„Ennek része lesz egyfajta ítélet is”

Martos Levente Balázs teológus, a Központi Papnevelő Intézet rektora a világvége keresztény értelmezéseiről

Klímakatasztrófa, világjárvány, az atomháború rémét megidéző háború. Az utóbbi évek eseményeiről egyre többször juthat eszünkbe a világvége. De mit is jelent a bibliai értelemben vett világvége, hogyan viszonyult ehhez az elmúlt évszázadokban a keresztény teológia? És egyáltalán: félni vagy várni kell-e a végítéletet?

Magyar Narancs: A közbeszédben gyakran emlegetjük a világvégét – ez a jelentés mennyiben ér össze és miben tér el a bibliai, teológiai értelemben vett világvégétől és végítélettől?

Martos Levente Balázs: A szorongás, a saját világunk, életünk megrendülése, a félelem, hogy ami számunkra értékes, ami a mindennapokban és az ünnepeken is megtart minket, elvész, olyan dolgok, amelyekhez mindannyian kapcsolódni tudunk. Biztos, hogy a kereszténység világvégéről szóló tanítása is kapcsolódik ehhez a félelemhez, a világ mulandóságának tapasztalatához, miközben azzal nem egyenlő. Amikor minden elpusztulni látszik, és a világvégéhez az ítélet képzetét társítjuk, igazából az a kérdésünk, hogy van-e, aki ezt rendezi, kézben tartja. A keresztény hit azt állítja, hogy a világot teremtő Isten az, aki ugyanezt a világot sajátos módon a beteljesedéshez irányítja. Ennek pedig része lesz egyfajta ítélet is.

MN: A keresztény vallás egyik alaptétele, hogy a világnak kezdete, tehát vége is van. Utóbbi mit jelent pontosan, mi történik a bibliai, teológiai értelmezés szerint?

MLB: Az ember mindig megpróbál valami értelmet találni az eseményekben. Amikor viszont azokat teljesen értelmetlennek látja, akkor a hit szerint kitartásra és türelemre van szükség, mert Isten lesz az, aki a végén megmutatja, mi az értelme mindennek. Ez az értelemadás, illetve értelemkeresés foglalja magába a végső ítéletet is. Az Ószövetség nagyon erősen koncentrál az igazságosságra, arra a tényre, várakozásra, hogy Isten igazságos, és az ember a földön akkor lesz boldog, ha ehhez az isteni igazságossághoz igazodik. Azonban nagyon sok igazságtalansággal szembesülünk… Ebbe az összefüggésbe tartozik a végső ítélet képe, amely egy nagy helyreállítás, az igazságosság helyreállítása. Ezt lehet úgy is mondani, hogy Isten megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Pontosabban: az igazakkal kapcsolatban mondja a Szentírás, hogy föltámadnak, és örök életben részesülnek, a gonoszoknak pedig valamiféle örök kárhozat lesz az osztályrészük. Az ítéletnek tehát egyrészt etikai perspektívája van. Másrészt a végső ítélet képe soha nem egyszerű leírás arról, mi fog történni, hanem mindig buzdítás arra, hogy ha Isten szétválasztja a jókat és a gonoszokat, akkor mi igyekezzünk a jók közé tartozni. Hiszen az ember még dönthet úgy, hogy minden nehézség ellenére is igyekszik jót cselekedni.

MN: A nagy történelmi válságok idején mindig felerősödnek a világvégéről szóló diskurzusok. De melyek voltak azok a korszakok, amikor a világvége témája aktívan foglalkoztatta az egyházat, a teológiát?

MLB: Az első nagy időszak, amikor erről a teológia számára fontos állítások keletkeznek, maga a Biblia világa, az ószövetségi prófétaságnak az a vonulata, amelyik várja Isten be­avatkozását. A zsidó nép a Második Templom korában, a perzsa uralom idején elveszítette politikai önállóságát. A második ilyen szakasz már Jézus működésével kapcsolatos, az úgynevezett zsidó háború kora, amikor az első keresztények számára szó szerint összedől a világ: a rómaiak lerombolják a jeruzsálemi templomot. Kr. u. 70-ben vagyunk, az evangéliumoknak is az a szakasza ez, amely Jézus tanításában látja meg, miként valósul meg Isten gondviselő szeretete az üldöztetéseken és a megrendülésen keresztül. A következő, más értelemben jellegzetes időszak a Kr. u. 1000 körüli. Ekkor felerősödnek a millenarista tendenciák, azaz sokan a Jelenések könyvére alapozva Krisztus ezeréves földi uralmának bekövetkeztére számítanak. Teológiai közhely, hogy az első keresztény nemzedék nagyon közelre várta Krisztus visszatérését. Tehát a keresztény világképben tényleg ott van a várakozás, hogy az Úr, aki feltámadt a halálból és ezzel mindenki számára új időt kezdett, az idők végén visszatér, és ezzel vége a történelemnek. A nagy történelmi fordulópontokon erősebb a világvége témája felé fordulás, de ez a megrendülés minden nemzedékben megteremhet. Természetes, hogy amikor bajba kerülünk, kérdéseket teszünk fel. Korról korra különböző, hogy ezekre a kérdésekre mennyire sikerül egyetemes válaszokat adni. A mai korra egyebek közt az is jellemző, hogy nincsenek ilyen nagy, közös válaszaink. A hit által adott válaszok sem tűnnek olyan konkrétnak, senki nem merészeli komolyan azt állítani, hogy a világon tapasztalható rossz egyszerűen büntetés. Egy ilyen korban, mint a mostani, válaszok sokasága létezik, a kereszténység pedig arra törekszik, hogy ne hagyja magára azt az embert, aki a kérdésével támaszt keres.