Mindent elnyel

Régi szabály, hogy ami egyszer bement, annak ki is kell jönnie. E folyamat áll a Kiscelli Múzeum Kloáka, kanális, klozet című kiállításának középpontjában.

A tisztánlátást sokáig a viktoriánus (ál)szemérem hátráltatta, ám szerencsére változnak az idők, és immár a gyümölcsöző multidiszciplináris kutatások tárgya az illemhely-fürdőszoba-csatornarendszer születésének, kialakulásának, fejlődésének története, illetve a használatával összefüggő szokásrendszer változása. A Molnár Álmos és Perényi Roland kurátorok összeállította – frappáns módon a múzeum kazamataszerű pincerendszerében helyet kapó – multimédiás kiállítás gazdag tárgyfelhozatalával, vizuális, művészeti illusztrációival, videóinstallációival, végtelenítve pergő filmrészleteivel és a falakon olvasható tengernyi nyomtatott információval mind azt szolgálja, hogy megértsük, mit köszönhetünk az elmúlt másfél évszázadnak. A vízöblítéses WC, a csap, a mosdó, a fürdőkád és az ezek végén tátongó, mindent elnyelő csatorna bizony az utóbbi pár évszázad leleményei, a hozzájuk vezető út pedig minden értelemben rögösnek és kevéssé illatozónak bizonyult.

Párhuzamos pottyantók

Ahogy a távoli múltból itt elhelyezett tárgyakat és rekonstruált szituációkat végignézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy a gondot ez esetben is a civilizáció és a történelem hajnalától mind erőteljesebb városiasodás okozta. Túl sok ember túl kis helyre zsúfolva, aminek rendre az lett a következménye, hogy a temérdek fekália, vizelet és a háztartási-konyhai hulladék (plusz jó pár állattetem) feltorlódva pokoli bűzzel árasztotta el az emberek lakókörnyezetét. Ez még akkor is szinte elviselhetetlen lehetett, ha tudjuk, hogy a régi korok emberei a maitól radikálisan eltérő higiéniai normák szerint éltek. Nos, a kiállítás tanulsága szerint már a középkorban is megpróbáltak tenni ez ellen – kifejezetten szellemes a várakban kialakított párhuzamos kötésű pottyantórendszerek ábrázolása. Más kérdés, hogy vízöblítés híján itt is feltört a szag, a fekália pedig többnyire a várak körüli (azok védelmét szolgáló) pangó vizekbe ömlött, s bűzlő mocsárrá változtatta azokat – cserébe az ostromlóknak is rendre fertőző szartengeren kellett átgázolniuk.

A kiállítás precízen okadatolja, hogy a rég letűnt civilizációk is kénytelenek voltak szembenézni az ürítés urbanisztikai, infrastrukturális, illetve higiéniai kihívásaival. A római kor közösségi térként is szolgáló (a kiállításon is rekonstruált) pottyantós latrinái közepén mindig ott volt egy ecetes vízbe mártott kefe vagy szivacs, amellyel mindenki kitörölhette. Mai tudásunkkal naivan úgy vélhetnénk, hogy talán eleink is tisztában lehettek a voltaképpen évezredeken át fennálló tűrhetetlen higiéniai helyzet és a rendre kiadós demográfiai veszteséget okozó ragályos megbetegedések közötti kapcsolattal. De ez nem így volt. A tárlat is hangsúlyozza, hogy legkorábban a 19. század rettegett kolerajárványai idején merült fel, hogy a szennyvízzel fertőződött ivóvíz is terjesztheti a járványt. Az akkori népesség nagy szerencséjére ez már annak előtte lépésekre sarkallta a városvezetőket, hogy a tudomány (inkább már a 19. század végén) oksági kapcsolatot talált volna a betegségek és a sok esetben a szennyvízben tenyésző kórokozók között. Ekkortól próbálnak gondoskodni arról, hogy mindenkinek jusson tiszta ivó- és fürdővíz, másrészt az elhasznált víz anyagcseretermékeink társaságában megtalálja az utat a város gyomra és bélrendszere felé – ráadásul úgy, hogy közben ne szennyezze be az erre érzékeny vízforrásokat.