Együtt még a maltert is - Újszerű lakóközösségek

  • Glatz Zsófia
  • Komlósi Bence
  • Monory Rebeka
  • 2016. augusztus 6.

Lokál

Nem csak Budapesten, szerte Európában is elszálltak az albérleti árak. Az új helyzet számos új, innovatív választ hívott elő.

Budapesten és a legtöbb magyarországi nagyvárosban egyre gyorsabban emelkednek a lakásárak és az albérleti díjak. A belvárosokban és a jó fekvésű helyeken a turizmus, az AirBnB és az ingatlanfejlesztések miatt egyre nehezebb megfizethető lakáshoz jutni – már az ötszázezer forintos négyzetméterár sem ritka. A folyamat komoly problémákat vet fel, hiszen egyre többen kényszerülnek távol költözni a munkahelyüktől, és ha képtelenek fizetni a piac diktálta árakat, akár utcára is kerülhetnek. Az „én házam az én váram” gondolkodás továbbra is lakástulajdoni csapdában tartja az országot, miközben az önkormányzati ingatlanfejlesztések megszűnésével és a privatizációval a piaci alapú lakásfejlesztés versenytárs nélkül maradt. A közösségi és kooperatív lakásépítés egyelőre teljesen hiányzik a hazai ingatlantérképről.

Pedig minél kevesebb a magántulajdon és minél több a bérlakás, annál rugalmasabb a lakhatási rendszer, amely könnyebben reagálna így a gazdasági-társadalmi változásokra. A saját tulajdonú ingatlanokban élők sokkal nehezebben váltanak otthont, mint a bérlakásban élők, így a munkaerő-mobilitás is csökken. A változáshoz persze másfajta tulajdoni és bérlakásfenntartási szemléletre volna szükség. A bérlőket és a bérbeadókat egyaránt védő jogi szabályozás hiánya hazánkban megnehezíti a bérlakásállomány fejlődését, és a gazdasági konstrukciók is a magántulajdon létrehozásának kedveznek. Nincsenek megfelelő bérlakás-támogatási rendszerek, amelyek ösztönözhetnék a lakókat, az ingatlanfejlesztőket. A pozitív példa Németország, Svájc vagy Ausztria, a negatív Görögország és Spanyolország. Ellentétben Berlinnel, Béccsel vagy Hágával, ahol a piaci befektetők és az állam mellett fontos szerepet játszanak a közösségi és civil kezdeményezések, New Yorkban, Londonban vagy Budapesten ezek szinte teljesen hiányoznak. Pedig a jól működő városok vezetői különösen odafigyelnek a piaci lakások és szociális bérlemények megfelelő arányá­ra, s támogatással sarkallják a közösségeket saját lakhatásuk fejlesztésére is.

Téglát téglára

Az európai adatok alapján egyre jobban körvonalazódnak azok a stratégiai súlypontok, melyek között szerepel a közösségi lakhatás civil kezdeményezésű fejlesztése, az állami, piaci, magán- és közösségi lakásépítési szereplők együttműködése, az építőközösségek támogatása, illetve az újfajta szövetkezeti és vegyes tulajdoni rendszerek létrehozása.

Ha felépül végül a házunk

Ha felépül végül a házunk

 

Az innováció és a közösségi összefogás a társadalom különböző szintjein más-más megoldásokat hozhat. Egyre több hazai civil szervezet foglalkozik például hajléktalanok, átmenetileg lakás nélkül maradt emberek, nehéz helyzetbe került családok és egyedülálló szülők támogatásával, lakáshoz juttatásával. Ilyen a Habitat for Humanity, az Utcáról Lakásba! Egyesület, a Twist Olivér Alapítvány vagy A Város Mindenkié csoport, amelyek több programmal – Elsőként Lakhatást!; Kunyhóból Lakásba! – segítik a társadalom peremére került emberek visszajutását a „normális” életbe.

A lakhatási krízisnek ugyanakkor a középosztályt is cselekvésre kell sarkallnia. Erre jó példát nyújt a legutóbbi Turner-díjat kiérdemlő Assemble csoport Granby Four Streets nevű közösségi projektje Liverpoolban. Ez a csapat és projekt egy egész városrészt mentett meg a dzsentrifikáció negatív hatásaitól, köszönhetően az Angliában egyre népszerűbb community land trust kezdeményezésnek és ingatlanfejlesztési formának, amely nonprofit alapon fogja össze a lakókat és támogatókat, hogy megfizethető lakásokat, tereket és egyéb közösségi értékeket hozzanak létre a köz javára.

A community land trust, a co-housing, a co-living, a Wohn­gemein­­schaft vagy a Baugruppe csupán néhány olyan közösségi együttélési forma, amely innovatív és megosztáson alapuló megoldásokkal reagál a lakhatási problémákra. A Németországban és Ausztriában egyre népszerűbb Baugruppék, építőközösségek hazánkban sem lennének teljesen új fejlesztések. A 70-es, 80-as években számos többlakásos ház épült olyan konstrukcióban, amely ma meghódítja egész Nyugat-Európát – Berlinnel az élen. A berlini középosztály „fegyverként” használja a nagyvárosok ingatlanfejlesztőivel szemben, fékezve a dzsentrifikáció őrült tempóját. A kétezres években több mint 100 építőközösség alakult és épített magának többlakásos házat. A leginnovatívabb városok – Berlin, Bécs, Hága, Hamburg – felismerve az efféle kezdeményezések előnyeit, kedvezményes hiteltámogatásokat adnak, egyfajta public-private partnershipben együttműködve a közösségekkel.

Az önkormányzatok és az állam célja, hogy élhető, megfizethető, vegyes társadalmi és gazdasági összetételű városrészek jöjjenek létre. A válság hatására – amikor eltűntek a profitorientált ingatlanfejlesztők – több építésziroda vette saját kezébe a fejlesztést, és érdeklődő civilekkel együtt kezdtek bele új, nonprofit építőközösségek és otthonok létrehozásába. A Roedig Schop iroda az egyike a legismertebbeknek és legsikeresebbeknek Berlinben. Ők több olyan projektet is levezettek, ahol a lakók maguk kezdtek a fejlesztésbe, a telek, az ingatlan megtalálásába, tervek és terek kitalálásába, kivitelezők kiválasztásába – és akár az építésbe is. A ten in one, a K20, a Train­spotting vagy a 3xgrün projektek nemcsak megfizethetők, hanem minőségükkel és megjelenésükkel is sokat adnak a berlini új városképhez.

Mindent közösen

A Wohngemeinschaftok (WG), azaz lakásközösségek inkább a német nyelvterületeken hódítanak az egyetemisták, pályakezdő fiatalok és egyedülállók körében. Több miniháztartás közösségeként kialakuló, egy-kétszáz négyzetméteres lakásokban osztják meg életüket azok, akik nem szeretnének egyedül élni, és a megosztás révén jutnak megfizethetőbb otthonhoz. De az amerikai My House Our House három idősödő hölgylakója is teljesen ismeretlenként talált egymásra azzal a céllal, hogy összeköltözzenek egy családi házba, így megosztva a közös terheket és örömöket. Kevesebbet költenek lakhatásra úgy, hogy mégis kertes házban laknak, közösségi életük egyedülállóként is aktív, és semmiképpen sem magányosak. A co-housing házközösségek ezeket a felsorolt eszközöket ötvözik a nagyobb – nyolc-tíz főtől a több száz lakóig terjedő – közösségekben. A közösségek tagjai itt sokszor már saját lakásokkal rendelkeznek, de a privát lakások mellett sokféle közösségi téren osztoznak a ház többi lakójával. Lehet szó mosókonyháról, közösségi konyha-étkező-nappaliról, biciklitárolóról vagy éppen szaunáról. Egyetlen fő szabály van: mindent együtt, nagy közösségként döntsenek el egy közös célért. Olyanok, mint a hazai társasházak, csak itt a lakók azért élnek együtt, mert osztoznak egy olyan közösségi szabály- és értékrendszeren, amelyet ők hoztak létre saját maguknak.

A mozgalom egyik legismertebb nemzetközi kortárs közössége a leedsi Lilac, ahol a korábban felsorolt összes fontos co-housing attribútum megtalálható. Közösen döntöttek a külvárosi telek mellett, együtt tervezték a beépítést, az esővízgyűjtő tavacskát a telek közepére, a közösségi ház tereit, a kert parcelláit, a játszótér elemeit, a két parkolósziget helyét és a privát házakat-lakásokat is. A privát és közösségi terek aránya jól tükrözi a céljaikat: a folyamatosan használt konyha-étkező-nappali és mosókonyha a közös események állandó színterei, és még a speciális tulajdoni struktúra is jól mutatja, hogy amit létrehoztak, egyedi és valós igényekre válaszol.

Ezek az újfajta lakhatási stratégiák nem ismeretlenek Magyarországon sem – az 1979-ben létrejött, majd a rendszerváltáskor eredeti funkcióját elvesztő Miskolci Kollektív Házat tekinthetjük a magyarországi co-housing fejlesztések úttörőjének –, ám vagy újragondolásra szorulnak, vagy még gyerekcipőben járnak. Említhetjük a lakásszövetkezetet, amelynek közösségen és megosztáson alapuló „mondanivalója” helyes, de gazdasági és tulajdoni struktúrája revitalizációra szorulna. A régi társbérletek és a mai albérletek is fontos előképek lehetnek egy jól működő nonprofit lakásközösségi hálózat létrehozásában. A kalákák, faluközösségek, ökofalvak vagy egyházi közösségek is tanulságos példák, és a 70-es, 80-as évek jól működő építőközösségi rendszerét is érdemes lenne leporolni. A hasonló közösségi, kooperatív és megosztáson alapuló lakhatási kezdeményezéseket több hazai civil kezdeményezés is promotálja. A Közösségben Élni REPLAN vagy Lakjunk jól! projektjei a hazai co-housing mozgalom elindításával foglalkoznak. A Grand Home Budapest csapatának FÓRUM találkozói, work­shopjai és cikkei egy budapesti, szolidáris alapon működő lakásközösségi hálózat létrehozásán fáradoznak. A víziók adottak – most már csak dolgozni kell azért, hogy együtt fejleszthessük lakhatási körülményeinket.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatása mellett jött létre

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A mókamester

„Mindenki nyugodjon le. Újra jó a víz Fehérváron” – közölte Takács Péter a Facebookon, egy szurikátát ábrázoló mémmel illusztrálva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy eleve valami piti ügyről, műbalhéról volt szó.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”