Mint az köztudott, a nyilvános női meztelenség a békebeli polgári világban és az államszocializmus első évtizedeiben egyaránt tabusítva volt. Ám ez a tabu azért időről időre megrendült, és hol filmen, hol pedig színpadon vagy egyéb pódiumon jutott a közönség elé egynémely olyan női testtáj, melyet a férfiak máskülönben leginkább csak bizalmas szerelmi együttlét során tudtak megcsodálni.
Ilyen, már-már hisztérikusan izgatott pillanatokat szerzett a magyar közönség számára az 1928-ban Budapesten, a Royal Orfeumban (a mai Madách Színház épületében) vendégszereplő banánszoknyás Josephine Baker, 1946-ban pedig a kommunista Gáspár Margit színművében, az Új isten Thébában című zenés politikai szatíraszerűségben jelent meg a mitológiabéli Europa fátylak között, s mégis meztelenül. Bárdos Artúr Belvárosi Színházában (a mai Katonában) ez a szerep az erős erotikus kisugárzású Déry Sárinak jutott, és egykorú beszámolók szerint leginkább neki volt köszönhető a darab meglepően nagy szériája. (A legrosszabbkor Almássynévá nemesülő színésznő 1952-ben, kitelepítettként halt bele egy vakbélgyulladásba, majd vált holtában a Te rongyos élet Sziráky Lucyjének modelljévé.)
| ||
A moziban a Halálos tavasz (1939) roppant visszafogott, de akkortájt vérforralónak bizonyuló táncos-vetkőzős jelenete bizonyult egy teljes férfinemzedék számára emlékezetesnek: még ha a nézők valójában nem is Karády Katalin, hanem a művészettörténész Supka Magdolna lábát és meztelen testének árnyékát csodálták is meg. 1940-ben pedig a Tóparti látomás című filmdráma sejtetett a távolban egy meztelenül fürdőző hölgyet, újra csak a korszak emblematikus amorózóját, Jávor Pált megkísértve. 1945, s pláne 1949 után aztán jó időre befellegzett a burzsoá erotikának, amely csak az ötvenes évek végén térhetett vissza a filmvászonra – import útján. Ekkor került ugyanis a magyar mozikba egy 1951-es svéd film, az Egy nyáron át táncolt, melynek fürdőzési jelenete és az azt követő, premier plánban mutatott szerelmes ölelkezés egyik-másik magyarországi vetítésen botrányos mértékű érdeklődést váltott ki a közönségből.
Elhúzzák a spanyolfalat
Ekkorra, vagyis az ötvenes-hatvanas évek fordulójára mindazonáltal már egy viszonylag új, és itthon csak hírből ismert műfaj tartotta különös izgalomban sok férfi fantáziáját: a sztriptíz. Így aztán idővel a nyugati utak költséges, de mégis széles körben kultivált programjává lett a sztriptízbárok látogatása, részben a helyszíni személyes élményszerzés, részben a majdani itthoni élménybeszámolók céljából. (Lásd ehhez Kellér Dezső Párizsi útibeszámoló című jelenetkéjét.) Mindenesetre a hatvanas évek elejére a sztriptíz bekerült azon témák – vagyis a szépségversenyek, a profi boksz, a rock and roll, valamint Gábor Zsazsa és Liz Taylor magánélete – sorába, amelyeket a Nyugattal kapcsolatban a hazai zsurnalisztika elítélően, de mégis kimerítően és az olvasói érdeklődésre is bizton számítva csócsált.
Igaz, a kabaré műfajának merészebbjei már ekkor megkockáztatták annak felvetését, hogy vajon ilyen produkciót nem lehetne-e „a Bécsi út innenső végén” is megtekinteni. A fentebb már említett Kellér Dezső egyik tematikus konferanszát például egy spanyolfal mellett mondta el, mely mögül egy hölgy szép sorban kidobálta ruhadarabjait. Kellér az utolsó intim ruhadarab lehulltát követően bejelentette, hogy amint hármat számol, elhúzzák a spanyolfalat, ám a paraván mögött nem volt senki. A műsorszámot, a szocialista sztriptízt előbb be kellett vinni a kerületi tanács művelődési osztályára, sajnálkozott a konferanszié – helyesen megsejtve a majdani vetkőzőszámok jóváhagyási procedúráját.
Az idegenforgalom megélénkülése, a nyugati turisták vélelmezett elvárásai, no és korántsem mellesleg a vendéglátóipar nyereségtermelő potenciáljának csúcsra járatása azután 1967–1968-ra mégiscsak áthangolta a döntéshozókat. A legkevésbé sem függetlenül az 1968 januárjában életbe léptetett reformkezdeménytől, vagyis az új gazdasági mechanizmustól, a sztriptíz elvi kárhoztatása immár összefért annak hasznot hajtó gyakorlatával.
Kezdetben négy budapesti szórakozóhelyen, a reprezentatív vendéglátóipari egységeket üzemeltető Pannónia Vendéglátó Vállalat négy üzletében válhatott késő esti extra látványossággá a sztriptíz. „Lépést kell tartanunk a fejlődéssel” – nyilatkozott a kezdeményezésről a vállalat műsorfelelőse, aki indoklásképpen azt is hozzátette: „Ha a korhatár nélkül megtekinthető Jókai-filmben [Egy magyar nábob] egyik táncosnőnk [Medveczky Ilona] teljesen fedetlen keblekkel jelenhet meg, akkor a 18 éven aluliaknak nem ajánlott Pipacsban nyugodtan levetkőzhet egy lány.” A Márvány utcai Pezsgőbár vagy az Aranykéz utcai Pipacs erotikus műsora mindazonáltal még igen óvatos volt: a bugyi maradt, és a mellbimbók sem válhattak fedetlenné. Igaz, az idézett műsorfelelős 1968 májusában már rögvest azt is jelezte: „A Budapest mulatóban most egy merészebb változattal kísérletezünk.”
A műfaj indulását a hivatalos tiltás megszűntét követően az anyagi lehetőségek, egészen pontosan a bérkeret szűkössége nehezítette. A sztriptíz ugyanis eleinte csak bártáncosnői munkavégzésként volt elszámolható, vagyis éppúgy 120 forint járt érte, mint egy ruhában teljesített táncos műszakért. Így aztán e nehéz testi munkára többnyire nem is táncosnők vállalkoztak, hanem olyanok, akik számára már ez a 120 forintos díjazás is emelkedést jelentett: festőiskolai modellek, a színi pálya legszéléről is kisodródott fiatal nők vagy éppen irodai alkalmazottak. Igaz, ez a probléma a korabeli szórakoztatóipar majd’ minden szegmensében megjelent, ahol aztán hamar kialakultak a bevett (és olykor példastatuáló szándékkal büntetett) kiskapuk is: a mikrofonokat a haknikon bérbe adó táncdalénekesekkel, a rendezőként-koreográfusként is pénzt felvevő művészekkel stb.
Ez nem Nemzeti Színház
Az engedélyezéssel párhuzamosan a sztriptíz szalonképességét is megkísérelték elfogadtatni az illetékesek. Így például az első ilyen számok épületes történeteket meséltek el, lévén hogy „a sztriptíz nem lehet öncélú!”. A Pezsgőbár vonatkozó műsorszáma például egy szakítással végződő szerelmi kapcsolat édes-bús történetét beszélte el, kellék gyanánt egy hajasbaba bevonásával. A Pipacs bár egyik névtelenül meginterjúvolt táncosnője mindazonáltal nem lelkesedett ezért a megoldásért, és mint találóan megjegyezte: „Sok a vita azon, hogy kell-e sztori. Szerintem nem. Ez nem Nemzeti Színház.”
1968 nyarán már a Balatonnál is láthatott sztriptízt a közönség. A siófoki Pipacs mulatóban például úgynevezett sztriptízkoktélt rendeztek: három vetkőző lánnyal, akik a nyári szezonra elhagyták fővárosi őrhelyeiket. Itt, a magyar tenger partján akkor is teljes lehetett a sztriptíz, amikor Pesten óvatoskodni kellett. Balatoni sztriptíz az 1969-es filmvígjátékba, A veréb is madárba is jutott. A kemény valuta előtti hajbókolást balról bíráló történetben a korszak kabarésztárja és irodalmi buffója, Abody Béla mint konferanszié a vetkőzőszámot le-leállítva szép sorban kiküldte a bárból a jegyüket forinttal megváltó nézőket, majd a levával, rubellel és dinárral fizetőket, míg végül csak a nyugati valuták birtokosai maradtak a sztriptíz-boleró előadója körül. („Hintsch meghívta az idős Németh Lászlót a díszbemutatóra, aki a vetítés után azt mondta nekünk: fiúk, itt nem a varázsvesszőtökkel dolgoztatok…” – mesélte pár éve lapunknak a film azóta elhunyt forgatókönyvírója, Kállai István.)
Hintsch György filmjének csiki-csuki játéka jellemző volt: egyszerre bírálni a jelenséget – és rájátszani a téma körüli érdeklődésre. A negatív hangok még magához Kádár Jánoshoz is eljutottak, aki 1968 júniusában, az Írószövetségben látogatást téve, hosszú hozzászólásában arra is kitért, miszerint „helyes lenne, ha a sajtónk vagy a publicisztikánk ezeket a bizonyos vetkőző helyeket ne[m] úgy jellemezné, hogy ez itt a szocialista kultúra”.
A tiltás kategóriájából kikerült sztriptíz, minden őszinte-őszintétlen zokszó dacára, lassan, átmeneti megtorpanásokkal, de mind nagyobb teret hódított – a vendéglátóipari egységek számát és a fedetlenné váló testfelület arányát tekintve egyaránt. „A sztriptíz komplex művészeti ág, […] melynek az általános közízlés szab határt” – fogalmazott még 1968-ban a Művelődésügyi Minisztérium illetékes előadója, és a fejlemények e határ érdemi kitolódását bizonyították. A nyolcvanas évek elejére a November 7. téri Savoy bártól a Szent István körúti Nirvánáig, a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán működő Halló bártól az EMKE szálló Maxim varietéjéig mindenütt állandó számmá vált a kimódolt lassúsággal elővezetett vetkőzés. Akkor még senki sem sejtette, hogy alig pár évvel később, a szocialista-mondén éjszakai élet kimúltával e műfajnak is leáldozik hazánkban.
