E heti nyomtatott kiadásunk büszkesége a berlini fal leomlásának évfordulójára összeállított 14 oldalas mellékletünk. A 25. évforduló tiszteletére innen közlünk egy izgalmas részletet a fal rossz hírű hőseiről...
A nyugat-berlini szöktetőkről az elmúlt évtizedben megjelent visszaemlékezések és történészi munkák felülírták azt a 60-as évek végén rögzült képet, miszerint ezek az emberek kivétel nélkül lelkiismeretlen embercsempészek lettek volna, akik a meggazdagodás reményében kockára tették a menekülők életét. Az NDK-val megegyezésre törekvő nyugatnémet politikának persze kapóra jöttek az ottani sajtó cikkei a – kétségkívül létező – fél- és alvilági figurákról. Az újabb kutatások fényében azonban árnyaltabb az összkép: lelkes, önzetlenül segítő egyetemisták, a kommunista diktatúra elszánt ellenfelei és a szöktetéssel foglalkozó megbízható kisvállalkozók alakjai rajzolódnak ki a történetekben.
A szöktetők kezdetben Nyugat-Berlinben tanuló (nemegyszer külföldi) egyetemisták – bölcsészek, jogászok, műszakisok, képzőművészetisek – voltak. A mintegy tucatnyi csoport önként szerveződő, egymással személyes ismeretségeken keresztül kapcsolatot tartó társaságokból állt; ez a laza háló távolról sem felelt meg annak az elképzelésnek, amely a keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi illetékeseinek a fejében állt össze egy hierarchikus, az amerikai és a nyugatnémet titkosszolgálat által irányított szervezetről.
| ||
„Azt a szót, hogy idealizmus, ki nem állhatom. Tudjuk, milyen egy ilyen nyomorult diktatúra, előtte volt egy még borzalmasabb. Ha valaki félholtan fekszik egy autó alatt, rendes dolog segíteni neki. Ennek semmi köze az idealizmushoz” – indokolta később tevékenységét a nyugat-berlini szöktetők egyik vezetője. A visszaemlékezések szerint a politikailag különböző beállítottságú diákok körében nem játszott szerepet az egy néphez tartozás tudata, vagy a nemzeti megosztottság kérdése. Nem tudható persze, hogy ugyanilyen szenvedélyesen segítettek volna-e – mondjuk – a lengyeleknek.
Nyugat-Berlin elszigetelése 1961. augusztus 13-án fájdalmasan érintett minden keletnémetet, de a berlinieket különösen: rokonok, házastársak, szerelmesek, barátok és ismerősök százezreit szakították el egymástól. A város az 50-es években még átjárható volt, a zónák határait csak a feliratok és a szovjet szektorból a város amerikai, angol és francia övezetébe vezető utcák sarkán lézengő és igazoltató keletnémet rendőrök jelezték. Sok kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, vagy átjárt esténként színházba és moziba, a nyugatiak pedig, ha volt mit, olcsón vásárolni mentek a keleti részbe. Ez a kialakult rutin szűnt meg egyik napról a másikra; mintha Budapesten hirtelen lehetetlenné válna „átugrani” mondjuk a szüleinkhez Pestről Budára (vagy viszont).
A város két felének elválasztása Berlinben nem volt olyan könnyen megoldható, mint az például a Duna miatt Budapesten lenne. Azon a szombatról vasárnapra virradó nyári éjszakán, 1961. augusztus 13-án gigantikus logisztikai akció keretében több mint húszezer rendőr, katona és munkásőr sorakozott fel a város keleti és nyugati részét elválasztó 43 kilométeren, kezdte lerakodni teherautókról a szögesdróttekercseket. A menekülők végtelen rohama azonban a fal felhúzása után is változatlan maradt; volt, aki jobb anyagi körülményekre vágyott, volt, akit a sok hazugság taszított, és a nyugati élet tágassága vonzott.
Schauschitz Attila cikkének a folytatása és még számos remek írás a falról e heti lapszámunkban, ami már kapható az újságárusoknál.
