Budapest csatornázásának története

Mindent elnyel

Lokál

Régi szabály, hogy ami egyszer bement, annak ki is kell jönnie. E folyamat áll a Kiscelli Múzeum Kloáka, kanális, klozet című kiállításának középpontjában.

A tisztánlátást sokáig a viktoriánus (ál)szemérem hátráltatta, ám szerencsére változnak az idők, és immár a gyümölcsöző multidiszciplináris kutatások tárgya az illemhely-fürdőszoba-csatornarendszer születésének, kialakulásának, fejlődésének története, illetve a használatával összefüggő szokásrendszer változása. A Molnár Álmos és Perényi Roland kurátorok összeállította – frappáns módon a múzeum kazamataszerű pincerendszerében helyet kapó – multimédiás kiállítás gazdag tárgyfelhozatalával, vizuális, művészeti illusztrációival, videóinstallációival, végtelenítve pergő filmrészleteivel és a falakon olvasható tengernyi nyomtatott információval mind azt szolgálja, hogy megértsük, mit köszönhetünk az elmúlt másfél évszázadnak. A vízöblítéses WC, a csap, a mosdó, a fürdőkád és az ezek végén tátongó, mindent elnyelő csatorna bizony az utóbbi pár évszázad leleményei, a hozzájuk vezető út pedig minden értelemben rögösnek és kevéssé illatozónak bizonyult.

Párhuzamos pottyantók

Ahogy a távoli múltból itt elhelyezett tárgyakat és rekonstruált szituációkat végignézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy a gondot ez esetben is a civilizáció és a történelem hajnalától mind erőteljesebb városiasodás okozta. Túl sok ember túl kis helyre zsúfolva, aminek rendre az lett a következménye, hogy a temérdek fekália, vizelet és a háztartási-konyhai hulladék (plusz jó pár állattetem) feltorlódva pokoli bűzzel árasztotta el az emberek lakókörnyezetét. Ez még akkor is szinte elviselhetetlen lehetett, ha tudjuk, hogy a régi korok emberei a maitól radikálisan eltérő higiéniai normák szerint éltek. Nos, a kiállítás tanulsága szerint már a középkorban is megpróbáltak tenni ez ellen – kifejezetten szellemes a várakban kialakított párhuzamos kötésű pottyantórendszerek ábrázolása. Más kérdés, hogy vízöblítés híján itt is feltört a szag, a fekália pedig többnyire a várak körüli (azok védelmét szolgáló) pangó vizekbe ömlött, s bűzlő mocsárrá változtatta azokat – cserébe az ostromlóknak is rendre fertőző szartengeren kellett átgázolniuk.

A kiállítás precízen okadatolja, hogy a rég letűnt civilizációk is kénytelenek voltak szembenézni az ürítés urbanisztikai, infrastrukturális, illetve higiéniai kihívásaival. A római kor közösségi térként is szolgáló (a kiállításon is rekonstruált) pottyantós latrinái közepén mindig ott volt egy ecetes vízbe mártott kefe vagy szivacs, amellyel mindenki kitörölhette. Mai tudásunkkal naivan úgy vélhetnénk, hogy talán eleink is tisztában lehettek a voltaképpen évezredeken át fennálló tűrhetetlen higiéniai helyzet és a rendre kiadós demográfiai veszteséget okozó ragályos megbetegedések közötti kapcsolattal. De ez nem így volt. A tárlat is hangsúlyozza, hogy legkorábban a 19. század rettegett kolerajárványai idején merült fel, hogy a szennyvízzel fertőződött ivóvíz is terjesztheti a járványt. Az akkori népesség nagy szerencséjére ez már annak előtte lépésekre sarkallta a városvezetőket, hogy a tudomány (inkább már a 19. század végén) oksági kapcsolatot talált volna a betegségek és a sok esetben a szennyvízben tenyésző kórokozók között. Ekkortól próbálnak gondoskodni arról, hogy mindenkinek jusson tiszta ivó- és fürdővíz, másrészt az elhasznált víz anyagcseretermékeink társaságában megtalálja az utat a város gyomra és bélrendszere felé – ráadásul úgy, hogy közben ne szennyezze be az erre érzékeny vízforrásokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.