A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói és oktatói közössége a nagy múltú intézmény megújított és jelentősen kibővített zugligeti campusán (előző cikkünket lásd: A kontrasztok nyelvén, Magyar Narancs, 2019. október 24. – a szerk.) kezdhette meg az idei tanévet. Tarlós István exfőpolgármester szavaival „Közép-Európa legkorszerűbb művészetoktatási intézménye” talált régi-új otthonra. A „világszínvonalú” komplexum időre elkészült, és mindössze nettó 16,8 milliárd forinttal könnyített a nemzet zsebén.
A magát immár „innovációs és tudásparkként” meghatározó intézmény a honi kreatív munkások „zászlóshajója” lesz, amelyben a „kreatív atmoszféra kialakulása” érdekében a „jövő egyeteméhez” méltó, „innovatív építészeti eszközökkel” éltek a tervezők. A campus fejlesztéséért felelős Fürjes Balázs kormánybiztos az ünnepélyes megnyitón mindenkit biztosított arról, hogy az „új MOME-campus növeli a kiváló magyar teljesítmények létrejöttének esélyeit”. Az épületegyüttes „Magyarország legmenőbb, legfotogénebb, leglátványtervszerűbb és leginstakompatibilisebb egyetemi negyede”. Mi kell még?
Elvégre örülhetnénk, hogy egy szép, tágas, minden polgár számára nyitott parkkal övezett, valóban nagylelkűen berendezett egyetemi épülettel gazdagodik a város, miközben a nyíltan értelmiségellenes magyar kormányzat erőpolitikája egyszerre szűkíti a felsőoktatás szabadságát és hozzáférhetőségét is.
Akkor is örülhetnénk egy jó középületnek, ha benne járva nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ez a nagyvonalú fejlesztés a szelektív pragmatizmus jegyében éppen az „alkotó értelmiséggel” és a középosztály egyéb problémás részeivel való kiegyezés egyik kicsi, de igen látványos alkatrésze. A MOME campusa pihentető menedékül szolgálhat a hivatalos állami giccsen és intézményesített ostobaságon való sírva röhögésben megfáradt, kooptálandó nagyvilági ifjúságnak.
Antiépítészeti korrektség
Az építészet alapvető tulajdonsága ugyanis, hogy egyszerre testesíti meg áttételesen, megalvadt és absztrakt formában azt a történelmi pillanatot, amelyben létrejött, és emlékeztet nap mint nap egy olyan hosszú időtartamra a város terében – lassúsága és az épületek néma, makacs mozdulatlansága miatt –, amely tudatosítja e kontextus mulandóságát. Az intenciók és ambíciók retorikája csak időlegesen tapadhat a terek absztrakt, önmagukon kívül semmit sem „ábrázoló” struktúrájához. Elviselhetetlen társadalmak is hozhatnak létre kiváló épületeket és fordítva, tűrhető korszakoknak is lehet igen silány építészete. Végső soron az egész vircsaft „csak” a formák és a közöttük létrehozható térbeli relációk precíz meghatározásának művészete, sem több, sem kevesebb. A jó építészet mércéje e formális és térbeli arányok és viszonyrendszerek minősége, illetve kapcsolódása a városhoz.
Ismert példa az ilyen „tartalomtól” független formai és térbeli minőségre Farkasdy Zoltán 1954-es zugligeti épülete, amelyet eredetileg „Népművelési Gimnáziumnak tervezett”, és amelynek absztrakt, tárgyilagos klasszicizmusa sikeresen függetlenítette magát a „szocialista realizmusnak” nevezett kulturális program sötét politikai meghatározottságától.
A jó építészet fölötti szerény örömre ezúttal mégsem nyílik alkalmunk. A MOME új campusán létrehozott bonyolult térrendszer ugyanis – sajnos – egyáltalán nem képvisel ilyen minőséget. Építészeti eszközrendszerét a várostól elzárkózó irodaparkokból és a Váci út mellékéről jól ismert, kockázatmentes vállalati neomodern jellemzi, némi kommersz minimalizmussal fényezve.
Erről az antiépítészeti „korrektségről” Rajk László írt csaknem két évtizede zavarba ejtő pontossággal az új Potsdamer Platz építészetét kritizálva: „(…) tervezz nekem valami korrektet, de semmi esetre sem katartikusat. Így születik meg a korrekt, de teljesen érdektelen építészet, és indul világhódító útjára. A műszaki korlátok megszűnésével a lehetőségek száma végtelen, az Új Korrekt mégis oly önkorlátozó, hogy szinte a szocialista tábor hetvenes-nyolcvanas éveiben érezheti magát az ember. (…). Az Új Korrekt nem akar újat, nem hagyja el a járt utat a járatlanért, sznobizmusa már a klisékben való gondolkodáshoz érkezett. (…) Az Új Korrekt sikere abban rejlik, hogy megszüntette a kockázatot.”
Ez a – már korántsem új – „korrekt” máig émelyítő egyöntetűséggel jellemzi városi építészetünket. Persze ne legyünk igazságtalanok, hiszen Gunther Zsolt és Csillag Katalin – mivel kiváló építészek – képesek az általuk következetesen művelt osztrák/német hangvételű újmodernizmust a zugligetinél sokkal eredményesebben is alkalmazni. A Váci út és a Dózsa György út sarkán álló irodaházuk például egyszerű és precíz, városi pozícióját szépen kihasználó formálásával szégyeníti meg a rettenetes katalógusburkolatokkal gondosan becsomagolt, ormótlan dobozépületek kakofóniáját.
Huszárvágás
A MOME esetében viszont a végeredmény egyfajta monokróm, derékszögű zagyvaság lett. A komplexum az egész projekt hordozófelületét jelentő parkhoz való viszonyát és belső rendszerét tekintve is inkább a kiaknázatlan lehetőségek és rossz térbeli kompromisszumok sorozata, mintsem a remélt világszínvonalú és emblematikus dizájnpalota. A két új épületet az általuk közrefogott Farkasdy-féle ház hossztengelyére szerkesztett „gerinc” fűzi egységbe a földfelszín alatt. Papíron logikus és elegáns huszárvágásnak tetszhetett e tengely passzázsként való térbe fordítása, amely a terv diagramjának különböző elemeit egyetlen rendszerbe foglalja. A helyszínen bolyongva viszont inkább érezzük magunkat egy szaggatott és kiszámíthatatlan járatrendszerben, mintsem az eltérő struktúrájú épületeket mintegy alulnézetből feltáró, izgalmas kanyonban. Az új aulából induló főlépcsősort megejtő banalitással szakítja meg vizuálisan egy óriásgerenda, majd a régi főlépcső útvonalunk közepébe csapódó karja hoz minket zavarba. Az egykori, előcsarnokból továbbhaladva pedig a B épület radiátorhomlokzatú reinkarnációja felé vezető nyomott folyosó csempészi a kórházi patológiák alagsori bejáratainak hangulatát a „felhasználói élménybe”.
Az alapképzést magába fogadó MOME Base korrekt irodaépület, egybefüggő munkaterekkel és egy szellemes, átriumok mentén meanderező alternatív lépcsősorral. Az épület függesztett szerkezete lehetővé teszi, hogy a földszinti helyiségeket csupán üvegtáblák válasszák el a park zöldjétől, ám a kívánt „lebegő” hatást felülírja a felsőbb emeletek sávos homlokzatának a talajszint felé törekvő függőlegessége.
A MOME Up hasított kubusa hivatott a campus emblematikus elemeként, „a jövő irányába mutatni”. Bár a homlokzat szép kopolitüveg hártyájának rendszerét állítólag Moholy-Nagy László munkássága inspriálta, a két új épület összességében jellegtelen, függönyfalas-vonalkódos homlokzatait elnézve inkább az a sürgető igény fogalmazódik meg a szemlélőben, hogy a magyar építészetben is égető szükség lenne a homlokzat mint építészeti alapelem problematikájának újragondolására.
Jellemzően az angolszász egyetemek városléptékű együtteseinek tipológiai hagyománya a campusok centrumában elterülő szabad, zöld térség, a „common green”, amely felületet biztosít az egyetemi közösség szimbolikus rítusaihoz és demokratikus gyakorlataihoz. A zugligeti telken ilyen, ürességében szabadon interpretálható tér volt a Farkasdy-épület oldalbejárata alatti mező, amelyet Reimholz Péter jó arányú, e térségre folyamatos erkélysorral nyitó kollégiumépülete hozott központi helyzetbe. Az „üres” fontosságát a tervezőpáros is pontosan értette, hiszen nyertes pályázatukban ide még nagyvonalú zöldfelületet rajzoltak, amely játékos környílásokon keresztül engedte volna a fényt az alatta elterülő szolgáltató térbe. Most a kollégium helyén magasodik a 6 ezer négyzetméteres MOME Up törött jégkockája. A mező helyén pedig az új, dombba zárt aula fölötti tér jelzésértékű, vigasztalan zöldtetővé zsugorodott, ami száműzte az említett nyitottságban és határozatlanságban rejlő ígéreteket. Általában jellemző, hogy a terv csupán másodlagos tételként, élettelen kötőanyagként tekint az egyetem Zugligetben maradásának egyik fő érvét szolgáltató parkra. Ezt a látványtervek egyentextúráit idéző térkő- és gyepsávok borítják, de ebben az egyelőre meglehetősen kopár előkertben nincs semmi lelkesítő. Az épületeket és ezt a zöld szőnyeget – talán a Base épület földszintjének már említett kivételével – nem sikerült intenzív kapcsolatba hozni. Még az alulméretezett kantin és az egyébként szép – bár kissé sötét – könyvtár is csak közvetetten, az aula ajtósorától szélesen fellépcsőző, süllyesztett udvaron keresztül kapcsolódik a parkhoz. Az egyetemi élet fókuszpontját jelentő kantin egy repülőtéri kávézó méreteivel szerénykedik, a hozzá tartozó kiülős terasz pedig a már említett mélyudvar aljára került.
A homorú boltozattal megünnepelt előcsarnok-nagyterem szintén kárára egyszerűsödött a nyertes tervhez képest, ugyanis egy rézsűvel takart, zárt fallal határolódik el a Zugligeti úttól, amit egy látványosnak szánt, a kompozícióból esetlenül kikandikáló kürtőn keresztül megközelíthető bejárat szakít meg. Kár, hogy kikerült a képből a terveken még megjelenő nyitottság az út irányába. A megépült csarnok így is impozáns, innen tényleg szép a kinti lépcsősorra nyíló ablaksor és a felülvilágítók szimmetrikus, mégis eltérő fényhatásokat keltő ritmusa. A belógó mennyezet viszont nem működik, megelőlegezi a fő térsornál már emlegetett nyomottságérzést, és mintha egy pályaudvaron lennénk, dinamikájával inkább kifelé nyomja az embereket, mint hogy maradásra invitálná.
Szolgáltatói szint
A „stílus” problémájához visszatérve, a campuson járva nem csak a színek miatt feltűnő a kontraszt a Csomay–Németh-féle, műhelyeket és médiastúdiókat tartalmazó két ház és a 3h fehér objektjei között. Másképpen unalmasak. Az új épületek unalma abból ered, hogy tele vannak intencióval, transzparens üvegfelületeikkel, anyaghasználatukkal és minden részletükkel olyan építészeti közhelyeket pufogtatnak, amelyek célja, hogy a szemlélőben a „letisztultság”, a „tisztaság”, a „haladás”, az „újszerűség” ideologémáit aktiválják. Mindent elkövetnek, hogy bizonygassák „korszerűségüket”. A két szürkésfekete épület indifferens némasága egészen felértékelődik a vakító modernkedés árnyékában. Két téglaburkolatú ház, belül csupasz betonfelületekkel és a technológiát kiszolgáló szerelvényekkel, semmi több. A fehér házak esetében viszont mindent bevon a minimalizmus „érzéki” kovásza, tehát az Apple üzletek pszeudoaszketikus esztétikáját mímelő építészeti ideológia és eszközrendszer.
Az „áramló terek” modernista toposzával jellemzett, egybenyitott „otthonterek” célja, hogy a folyamatos audiovizuális kitettség állapotában tartsák az itt munkálkodó kreatív elméket és testeket, remélve, hogy ez a némiképp panoptikus átláthatóság és egyterűség majd növeli a szellemi termelékenységet és a kollaborációs hajlandóságot. Ezek az egyébként tetszetős terek egyelőre, a használhatóságukhoz szükséges akusztikai applikációk hiányában inkább taszító hatásúak, de ez a megfelelő adaptációval és a használóik elvárásainak változásával még sokat javulhat. Az egész fejlesztés térbeli programjának kulcsproblémája viszont megmarad. A közös munkára szánt nagy termek, és az elvonulásra, koncentrációra, csendes reflexióra alkalmat adó terek közötti egyensúly nem tűnik megfelelőnek. A mesterségesen megvilágított és szellőztetett fókusz szobák nyomasztóak, a nagy terek pedig túlméretezettek az elmélyült munkához, a hagyományos értelemben vett oktatási tevékenységről már nem is beszélve. Egyértelműbb hiba, hogy az egyetemi oktatókat és adminisztrációs alkalmazottakat a félszuterénben egyetlen „szolgáltatói szintre” zsuppolta.
Az egyetem célközönségét jelentő „kreatívok” a legkarakterisztikusabb alanyai annak a nyugati társadalmakban egyre mélyülő strukturális átalakulásnak, amelynek során a munka- és a szabadidő közötti éles határvonalak időben és térben is egyre inkább elmosódnak.
A MOME campusa e folyamatos készenlétet igénylő életmódnak az anyahajójaként kíván működni, ugyanakkor döntő kérdés, hogy a város központjától távol eső zöldövezetben rá tudja-e bírni a hallgatókat és az oktatókat, hogy olyan kritikus tömegben töltsenek itt a minimálisan szükségesnél több időt, amely létrehozhatja a vágyott, zümmögő ötletgyárat. Ráadásul a program lemondott arról, hogy a hallgatók lakhatásáról házon belül gondoskodjon, holott a kollégium korábban a campus életének egyik motorjaként működött.
Mindettől függetlenül tény, hogy a forráshiányos, ide-oda ráncigált magyar felsőoktatás dolgozóinak többsége számára a zugligetihez hasonló színvonalú körülmények a megváltást jelentenék. Az infrastruktúra nyújtotta kivételes lehetőségeket kihasználva csak az egyetem közösségén múlik, hogyan szervezi meg a campus életét, marad-e helye a kritikának és a reflexiónak a trendiség és a technikai innováció mellett.
