosan felméri a célközönséget és annak az igényeit. Pénzt mindig lehet szerezni, mert az a pénz, ami tíz évvel ezelőtt ott volt, most is ott van. Szerintem rengeteg hely van újfajta, izgalmas sajtótermékek és identitások számára, és erre mindig lesz forrás. Amerikában például az oknyomozó újságírást szinte kizárólag alapítványok finanszírozzák. De mi ezzel a baj?
névjegy
A kanadai születésű Chris Brauer (www.chrisbrauer.com) pályafutását a Press Associationnél, a brit hírügynökségnél kezdte, ahol hamarosan online szerkesztő, majd az Ananova internetes portál egyik alapítója lett. A dotcomláz alatt a PriceWaterhouseCoopersnél volt technológiai tanácsadó, jelenleg a ClarityCapital londoni technológiai befektetési alap igazgatója és a City University internetes újságírás programjának vezetője.
