Joy Hibbins 2013 óta nem ünnepli a karácsonyt – azóta, hogy megnyílt öngyilkosság-megelőző centrumuk az Egyesült Királyságban. A Suicide Crisis alapítója a The Independentben azt írja: amikor látta, mennyi fájdalom gyűlik klienseikben december vége közeledtével, többé nem volt kedve ünnepelni. „Egész karácsony és szilveszter alatt nyitva vagyunk, ezek a legsűrűbb időszakaink az évben. Sok kliensünknek a karácsonyt megelőző szakasz a legnehezebb” – magyarázza.
Valóban logikusnak tűnik azt feltételezni, hogy a (legalábbis papíron) családról és szeretetről szóló ünnep idején nagyító alá kerül a magány, ez pedig az öngyilkosságok számának megugrásához vezet. A közvélekedéssel ellentétben azonban ez nem igaz, sőt: a legtöbb ország statisztikája szerint – rendhagyó kivétel Mexikó és Ausztrália – az év vége felé történik a legkevesebb öngyilkosság, és csak az új év elején nő meg ismét a kísérletek száma.
Manapság egyre többen beszélnek arról, hogy a magány (noha az csak az egyik lehetséges oka az öngyilkosságnak) időszakosan előforduló, múló érzésből krónikus állapottá vált milliók számára. A brit Vöröskereszt 2018-as felmérése szerint az Egyesült Királyságban több mint 9 millióan vallják, hogy gyakran érzik magukat magányosnak, Amerikában pedig egy idei kutatás során azt találták, hogy a magány a felnőtt lakosság 47 százalékát érinti – ez duplája a néhány évtizeddel korábban mért aránynak. Magyarországon a KSH 2016-os kimutatása szerint a 16 évnél idősebbek 32,3 százaléka nyilatkozta, hogy időnként magányos, 10,9 százalékuk pedig azt, hogy mindig.
Bár a barátkozásra vagy új hobbik kipróbálására biztató önsegítő könyvek és coachok gyakran még mindig az egyénre bíznák a magány feloldását, egyre inkább úgy tűnik, társadalmi gyökerű problémáról van szó.
Kiürült közösségek
Az elmagányosodás gyökerei egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, amikor a közösségek helyett az egyén került a középpontba. Az iparosodással tovább erősödött ez a trend: az egyre növekvő városok felemésztették a falusi kisközösségeket, jóval kevesebb emberrel vagyunk szoros kapcsolatban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Johann Hari brit újságíró, a Lost Connections (Elveszett kapcsolatok) című könyv szerzője szerint a manapság látható mentáliszavar-válság adekvát reakció elmagányosodott társadalmunkra. Hivatkozik például amerikai kutatásokra, amelyekből az derül ki, hogy míg a 80-as évek környékén átlagosan még öt közeli barátról számoltak be az amerikaiak, az ezredfordulóra ez a szám a nulláig csökkent.
Sik Domonkos, az ELTE-TÁTK szociológusa is megerősíti, hogy a magányosodás kapcsán emlegetett társadalmi folyamatok a kora újkorból eredeztethetők, amikor először nyílt lehetőség privát terek létrehozására. „Korábban vallási okai voltak annak, hogy miért nem szerettek az emberek egyedül lenni: azt tartották, olyankor védtelenek a gonosz erőkkel szemben. Később aztán létrejöttek azok a terek, ahol egyedül lehettek, de ez a kérdés szorosan összefügg a tulajdonviszonyok átrendeződésével, a magántulajdon megjelenésével is. Ezek mind lehetővé tették, hogy az ember egyénként tekintsen önmagára – amikor manapság a magányról beszélünk, elsősorban ennek árnyoldalaira gondolunk.”
Ez az individualizációs folyamat gyorsult aztán fel a kapitalizmus kialakulásával, aminek következtében a helyi közösségi hálózatok, szolidaritási hálók fokozatosan átadták a helyüket a munkaerőpiac szervezte kapcsolódásoknak.
„A magányosodás nem úgy zajlik, hogy teljesen izolálódunk, egyszerűen egy másfajta társadalmi integrációs mód alakul ki” – magyarázza Sik. „Ugyanúgy nagyon szoros hálózat vesz körül minket, csak itt már nem tudunk személyünkben megmutatkozni, a formális szerepeink határoznak meg. Épp ez a nagyvárosi magány lényege: bár rengetegen vannak körülöttem, mégis láthatatlan falak választanak el a többiektől, mivel a viszonyaink valójában absztrakt szerepek viszonyai.” Vagyis hiába megyünk be nap mint nap a több száz főt foglalkoztató multiba, ha ott nem egyénként, hanem munkaerőként vagyunk jelen, a létező legfelszínesebb kapcsolatokkal körülvéve. Itt érhető tetten a modernizáció paradoxonja: miközben létrejött egy erős igény, hogy individuumként is megmutatkozzunk, nagyon beszűkültek az ezt lehetővé tevő terek. Mindemellett az is probléma, hogy a munka világától élesen elváló privát életünket működtessük. Az átalakult munkaerőpiacon megszűntek a jól meghatározott karrierutak, szétfolytak a munkaidő keretei, és alapelvárás lett a dolgozói flexibilitás, privát kapcsolataink azonban nem tudnak ehhez alkalmazkodni – azokat rutinok, kiszámíthatóság és biztonság hiányában szinte lehetetlen ápolni. A globális magány okai közt elsősorban a digitalizálódást és a megváltozott kommunikációs szokásokat szokták még emlegetni, és már számos kutatás igazolta, hogy a közösségi média korában a legmagányosabbak a fiatalok (noha ezek a terek valóban lehetnek a kapcsolódás fórumai is).
De a globális hatások mellett helyi sajátosságok is fokozhatják az elmagányosodást, Magyarországon például a szocializmus nyomta rá bélyegét emberi kapcsolatainkra: „Az államszocializmus első szakasza egyfajta negatív modernizációként jellemezhető, amelyben leépítették a korábban a társadalom kötőszövetét alkotó közösségi tereket, viszonyokat, miközben azok helyére nem tudtak új kötések felépülni. Ennek nyilván hatalomtechnikai oka volt: a diktatúra abban volt érdekelt, hogy lerombolja a horizontális kapcsolatokat és a helyükre hierarchikus viszonyokat ültessen” – vezeti le Sik. A rendszerváltással aztán megszűnt ugyan a mesterséges bizalmatlanságot generáló, atomizáló politikai erő, a magyar társadalomban mégis erős individualizálódás és materializálódás volt megfigyelhető, ráadásul még az említett globalizációs hatások is jobban érvényesülhettek.
Ma Magyarországon a fiatalok és az idősek számítanak igazán magányosnak: a Cambridge-i Egyetem kutatóinak 2011-es európai vizsgálata szerint a 30 év alatti magyarok 9,6 százaléka érezte magát gyakran magányosnak, az Abcúg cikkéből pedig az is kiderül, hogy a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségét rengeteg olyan 60 év feletti hívja, akinek már évek óta nincs kivel beszélgetnie. Ezek a csoportok nemcsak az öngyilkosság szempontjából veszélyeztetettebbek, de más egészségügyi problémáknak is sokkal inkább ki vannak téve.
Értékes védőpajzs
Naomi Eisenberger pszichológus és idegtudós 2003-as, mérföldkőnek számító kísérletében virtuális valóság headsetekkel szerelte fel alanyait, akiknek két rajzolt figurának – két másik személy avatárjának – kellett passzolgatniuk egy (képzeletbeli) labdát egy nyomógomb segítségével. Mindeközben a kísérleti személyek agyi aktivitását fMRI-vel (funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat – a szerk.) mérték. Az első körben még nagyjából kiegyenlített volt a játék, aztán egyszer csak a másik kettő elkezdett feltűnően csak egymásnak passzolni, szinte teljesen kiközösítve a harmadik személyt. A figurák mögött valójában nem is voltak más emberek: a virtuális alakokat kimondottan arra programozták, hogy kiközösítsék a játékból a kísérleti személyt. Már ez az egyszerű, meglehetősen súlytalan társas elutasítás is elég volt ahhoz, hogy a kirekesztett egyén pocsékul érezze magát: az fMRI-n egyértelműen látni lehetett az anterior insula és a dorzális anterior cinguláris kéreg aktivitását, márpedig ez tipikusan fizikai fájdalom esetén jellemző. Minél nagyobb szorongást élt meg egy alany a kiközösítés hatására, annál jobban tüzeltek ezek a régiók, vagyis annál nagyobb fájdalmat éreztek. Néhány kutató szerint ennek evolúciós oka van: annak idején a közösségi lét a túlélés zálogát jelentette, így a társas elutasítottság hatására megélt fájdalom egyfajta figyelmeztetés, hogy szüntessük meg a közösség által nem díjazott viselkedésünket.
Az elmúlt években több kutatás is bizonyította, hogy a tartós magány felgyorsítja az öregedést, az Alzheimer-kór előrehaladását, gyengíti az immunrendszert, és egy érzékletes példa szerint éppolyan káros, mint elszívni napi egy doboz cigarettát. Julianne Holt-Lunstad és Timothy B. Smith pszichológusok 2015-ös tanulmánya 70, magánnyal kapcsolatos korábbi kutatásból készített metaanalízist, és az derült ki, hogy a társas elszigeteltség 29 százalékkal fokozta az idősebb felnőttek halálozási arányát. A magány ráadásul a személyiségünket is megváltoztatja: Roy Baumeister 1990-es kísérleteiben arra jutott, hogy a társas elutasítást megélő egyének szignifikánsan agresszívabbak lesznek, nagyobb valószínűséggel folyamodnak csaláshoz, illetve csökken bennük a segítségnyújtásra való hajlandóság.
De a kutatók már nem csak a magány következményeinek feltárásán dolgoznak – megoldási javaslattal is előálltak. Idén januárban például bejárta a világot a magány elleni gyógyszer híre: Stephanie Cacioppo pszichológus és férje, John Cacioppo idegtudós még évekkel ezelőtt kezdtek el dolgozni a készítményen, majd férje tavalyi halála után Stephanie-nak saját bevallása szerint még inkább küldetésévé vált egy hatékony tabletta kifejlesztése. Ha azt nézzük, hogy a szorongásra és a depresszióra rendszeresen írunk fel gyógyszereket, tulajdonképpen nem is tűnik olyan abszurdnak a magány elleni tabletta, bár persze itt is (akárcsak az előbbi két esetben) csupán tüneti kezelésről van szó. Azonban ez is nagyon fontos lépés lenne, ugyanis figyelembe véve a magány egészségügyi kockázatait, nyugodtan tekinthetünk rá krónikus betegségként is. Cacioppóék kutatásai szerint egyébként a pregnenolon nevű neuroszteroid lehet a megoldás, de kérdés, mennyire jó ötlet medikalizálni egy ennyire összetett problémát.
Sik Domonkos inkább az alulról szerveződő közösségekben és a modernizáció eszközeinek – a hozzáférhető tudásbázisok és a digitális vívmányok – pozitív kihasználásában lát lehetőséget. Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus is kimondottan veszélyes kezdeményezésnek tartja a magány elleni pirulát, helyette inkább azt javasolja a magánytól szenvedőknek, hogy próbálják meg végiggondolni, mi állhat magányérzetük hátterében. „Nagyon sok esetben nem az elszigeteltség az igazi orvosolandó probléma, hanem az, ami mögötte áll. Néha egyesek azért kerülik az emberek társaságát, mert attól tartanak, hogy nem annyira szépek, okosak, ügyesek, mint a többiek, és nem akarnak szégyenben maradni. Érdemes tehát utánajárni, milyen téves hiedelmek mentén dönt úgy valaki, hogy komfortosabb egyedül, semmint megkockáztatni a kapcsolódást másokhoz.” A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyedüllét még nem jelent automatikusan magányt, sőt, a társas magány lényege épp az, hogy az illető ugyan családban, emberek között van, mégis végtelenül egyedül érzi magát. „A magány megélése azt jelenti, hogy nincs senki, akivel az ember megoszthatná az érzéseit, a gondolatait, nincs, aki meghallgatná, vagy puszta jelenlétével támogatná. A segítséget kérők nem vagy csak nagyon ritkán fogalmazzák meg a magány érzetét fő problémájukként, jellemzően elakadásokkal vagy konkrét krízishelyzetben fordulnak szakemberhez. Mégis gyakran a magány, illetve az attól való félelem okozza nekik a legnagyobb gondot.” Szigeti Ildikó szerint talán túl kézenfekvőnek tűnhet, de tényleg jó megoldás lehet a magány leküzdésére, ha mi tesszük meg az első lépést a kapcsolódás felé, legyen szó régi ismerősökről vagy új közösségekről.
Annyi biztos, hogy a kapcsolódás alapvető szükségletünk: Bruce Alexander híres Rat Park kísérletéből például kiderült, hogy a közösségben élő patkányok, még ha bele is kóstolnak a heroinnal kevert vízbe, nem válnak függővé – szemben az izolált egyedekkel, amelyek a túladagolásig itták a drogot. Vagyis, míg a magány valóban pusztító lehet, a közösségekben értékes védőpajzsra találhatunk.
