Október 15-e fekete betűs ünnep a modern magyar történelemben. Ettől a naptól ugyanis szabálysértésnek számít az életvitelszerű közterületen tartózkodás.
A hajléktalanság kriminalizálása már önmagában nehezen lenyelhető falat, de sajnos a rendelet tartalmaz még kifejezetten kegyetlen, embertelen kiegészítéseket is. A hatóságok a hajléktalanok ingóságait elkobozhatják, azokat semmilyen módon nem kötelesek tárolni: legyen szó akár egy zsák ruháról, egy gyermekről őrzött fotóról, egy levél epilepszia-gyógyszerről vagy a józan észhez utolsó kapaszkodót adó cuccokról.
| ||
Bármit meg lehet semmisíteni és semmit sem kell megőrizni.
A kormány egy jól körülhatárolt, jogait érvényesíteni alig tudó csoportot büntet kollektíven, úgy, hogy a büntetés mértéke és súlyossága mindenfajta emberiességet nélkülöz. A bevezetés napján pedig a túlzott médiavisszhangot megelőzendő, a kormány előállt a lakástakarékok piacának eltörlésével, ami taktikai gumicsontként be is váltotta a hozzá fűzött reményeket: az Index erről szóló cikkét például több mint 34 ezren ajánlották, a hajléktalanokról szólókat 1-2 ezren. Az otthontalanságra alig maradt médiafelület.
Nem most kezdődött
Nem állíthatjuk viszont, hogy a szolidáris társadalom alapjai most omlanának össze. Ez már régóta zajlik, ráadásul a szemünk előtt. Az egészségügy tankönyvi példája annak, hogy a rendszerszintű anomáliák miként köpik szembe az egyenlő bánásmód, az egyforma egészségügyi ellátás és az össztársadalmi felelősségvállalás eszméjét. A magyar egészségügy nagyon erősen diszkriminál, ráadásul pont azok a legnagyobb elszenvedői, akik a leginkább rászorulnak a társadalombiztosítás védőhálójára.
Létezik például alapellátás Magyarországon, de hosszú évek óta 300 körül mozog a betöltetlen praxisok száma. Ennek a legnagyobb elszenvedői a legelmaradottabb országrészek: csak Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 43 betöltetlen praxis van, ennek közel harmada több mint tíz éve üresen áll. Békésben 29, Nógrád megyében, ahol jelentősen magasabb a halálozás az országos átlagnál, 15 praxisban nincs orvos.
| ||
A prevenciós programok, az alapszintű egészségügyi ellátások, a „segítők” elérése nemhogy nehezített, de sokszor majdhogynem lehetetlen ezekben a régiókban. A megmaradt praxisokra ezzel szinkronban olyan terhelés jut, ami a még meglévő betegellátást is veszélyezteti.
A szükség pedig sokszor torz gyermeket szül, ahogy ezt nemrég az edelényi ügyelet esetében is láthattuk, vagy ahogy látjuk azt például nap mint nap a sürgősségi betegellátó osztályokon. Az SBO-k funkciójukat tekintve sürgősségi ellátópontok, amik nem arra lettek kitalálva, hogy az egészségügy alsóbb szintjeinek terhelését magukra vegyék. Az osztályok extrém leterheltsége törvényszerűen növeli a hibák lehetőségét, és ezek a hibák egészségkárosodásban és emberéletekben mérhetők.
Teljesen kivéreztetve
Vehetjük példának a fogászati alapellátást is, ami ugyan létezik, de teljesen kivéreztetve, magára hagyva. Ennek a kárvallottjai éppen azok az állampolgárok, akik a legkevésbé sem tehetik meg, hogy magánfogorvosi ellátást vegyenek igénybe.
A fogászati alapellátók a háziorvosi praxisokkal ellentétben idén kaptak először emelt összegű rezsitámogatást, a praxis fenntartásához azonban ez édeskevés. Nem véletlen és nem előzmény nélküli a finanszírozási háttérszámokat ismerve az Országos Alapellátási Szövetség alelnökének, Nagy Ákosnak a segélykiáltása, aki azért érvelt az önrész bevezetése és a szűrővizsgálatok elmaradása esetén a büntetés kirovása mellett, mert nem látja a szándékot a fogorvosi alapellátás pénzügyi stabilizálására.
| ||
A MOK Fogorvosi Tagozata havi 1,7 millió forintra becsülte egy praxis fenntarthatóságát, ennek valamivel több, mint a feléből gazdálkodnak jelenleg azok, akik még nem adták fel.
És akkor még nem is beszéltünk a paraszolvenciáról, ami önmagában üt lyukat az össztársadalmi felelősségvállaláson alapuló egészségügy testén, és aminek megtűrtsége olyan óriási egyenlőtlenséget teremt, amit csak kevés ország mondhat el magáról (lásd erről a 2016-os EHCI-jelentés 84. oldalát).
Az egyenlőtlenség és a szolidaritás hiánya a fejétől a farkáig áthatja az egészségügyet, az erre rámutató példákat napestig lehetne sorolni.
Hogy miért beszélünk ismét ezekről a már köztudott példákról?
Azért, mert aktuális. Aktuálisabb, mint az elmúlt nyolc évben valaha volt. A kormány egészségügyi vezérnarratívája ugyanis jelenleg az állami és a magánegészségügy szétválasztása. Ehhez régóta hozzá kellett volna fogni, ezért ha ezt az Emmi tényleg komolyan gondolja, akkor egy ponton legalábbis jól tapintottak rá a lényegre. A folyamat hosszú és nehéz lesz, a stabil morális alapok nélkülözhetetlenek a kivitelezés során.
Én pedig éppen emiatt félek. Hogy ez hiányzik, hogy ez elveszett valahol a korlátlan hatalom útvesztőjében.
| ||
Egy nyugati, öregedő társadalom nem képes minden állampolgár minden egészségügyi ellátásának fedezetét társadalombiztosítás útján kitermelni. El kell fogadni, hogy nem jár minden az egészségügyi járulékért cserébe. El kell fogadni, hogy bizonyos csomagok „fizetősek” lesznek.
Ahhoz viszont, hogy a csomagok körét társadalmilag a lehető legigazságosabb módon határozhassuk meg, empátia, szociális érzékenység, türelem, hozzáértés és kompromisszumkészség szükségeltetik.
Egy hajléktalan utolsó vagyontárgyainak elkobzása nem erről árulkodik. Egy-két nap alatt átvasalt rendeletek, salátatörvény-politika, folyamatos dezinformációs „hadviselés”: ilyen környezetben nehéz jó szakmai munkát végezni, pedig anélkül megette a fene az egészet.
Ha egy állam azt üzeni, hogy jobb lenne, ha nem lennél, az az állam nem szolidáris. Ilyen alapokkal nagyon borús az egészségügyi reform jövője.
A szerző a Momentum Mozgalom egészségpolitikusa.
Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica a Narancs.hu-n.
