helyrajzi szám

Fehér úti víztorony

Lokál

Budapesten legalább három olyan víztorony van – a margitszigeti, a svábhegyi és az újpesti –, amelyek közül bármelyiket örömmel befogadná egy látványosságokban szegény település.

Mindhárom a tízes évek elején, 1911–1912-ben épült, de ugyanekkor adták át azt a tornyot is az Örs vezér teréhez közel, a Fehér úton, amely szinte mindenben eltér a felsoroltaktól. A margitszigeti víztoronyról azt írták megnyitása idején, hogy „olyan karcsúságban tartották, amellyel teljesen elvették annak kolosszus jellegét”, az újpesti egyből a város szimbóluma lett, a Fehér útiról legfeljebb azt írhatták volna, hogy lapos és robusztus, építésekor nem bajlódtak felesleges látványelemekkel, művészkéz nem érintette. Mégis páratlan emlékműként tekinthetnénk rá, mivel ez az egyetlen megmaradt építészeti emléke a hazai repülés hőskorának.

A víztorony környéke, a Kerepesi út–Fehér út–Éles sarok által határolt terület a századfordulón lovassági gyakorlótér volt, de a honvédség 1909-ben megengedte a Magyar Aero Clubnak, hogy itt építse fel első repülőterét. A területet nem hivatalosan Rákosmezőnek nevezték, ám arra senki nem vett volna mérget, hogy itt rendezték a híres középkori országgyűléseket is. A megnyitóünnepségen, 1909. október 17-én a világ leghíresebb pilótája, Louis Blériot volt a főszereplő, aki pár hónappal korábban átrepülte a La Manche-csatornát. Blériot Rákosmező egén sem vallott szégyent, műsorával nemcsak a nézősereget nyűgözte le, de a sajtó képviselőit is. „A kultúrérzések legnagyobbja: a bizonyosság, hogy repülni tudunk. (…) Talán úgy, mint a legendás turulmadár, amelynek gondolkodó feje van, vezérlő lelke, parancsoló akarata. Valamikor elhozta ezt az árva nemzetet messze Ázsiából, s ezer veszedelmen keresztül új hazába vezette” – írta Az Ujság tudósítója, és a hős francia repülésétől megrészegülve jutott arra a következtetésre, hogy „itt van újra a Turul, a honalapító madár, amely új hazába vezeti az emberiséget”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.