Budapest csatornázásának története

Mindent elnyel

Lokál

Régi szabály, hogy ami egyszer bement, annak ki is kell jönnie. E folyamat áll a Kiscelli Múzeum Kloáka, kanális, klozet című kiállításának középpontjában.

A tisztánlátást sokáig a viktoriánus (ál)szemérem hátráltatta, ám szerencsére változnak az idők, és immár a gyümölcsöző multidiszciplináris kutatások tárgya az illemhely-fürdőszoba-csatornarendszer születésének, kialakulásának, fejlődésének története, illetve a használatával összefüggő szokásrendszer változása. A Molnár Álmos és Perényi Roland kurátorok összeállította – frappáns módon a múzeum kazamataszerű pincerendszerében helyet kapó – multimédiás kiállítás gazdag tárgyfelhozatalával, vizuális, művészeti illusztrációival, videóinstallációival, végtelenítve pergő filmrészleteivel és a falakon olvasható tengernyi nyomtatott információval mind azt szolgálja, hogy megértsük, mit köszönhetünk az elmúlt másfél évszázadnak. A vízöblítéses WC, a csap, a mosdó, a fürdőkád és az ezek végén tátongó, mindent elnyelő csatorna bizony az utóbbi pár évszázad leleményei, a hozzájuk vezető út pedig minden értelemben rögösnek és kevéssé illatozónak bizonyult.

Párhuzamos pottyantók

Ahogy a távoli múltból itt elhelyezett tárgyakat és rekonstruált szituációkat végignézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy a gondot ez esetben is a civilizáció és a történelem hajnalától mind erőteljesebb városiasodás okozta. Túl sok ember túl kis helyre zsúfolva, aminek rendre az lett a következménye, hogy a temérdek fekália, vizelet és a háztartási-konyhai hulladék (plusz jó pár állattetem) feltorlódva pokoli bűzzel árasztotta el az emberek lakókörnyezetét. Ez még akkor is szinte elviselhetetlen lehetett, ha tudjuk, hogy a régi korok emberei a maitól radikálisan eltérő higiéniai normák szerint éltek. Nos, a kiállítás tanulsága szerint már a középkorban is megpróbáltak tenni ez ellen – kifejezetten szellemes a várakban kialakított párhuzamos kötésű pottyantórendszerek ábrázolása. Más kérdés, hogy vízöblítés híján itt is feltört a szag, a fekália pedig többnyire a várak körüli (azok védelmét szolgáló) pangó vizekbe ömlött, s bűzlő mocsárrá változtatta azokat – cserébe az ostromlóknak is rendre fertőző szartengeren kellett átgázolniuk.

A kiállítás precízen okadatolja, hogy a rég letűnt civilizációk is kénytelenek voltak szembenézni az ürítés urbanisztikai, infrastrukturális, illetve higiéniai kihívásaival. A római kor közösségi térként is szolgáló (a kiállításon is rekonstruált) pottyantós latrinái közepén mindig ott volt egy ecetes vízbe mártott kefe vagy szivacs, amellyel mindenki kitörölhette. Mai tudásunkkal naivan úgy vélhetnénk, hogy talán eleink is tisztában lehettek a voltaképpen évezredeken át fennálló tűrhetetlen higiéniai helyzet és a rendre kiadós demográfiai veszteséget okozó ragályos megbetegedések közötti kapcsolattal. De ez nem így volt. A tárlat is hangsúlyozza, hogy legkorábban a 19. század rettegett kolerajárványai idején merült fel, hogy a szennyvízzel fertőződött ivóvíz is terjesztheti a járványt. Az akkori népesség nagy szerencséjére ez már annak előtte lépésekre sarkallta a városvezetőket, hogy a tudomány (inkább már a 19. század végén) oksági kapcsolatot talált volna a betegségek és a sok esetben a szennyvízben tenyésző kórokozók között. Ekkortól próbálnak gondoskodni arról, hogy mindenkinek jusson tiszta ivó- és fürdővíz, másrészt az elhasznált víz anyagcseretermékeink társaságában megtalálja az utat a város gyomra és bélrendszere felé – ráadásul úgy, hogy közben ne szennyezze be az erre érzékeny vízforrásokat.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.