Sorozatgyilkosok utáni hajsza: tévé és valóság

Véres lábnyomok

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy televíziós sorozat váratlan sikere és egy több mint három évtizede már nem aktív sorozatgyilkos leleplezése újból e szörnyű bűnelkövetőkre irányította a figyelmet.

Napjaink egyik nagy sorozatsikere, a Netflixen futó Mindhunter egy visszavonult FBI-ügynök, John E. Douglas (és szerzőtársa, Mark Olshaker) könyvéből készült. Az eredetileg 1995-ben publikált kötet (Mindhunter: Inside the FBI’s

Elite Serial Crime Unit) először adott számot arról, hogyan készítették el az FBI emberei a gyilkosokkal való mélyinterjúk nyomán az első bűnelkövetői profilokat. A könyvben és a tévésorozatban számos hírhedt közelmúltbeli gyilkos bukkan fel, többek között Ed Kemper, Jerry Brudos és Richard Speck. Az 1977-ben játszódó széria is azt sugallja, hogy a kriminálpszichológia és a bűnözői profilozás is csupán a hetvenes évekre jutott el arra a szintre, hogy rendszerezve, ideáltípusokat és csoportokat képezve tudjon beszélni azokról, akik rémtettei talán a legnagyobb felháborodást váltották ki a közvéleményben.

Gyilkos típus

A sorozatgyilkosokról szólva rendre előkerülnek a definíciós problémák. Hol húzható meg a határ? Három, esetleg négy áldozatnál? És vajon mennyi időnek kell eltelnie két bűntett között? Kit tekintünk tömeggyilkosnak, miben különbözik a sorozatgyilkostól az, aki rövid időn belül, például félnapos ámokfutás során, akár egymástól távoli helyeken végez számos áldozattal (őket hívja az angol spree killernek)? Mindez akár öncélú címkézésnek is tűnhet, de igenis jelentős téttel bír: egészen más személyiséggel kell szembesülnie annak a szakembernek, aki egyik vagy másik típusról alkotna használható profilt. Valójában a sorozatgyilkosok viselkedésének, motivációinak, személyiségének kutatása olyan interdiszciplináris tevékenység, amely számos tekintetben feszegeti annak hatá­rát, amit magunkról és embertársainkról tudni vélünk. Ráadásul ez esetben a tudományos praxis célja nem csupán a tudásunk gyarapítása, de a sikeres nyomozás segítése, a leleplezés és bizonyos esetekben a bűnmegelőzés is.

Mivel a nagy médiavisszhangot kapott esetek többsége tengerentúli, hajlamosak vagyunk a sorozatgyilkosságot afféle amerikai sajátosságként kezelni, és a hely szelleméből adódó gyors magyarázattal szolgálni, az okok közt gyakran az elidegenedést, a nagyvárosi neurózist, a társadalmi beilleszkedési zavart vagy az anómiát emlegetve. Csakhogy maga a sorozatgyilkos kifejezést, ez esetben a Serienmörder szót először egy német nyomozó és kriminológus, Ernst Gennat használta. Személyében igazi szakértővel van dolgunk, elvégre ő nyomozott Peter Kürten, a düsseldorfi rém és Fritz Haarmann, a hannoveri mészáros után.

 

Hasfelmetsző, Kékszakáll

Az angol serial killer kifejezés először a hatvanas években tűnt fel, egyesek szerint a híres filmteoretikus és szociológus, a Hitler elől Németországból az Egyesült Államokba emigrált Siegfried Kracauer egy cikkében, melyben Fritz Lang híres filmjét, az M – Egy város keresi a gyilkost elemzi. Az 1933-as film – amelyben a magyar származású Peter Lorre alakítja a pedofil sorozatgyilkost – pontosan a megelőző évtized németországi rémtetteire (Kürten, Haarmann vagy az áldozatai húsát kiárusító Grossmann esetére) reagált. De vehetett volna példákat más európai országokból is: a londoni Hasfelmetszőt, a Kékszakállnak is nevezett gyilkos házasságszédelgőt, vagyis Henri Landrut Franciaországból, vagy éppen a cinkotai bádogost: Kiss Béla 24 áldozatának maradványait akkurátusan fémhordókba rejtette (ezek felbontásánál ott volt tudósítóként Karinthy Frigyes is, akinek hírlapi beszámolója fenn is maradt). (Az esetről lásd cikkünket: Csapra verve, Magyar Narancs, 2014. november 16.)

A sorozatgyilkosság ma sem számít éppenséggel amerikai specialitásnak: a világban máshol is bőséggel akadtak prédára vadászó szörnyetegek – elég csak a rettegett orosz sorozatgyilkosok Csikatilóval kezdődő panteonjára gondolni. Mi, magyarok is szépen teljesítettünk: a már említett Kiss mellett egy martfűi, egy százhalombattai és egy balástyai rémet is fel tudunk mutatni. Egy különösen elborzasztó esetről, az ötvenes évek elején Törökszentmiklóson kislányokat gyilkoló Jancsó Piroska ügyéről 2012-ben cikksorozatot is közölt lapunk (lásd pl.: Halálkút, Magyar Narancs, 2012. április 19.). Ha hihetünk a rendőrségi híreknek, akkor lehetséges, hogy most van egy olyan gyilkosunk is, aki valamiért pont villanyszerelőkre vadászott Mosonmagyaróvár környékén.

 

Városi legenda

A sorozatgyilkos viselkedésére szokás úgy tekinteni, mint afféle járványra: az egyik gyilkos szüli a másikat, az elődök helyébe utánzók lépnek, mintha valamiféle hajlam törne elő, amely a példák nyomán aktiválódik. A profilalkotók rendre meg is próbálnak valamiféle általános arculatot kreálni, ismétlődő személyiségvonásokat vagy életrajzi tényeket találni. Ismeretes például – főleg persze a filmek jóvoltából – a Macdonald-hármas: ez az állatokkal való kegyetlenkedést, a gyújtogatáshoz való vonzódást és a viszonylag kései ágybavizelést foglalja magába. Mindhárom (vagy akárcsak kettő) megléte komolyan hozzájárulhat az erőszakos, akár szexuális ragadozó típusú viselkedés, akár sorozatosan elkövetett pszichopata cselekvésmódok kialakulásához. Kár, hogy a mai kutatók jó része mindössze városi legendának tartja az efféle összefüggéseket, mások pedig felhívják a figyelmet arra, hogy a hármas leginkább a gyermekkori rossz bánásmód, bántalmazás és rendszeres abúzus jele lehet.

Sajnos vajmi kevés közös részt találunk, ha valamennyi elkövető mögött hasonló pszichológiai, személyiségtörténeti hátteret keresünk: sokaknál nem áll meg a gyermekkori bántalmazás, nem mindig mániákus gyújtogatók, és a számos esetben feltárt szadista hajlamok és más szexuális elferdülések (leginkább a nekrofília, illetve az ilyen vonásokat is mutató kannibalizmus) sem általános jegyek – no, de éppen erre való a profilozásra épülő csoportképzés.

Jóllehet a filmekben nyüzsögnek a magas IQ-jú, intelligens s persze fiktív szörnyetegek (mint Hannibal Lecter), a statisztika szerint a valódi elkövetők inkább átlag alatti jegyekkel bírnak. Akadtak kutatók, akik megmérték és összevetették 202 sorozatgyilkos intelligenciahányadosát, és úgy találták, hogy az átlaguk nem több mint 95. Néhány magas intelligenciájúra jut sok alacsony – a gyakoriság szerint súlyozott átlag, vagyis a medián pedig csak 89.

Számtalan elmélet forog a köztudatban arról, hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos. A biológiai értelmezés szerint embertársaink egy része már így születik: az agya így van huzalozva, és minden tettük az abnormális agyi aktivitás következménye. Mások a szociológiai, szociálpszichológiai háttérre helyezik a hangsúlyt: ezek szerint társadalmi események sorozata vezethet ahhoz, hogy létrejöjjön a széttört személyiség szindróma (FIS), ami a külvilág számára láthatatlan, csupán maga a későbbi elkövető érzi.
A sorozatgyilkosok mentális betegként való kezelése eleve ellentmondásos megközelítés, ráadásul kihat az őket érintő jogi eljárásra is: külön feladat annak eldöntése – s mint látható, a kategóriák igen törékenyek –, hogy egy ilyen gyilkos felelhet-e tetteiért, vagy inkább igazságügyi elmegyógyintézetbe kell-e zárni.

Az FBI saját bulletinjében is megkülönböztet organizált, dez­organizált és kevert személyiségtípusokat, de mindez leginkább csak arra jó, hogy a filmbéli nyomozók nagyokat hümmögve és bólogatva osszák be valamelyik klaszterbe a delikvenst.

 

Golden State Killer

A sorozatgyilkosok elfogásában külön nehezítő körülmény, hogy gyakorta semmilyen kapcsolat sem fűzi őket az áldozataikhoz, akiket sok esetben találomra választanak ki. A modern genetikai technológia azonban néha a nyomozók segítségére siet – így bukott le például néhány héttel ezelőtt a korábban leginkább Golden State Killernek nevezett sorozatelkövető, aki 1974 és 1986 között 12 nőt gyilkolt meg, legalább ötven nemi erőszakot követett el, és akkor még nem is szóltunk a 120 betörésről. A most 72 éves Joseph James DeAngelo 1973 és 1979 között rendőrtisztként szolgált, majd egy pitiáner bolti lopás miatt szerelték le. A lebuktatását nehezítette, hogy több területen, részben más elkövetési módot, viselkedést mutatva tevékenykedett, s csak egy idő után, a genetikai bizonyítékokat összegezve sikerült egyáltalán bizonyosságot szerezni arról, hogy egyetlen tettes áll a soktucatnyi bűncselekmény mögött. A lebukásához is a modern molekuláris biológia fejlődése vezetett. A kaliforniai bűn­üldöző szervek munkatársai egyszerűen feltöltötték a Golden
State Killer egy épen maradt DNS-mintáját a családfakutatásra használt, floridai központú oldalra, a GEDmatch-re. Az oldal ez alapján 10–20 feltételezett rokont azonosított az adatbázisból, aminek alapján a nyomozók képesek voltak rekonstruálni a gyilkos családfáját. Azt ugyan ebből még nem tudták meg, hogy ki a konkrét elkövető, de kizárásos alapon eljutottak előbb két emberhez, majd végül DeAngelóhoz. A sokáig megoldatlan eset hatására hozták létre még régebben azt a kaliforniai DNS-adatbázist is, ahol valamennyi megvádolt és elítélt személytől őriznek mintákat. A szakemberek szerint éppen ez az adatbank tette lehetővé, hogy Kalifornia (Virginia után másodikként) élen járjon a döglött akták, a rég­óta megoldatlan ügyek utólagos felderítésében. Ügyekből pedig – és nem csak holtból – van elég: jelenleg is számtalan aktív, gyakorta még azonosítatlan sorozatgyilkos tevékenykedik a világban, számuk és konkrét területi eloszlásuk valójában alig megbecsülhető, elvégre egy elborzasztóan gazdag és a maga nemében sokszínű populációról beszélünk.

Vérben fürdik

Érdekes történeti kérdés, hogy mely kortól beszélhetünk sorozatgyilkosokról. Kétes dicsősége történelmünknek, hogy az úttörők között emlegetik Báthory Erzsébetet, akit sok száz fiatal nő és kislány halálra gyötrésével, brutális meggyilkolásával gyanúsítottak meg az ellene folytatott perben. Azt már ritkábban emlegetik, hogy a kora újkori magyar históriával foglalkozó honi történészek nem igazán vannak meggyőződve Báthory Erzsébet (a törökverő Nádasdy Ferenc özvegyének) bűnösségéről. Sokkal inkább a Nádasdy-örökség után ácsingózó rokonok, de leginkább Thurzó György nádor ármánykodását sejtik a dolog mögött, megengedve, hogy a kor normáitól korántsem eltérve Bá­thory Erzsébet akár kegyetlenül is bánhatott szolgálóival. És bár tudjuk, sokakat kiábrándítunk, de a vérben fürdés vádja csak bő évszázaddal a csejtei várába zárt grófnő halála után kezdett terjedni.

 

Női elkövetők

Mivel az egyik elsőként számontartott, sorozatgyilkossággal vádolt személy történetesen nő, érdemes megnézni, hogy mit mond korunk tudományos profilalkotása a női elkövetőkről. Bár a közhit szerint a sorozatgyilkosok szinte mind férfiak (a filmekben megjelenő közhelyes profil szerint húszas–negyvenes éveikben járó fehér férfiak), az FBI becslése szerint az amerikai sorozatgyilkosok között legalább 16 százaléknyi nő akad, azaz minden hatodik elkövető nő. Ezt onnan számolták ki, hogy 1800 és 2004 között 416 sorozatgyilkost azonosítottak az Egyesült Államokban, akik közül 64 volt nő. Ám az ő statisztikai elemzésükkel sem jutunk sokkal beljebb, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy ritka közöttük a szexuális szadista, annál gyakoribb a pszichopata viselkedés. Csupán egynegyedük tetteiben játszott szerepet anyagi haszonszerzés, viszont többségük ölt már nőt is, egyharmaduk pedig gyereket, kedvenc elkövetési módjuk pedig a méreg.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...