helyrajzi szám

Otthon Áruház

Lokál

Miután 1948-ban az áruházakat is államosították, nagyjából megszűnt az áruválaszték, és hiánycikké vált egy sor olyan hétköznapi tárgy – a tűzkőtől a harisnyáig –, amelyekről senki nem gondolta, hogy valaha hiányozhatnak a boltok polcairól.

Noha a korszak népszerű operettfilmjében, az Állami Áruházban azt látjuk, hogy minden kapható, és a szocializmusban nem verik át a vevőket, a nézők ezt ugyanúgy viccnek tekintették, mint Latabár Kálmán poénjait.

Nem véletlen, hogy az 1956 utáni konszolidáció egyik legfontosabb elemének az áruhiány megszüntetését tekintették, amit – bizonyos mértékig – sikerült is elérni a hatvanas évek elejére. Továbbra is hiánycikknek számított egy csomó minden, de a választék bővült, és hamarosan már a specializálódás jegyében szervezték át a régi áruházakat és nyitották meg az újakat. A legnagyobb feltűnést a Rákóczi út 74–76. szám alatt, a korábbi Magyar Divatcsarnok helyén létesült Otthon Áruház keltette, amely 1961 őszén nyílt meg. „Hazánkban most létesítenek először ilyen típusú áruházat. (…) Aki a lakását kívánja berendezni, mindent egy helyen megtalálhat: háztartási cikkeket, fa- és vasárut, edényeket, üveget és porcelánt, különböző műanyagokat, elektromos háztartási cikkeket, hőelektromos készülékeket, világítás-felszereléseket, lakástextilt és bútort árusítanak itt” – sorolta a Népszabadság tudósítója, kiemelve azt, hogy az áruház 200 alkalmazottat foglalkoztat, és naponta „körülbelül 30–40 vagon árut értékesít”. E döbbenetes mennyiség leginkább abból adódott, hogy az Otthon elsősorban bútoráruházként működött, pontosabban az egyetlen áruházként, ahol bútort is árultak. A specializálódás jegyé­ben a többi áruházban ugyanis megszüntették bútorkereskedelmet.

Ám az Otthon Áruház fénykora csak a hatvanas évek végéig tartott. Már 1968-ban arról cikkeztek, hogy nagyobb bútoráruházra lenne szükség, 1974-ben meg is nyílt a hatalmas és ultramodern Domus a Róbert Károly körúton, így az Otthon Áruház egy csapásra unalmas lakberendezési bolttá változott, majd megkezdődött hosszú agóniája, amely az ezredfordulóig tartott.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.