"Egyetlen embertől várjuk el, hogy pozitív legyen: a rákos betegtől"

Népszerű pszichológiai kötetek tucatja állítja, hogy a rákos betegségek stresszes életmódunkból fakadnak, és hogy ennek megfelelően a gondolkodásunk megváltoztatásában rejlik a gyógyulás kulcsa. Ezek a jól hangzó üzenetek azonban a tudományos igazságok hiányában kifejezetten károsak lehetnek.

Az áltudományos nézetek ellen küzdő Szkeptikus Társaság 2023-ban Laposföld-díjra jelölte az ismert orvost, Máté Gábort, amiért „a lelki traumák és a daganatos megbetegedések közötti összefüggések tudományosnak feltüntetett túldimenzionálásával” tévhiteket terjesztett. Bár a nem túl hízelgő díjat végül nem ő nyerte, a közvélemény egyértelműen az ő nevén ütközött meg leginkább, amire persze a bestsellerlisták tetején táborozó Normális vagy című kötetének sikere után lehetett is számítani. Ez is jól mutatja, milyen erős az igény, hogy a súlyos betegségeket – a jóval kontrollálhatóbb – lelki tényezőkkel magyarázzuk, még akkor is, ha a tudomány nem, vagy csak részben igazolja ezeket az összefüggéseket. Úgy tűnhet, ennek nincs jelentősége, hiszen végül is akár egy daganatos betegség is jó ürügy mentális egészségünk rendezésére. A valóságban azonban ez a logika félrevezető és akár kártékony is lehet.

A legjobb dolog?

A legendás kerékpárversenyző, Lance Arm­strong tette annak idején azt a meglepő kijelentést, hogy a rák a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Barbara Ehrenreich író és aktivista, a 2010-es Smile or Die című kötet szerzője ennek épp az ellenkezőjét érezte, amikor mellrákot diagnosztizáltak nála – de ezzel ő számított kisebbségnek a rákbetegséget túlélők között. Ahogyan a pozitív gondolkodás „rezsimjét” feltáró könyvében Ehrenreich leírja, hamar rádöbbent, hogy a rákbetegek között a „megfelelőnek tartott hozzáállás inkább a jókedv és a kíváncsiság”. A mellrák köré épített, rózsaszínbe mártott ultrafeminin világban nem jut hely haragnak és csalódottságnak, ettől pedig úgy érezte, nem tudja megélni a traumát, amit számára ez a betegség okozott. Ahogyan írja: „A probléma legszélsőségesebb értelmezésében a mellrák nemcsak gond, de még bosszantó sem lehet, hanem egyenesen ajándék, amiért szívből jövő hálával tartozunk.”

Mindez azt sugallja, hogy a rákos megbetegedésből való gyógyulás kulcsa a gondolkodásunkban, vagy tágabban a mentális egészségünkben rejlik, azaz ha képesek vagyunk „megfelelő” módon gondolkodni, leszámolni a stresszel, pozitívnak maradni és megoldani kapcsolati elakadásainkat. Ha feltárjuk elfojtott traumáinkat, kijavítjuk az élethez való hozzáállásunkat, azzal nemcsak a puszta létezés fenntartását érhetjük el, de minőségibb, őszintébb és jobb életet teremthetünk magunknak. Csakhogy ez így nem igaz.

Ahogyan Bíró Krisztina, az Országos Onkológiai Intézet klinikai onkológusa rávilágít, a tudomány mai álláspontja szerint nincs közvetlen összefüggés a stressz és a daganatos betegségek kialakulása között: „Az ilyen összefüggéseket kétféle módon vizsgálhatjuk: retrospektíven, azaz visszamenőleg, vagy úgynevezett prospektív módon, vagyis longitudinális, utánkövetéses vizsgálatokkal. A retrospektív vizsgálatok hátránya, hogy erősen torzítanak, hiszen, ha azt szeretnénk megtudni, hogy érte-e korábban stressz a daganatos betegeket, nyilvánvalóan azt látjuk majd, hogy – mindenki máshoz hasonlóan – érintettek.

A prospektív vizsgálatok azonban egyértelműen cáfolják az összefüggést.

Egy 2004-ben ismertetett kutatásban – amelynek során 37 ezer egészséges amerikai ápolónőt követtek nyolc éven keresztül azt vizsgálva, hogy a stresszesebb munkahely fokozhatja-e az emlőrák kialakulásának kockázatát – meglepő módon azt találták, a stresszesebb környezetben dolgozóknál 17 százalékkal csökkent a betegség kialakulásának valószínűsége.”

Szintén erre jutott egy dán vizsgálat, amelyben 16 éven keresztül követtek nőket, s amely megállapította, hogy a stresszesebb életről beszámolóknál 40 százalékkal alacsonyabb volt a mellrák kialakulásának kockázata, mint azoknál, akik alacsonyabb stressz-szintet jelöltek meg. Egy másik kutatásban arra voltak kíváncsiak, hogy azonos állapotú, szintén emlőrákban szenvedő nőknél fokozza-e a daganat kiújulásának esélyét a stressz. Itt megint csak azt találták, hogy nincs ilyen összefüggés. „Ezt a kutatást – mondja Bíró Krisztina – nagyon sok pszichológus támadta akkor, akik azzal érveltek, hogy nem megfelelően definiálták a stresszt a vizsgálatban. Ezután elvégezték újra azzal a meghatározással, hogy a házastárs vagy gyermek elvesztését definiálták stresszként – itt már nem kérdés, hogy súlyos traumáról beszélünk. De így sem volt korreláció.”

Az onkológus hozzáteszi, még egészen szélsőséges esetekben, például a holokauszt-túlélők körében sem látták a daganatos betegségek fokozott előfordulását. Az viszont tény, hogy a stressz közvetve hatással lehet az életmódunkra: a dohányzással, mozgásszegény életmóddal és nem megfelelő táplálkozással pedig bizonyítottan fokozhatjuk a rák kialakulásának vagy kiújulásának veszélyét.

Bíró Krisztina a saját rendelőjében is látja, milyen negatív következményekkel jár a hamis összefüggés hangsúlyozása. Szerinte borzasztó terhet rak az eleve nehéz helyzetben lévő betegekre, amikor a környezetükben minden panaszukra azzal intik le őket, hogy maradjanak pozitívak, ne stresszeljenek, különben nem fognak meggyógyulni. „Az EU országai közül Magyarország kifejezetten borúlátó nemzetnek számít.

Egyetlen embertől várjuk el, hogy mégis pozitív legyen: a rákos betegtől, akinek fájdalmai vannak, kihullott a haja, és retteg, hogy meg fog halni.

Ez – még ha jóindulatból is fakad – egyszerűen kegyetlenség a társadalom részéről.”

 

 

Nem a stressz okozza

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A gyógyulás útjai

Az onkológus azt is hangsúlyozza, ma már rengeteg daganatnak ismert a genetikai háttere, még azt is meg tudjuk mondani, melyik magzati hétben alakul ki a rákot okozó elváltozás. A legtöbb esetben tehát a stressz-szintünknek és a gondolkodásunknak nem sok köze van ahhoz, hogy kialakul-e tumor a szervezetünkben.

Az viszont valóban bizakodásra adhat okot, hogy ma már számos daganatos megbetegedés – időben felismerve – jól gyógyítható. Idetartozik például Lance Armstrong „legjobb élménye”, a hererák is, ez egyébként Bíró Krisztina szakterülete. „Volt olyan betegem, aki annyira elkeseredett a diagnózisától, hogy még öngyilkosságot is megkísérelt, a tűzoltók szedték le a tetőről. Végül az anyja gondnokság alá vette, és kényszergyógykezelés alatt meggyógyult. A gyerekkori leukémia szintén az egyik legjobban gyógyítható daganatos betegség, pedig nem gondolom, hogy az állandó szurkálásnak, lumbálásnak kitett háromévesek olyan jókedvűek lennének.” De a szakembernek olyan betege is volt, akit épp a miatt veszítettek el, mert két éven keresztül inkább természetgyógyászhoz járt a kezelések helyett – a fiatal férfi egy száz százalékban gyógyítható betegségben halt meg. Az ilyen radikális elutasítás szerencsére ritka, Bíró Krisztina szerint inkább az jellemző, hogy a betegek a hagyományos kezelések mellett vesznek igénybe alternatív terápiákat is.

Azt persze senki sem tagadja, hogy a lelki támogatás és kivált a pszichoterápia fontos eleme a gyógyulásnak. Hazánkban az 1960-as évektől dolgoznak daganatos betegek ellátására szakosodott klinikai pszichológusok a kórházakban, 2014 óta pedig kötelező, hogy minden onkológiai osztályon elérhető legyen ilyen szakember. Jókay-Vig Zsuzsanna klinikai szakpszichológus leszögezi, hogy a szakterület célja nem az okkeresés, hanem a „vizsgálatokkal, kezelésekkel, illetve a betegséggel gyakran együtt járó fájdalmak, szorongások, depresszív tünetek kezelése”.

A pszichológus szerint egyébként maga a terápia is segíti a kontroll visszanyerésének érzését, hiszen a páciensek ilyenkor aktívan dolgozhatnak pszichés tüneteik enyhítésén. „A terápiás munka során az a célunk, hogy a páciens lelki egyensúlyának helyreállításán és megőrzésén keresztül a lehető legjobb életminőséget alakíthassuk ki a számára. Az aktív megküzdési mechanizmusok kialakítása előmozdíthatja a hatékonyabb stresszkezelést, és a fájdalomcsillapításban is alkalmazhatunk pszichoterápiás módszereket.”

A szakember szerint a daganatos betegség diagnózisa természetes módon együtt jár negatív érzésekkel és gondolatokkal – ezeknek a folyamatos elnyomása pedig az immunrendszer „kifáradásához” vezethet. A betegséggel kapcsolatos fenyegető érzelmekkel való megküzdés segíti a megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodást, és ez később, a gyógyulás után is hasznos lehet, amikor újabb pszichés problémák merülnek fel. „Például ebben az időszakban kell megküzdeni az úgynevezett Damoklész-szindrómával, a gyógyulás utáni visszaesés fenyegetésével. Hiába értek véget a kezelések, a rendszeres kontrollvizsgálatok is erős szorongást válthatnak ki, és megrendíthetik az egészségbe vetett hitet.”

A rákbetegeknek sokszor életük végéig szükségük van a pozitivitásra és a „megfelelő” gondolkodásra, hiszen a tumor kiújulásának lehetősége sakkban tartja őket. Jókay-Vig Zsuzsanna is gyakran látja, hogy a beteg környezete a pszichológiai okok elsőbbrendűségét sulykolja és kéri számon az érintetten. „A médiában terjedő‚ »minden fejben dől el« jellegű üzenetek pluszterhet jelenthetnek egy pszichésen amúgy is túlterhelt személynek. A szűkebb környezet kéretlen, jó szándékúnak vélt megjegyzései hozzájárulhatnak a beteg szociális elszigetelődéséhez, amivel fontos erőforrásokat veszít a betegséggel való megküzdés során. Ha támogatni szeretnénk hozzátartozónkat, inkább koncentráljunk arra, hogy milyen szükségletei kielégítésével tudjuk számára könnyebbé tenni a helyzetét.”

A Rákbetegek Országos Szervezetének elnöke, Szabó János hangsúlyozza: „Aki kizárja a lelki tényezők jelentőségét a súlyos betegségek esetében, az hibát követ el.” Hozzáteszi azonban, hogy az életünkért való felelősségvállalást nem szabad összekeverni az önostorozással, hiszen az utóbbi valóban kifejezetten kontraproduktív lehet. „Mi is találkozunk ezzel a jelenséggel, és nagy figyelmet fordítunk a feloldására. Igyekszünk tudatosítani, hogy mindannyian követünk el hibákat, de emiatt nem elkeseredni kell, hanem tanulni belőlük. Azt erősítjük, hogy a tévedés, hibázás joga mindenkit megillet.”

Fájdalmas igazság

A megfelelő lelki támogatás hozzáférhetőségéhez az is fontos lenne, hogy az onkopszichológiai ellátás elérhetőbb legyen. Hazánkban még mindig kevés a szakember. Szabó János szerint a daganatos betegek egy része nem szívesen osztja meg a betegséggel kapcsolatos lelki problémáit – ilyenkor jó megoldásként szolgálhatnak a sorstársakból és tapasztalati szakértőkből szerveződő közösségek. „Szervezetünk tagjai is főként azokban az általunk és helyi klubjaink által biztosított segítőkben bíznak meg, akik már átestek valamilyen daganatos betegségen, ezért pontosan tudják, hogy a sorstársuk min megy keresztül.”

A személyes tapasztalatok mellett elengedhetetlen lenne a tudományos-orvosi tények ismerete is. Csakhogy a Covid kapcsán is világszerte tapasztalt tudományellenesség, illetve az alternatív gyógyászat és az (ál)pszichológia szintén nemzetközi térnyerése nagyban megnehezíti a hiteles orvosi információk áramlását. Bíró Krisztina például egy urológiai ismeretterjesztő weboldalon keresztül igyekszik edukációs tartalmakat megosztani, de mint fogalmaz, orvosként nem tudnak versenyezni a nagy ígéretekkel kecsegtető természetgyógyászokkal és csodatevőkkel.

„A kellemes hazugságot sokkal jobban el lehet adni, mint a fájdalmas igazságot.

Az alternatív gyógyászoknak ráadásul általában valóban több idejük van a betegre: beszélgetnek velük egy órát, aztán ledarálnak egy kis füvet, és azt mondják, ez majd segít. Ezzel egyébként nincs is baj, amíg nem árt a betegnek, nem helyettesíti vagy akadályozza a hagyományos kezelést.”

A gondolat teremtő erejét és életünk teljes körű irányításának ígéretét hirdető, nagy sikerű kötetek (mint a Titok című könyv, amely szerint a negatív gondolatok negatív életeseményekhez vezetnek) üzenetei sokkal emészthetőbbek, mint a tény, hogy a daganatos betegségek egy része nem védhető ki az életmódunkkal. A mell-, a petefészek- és méhnyakrákos betegeket vizsgáló felmérésekből kiderült, a nők 63 százaléka gondolta úgy, hogy rákját a stressz okozta, és 60–94 százalék vélte úgy, hogy gyógyulásuk a megváltoztatott, stresszmentesebb életüknek köszönhető. Pedig James Coyne 2007-es kutatása kimutatta, hogy még az extrém negatív attitűdök – mint amikor a beteg nem reménykedik a gyógyulásában – sem befolyásolják a túlélési esélyeket. A legderűlátóbb betegek nem éltek tovább a legpesszimistábbaknál. Mindez nem ok a reménytelenségre, épp ellenkezőleg: „engedélyt” adhat a negatív érzések „büntetlen” megélésére. A társadalomnak pedig talán segíthet abban, hogy áldozathibáztatás helyett a betegek valódi támogatására fókuszáljon.