Magyar Narancs: Milyen felkérésre kezdett interjúkat készíteni az 1960-as évek végén?
Szekfü András: Nem volt felkérés. Én pedig nem voltam sem újságíró, sem rádióriporter. Akkoriban legfeljebb a rádiósok készítettek hangfelvételes interjúkat, nem nagyon létezett az oral history, én mégis ezt a módszert választottam. Az első interjút egy 15 kilós szalagos magnóval rögzítettem, de szerencsémre 1969-ben egy nyugati úton némi baráti segítséggel sikerült beszereznem egy kis méretű kazettás magnót, s ez igencsak megkönnyítette a dolgomat.
MN: Hogyan került kapcsolatba a filmmel?
SZA: Először amatőr filmesként, de arra hamar rájöttem, hogy azon a pályán, ahol olyanok fociznak, mint Fellini vagy Jancsó, én nem rúghatok labdába. Amikor bölcsészhallgató voltam a hatvanas évek elején, az Egyetemi Színpadon egy utánjátszó mozi is működött, ahol mindenféle kommersz filmet vetítettek jóval a premier után. Néhány diáktársammal összefogtunk, és a színpad igazgatójának, Petur Istvánnak a segítségével „kisajátítottuk” ezt; egy művészmozit csináltunk itt filmklubbal, premier előtti vetítésekkel, vitákkal. 1968-ban végeztem az ELTE-n, jelentkeztem a Filmtudományi Intézetbe egy állásra, ahová politikai okból nem vettek föl. Végül a Tömegkommunikációs Kutatóközpontba kerültem, ahol húsz éven át médiaszociológusként dolgoztam. Sohasem mondtam le arról, hogy filmmel, filmtörténettel foglalkozzam, ezért kezdtem interjúzni 1968-ban.
MN: Nem is akarta publikálni ezeket a beszélgetéseket?
SZA: Dehogynem. Mint mondtam, nem kaptam felkérést, így hát magam jelentkeztem a Gondolat Kiadónál egy könyvtervvel. Tudtam, hogy a különféle kerek évfordulók idején könnyebben lehet pénzt szerezni. Így készülhetett például Jancsó Miklós Így jöttem vagy Zolnai Pál Arc című filmje, és mivel ez nemcsak filmeknél működött így, én is azzal mentem a kiadóhoz, hogy a „felszabadulásunk 25. évfordulójára” írnám meg a könyvemet az 1945 utáni magyar filmgyártásról. De az nemcsak interjúkból állt. 27 évesen megvolt bennem, hogy a kötet legyen egyúttal „komplett filmtörténet”, így aztán rengeteg dokumentumot, újságcikket, hivatalos levelet stb. is beletettem. Utólag talán jobb is, hogy az a „művem” nem jelenhetett meg; a most kiadott könyv sem az ötven évvel ezelőtti kézirat alapján készült. Az Így filmeztünkben kizárólag korabeli interjúk vannak, olyanok is, amelyeket már később, a hetvenes évek elején készítettem. A könyv fókuszában az 1945–1962 közötti időszak áll, de életpályákról van szó, ezért az időtávot rugalmasan kezeltük.
MN: A közismert rendezők mellett olyan apparatcsikok is megszólalnak, akiknek már a nevét is elfelejtettük. Miért tartotta fontosnak, hogy velük is beszéljen?
SZA: Úgy gondoltam – és ma is úgy gondolom –, hogy egy történésznek a kor minden szereplőjét meg kell szólaltatnia. A filmeseknél nemcsak az alkotókat, hanem azokat a funkcionáriusokat is, akik fontos beosztásban voltak. Megkönnyítette a kommunikációt, hogy ők akkor már nem voltak a filmszakmában, viszont nem is mentegetőznek – az interjúk elkészítése idején senki nem gondolta, hogy itt valaha rendszerváltás lesz.
MN: Csakhogy ők bukott emberek voltak már 1970-ben is.
SZA: Annyira azért nem. Az igaz, hogy az egykori filmgyári igazgatóban, Révai Dezsőben, akit 1955-ben váltottak le, volt némi politikai sértettség, hiszen a sorsa párhuzamosan alakult a bátyjáéval – amikor Révai József bukott, vele bukott ő is. De ha befolyásolta is ez a mondandójában, a rendszer miatt nem kellett szemérmesnek lennie, és le sem kellett tagadnia bizonyos dolgokat.
MN: A tervezett könyvben is ennyire hangsúlyos volt az ötvenes évek eleje?
SZA: Teljes mértékig. Már akkor is úgy gondoltam, hogy az ötvenes évek eleje markáns filmtörténeti korszak volt, ellentétben az 1945–1948 és az 1956–1962 közötti átmeneti időkkel. De azért is ezek az évek kerültek a fókuszba, mert 1970-ben erről elég nyíltan lehetett is beszélni. Az akkori jelenről, a közelmúltról nem annyira.
MN: Az 1948 és 1953 közötti évekkel kapcsolatban kérdéses az is, hogy van-e egyáltalán olyan film, amiért „hálás lehet” az utókor?
SZA: Ami a mondanivalót, a forgatókönyveket illeti, nem igazán találunk ilyet. Csakhogy a film komplex dolog, így jóval nehezebb úgy a szemétbe dobni, mint például a rossz képzőművészeti vagy irodalmi műveket. Az olyan filmekre, mint a Ludas Matyi, az Állami Áruház vagy a Mágnás Miska, már csak az emlékezetes színészi alakítások miatt sem mondhatnánk, hogy vállalhatatlanok lennének. De említhetném az államosított filmgyártás első darabját, a Talpalatnyi földet is, amelynek van a végén egy „vörös farok”, de ezzel együtt is rendkívül értékes film.
MN: Az egyik nagy meglepetése a könyvnek, amikor Bacsó Péter elmeséli, hogy főiskolásként ők mennyire radikálisan, sőt agresszíven léptek fel az idősebb rendezőkkel szemben. A leírtakról Mao kulturális forradalmárai jutottak eszembe.
SZA: Az interjúban maga Bacsó is egészen őszintén beszélt erről a korszakukról is. Ha megbocsátani nem is lehet nekik azokat a károkat, amiket ’45 után okoztak, azért valamelyest meg lehet érteni őket. Azokban az időkben még mindenkiben elevenen élt a második világháború; alig egy évvel vagyunk a vészkorszak után, Bacsó meg a hozzá hasonló fiatalok erre reagáltak. A múltbéli szörnyűségek miatt sürgették a radikális átalakulást. Hál’ istennek nem volt fegyver a kezükben, így nem tudtak gyilkolni. De jó néhány embert valóban tönkretettek, ahogyan erről Jancsó Miklós is vall az Oldás és kötés című filmjében.
MN: Mások az 1945-ben a Szovjetunióból hazatért Balázs Bélát tették tönkre.
SZA: A beszélgetések során elő-előkerült, hogy Hont Ferenc – aki 1945 után a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója és az államosított filmgyártás művészeti vezetője lett, és akivel Balázs Béla Moszkvában is találkozott – hogyan tett keresztbe neki. Itt is megkérdeztem a másik oldalt, Honttal is sikerült interjút készítenem. Összetett kép alakult ki a konfliktusukról. Balázs Béla kétségtelen művészi tehetsége mellett komoly jellemgyengeségekkel is rendelkezett. Hihetetlenül túlméretezett egója volt, amit nagyon agresszíven képviselt. Elvárta, hogy őt nevezzék ki mind a filmgyár, mind a főiskola és a Filmtudományi Intézet élére. Konfliktusuk Hont Ferenccel, aki szintén mindent saját magának akart, elkerülhetetlen volt.
MN: A szovjetek a negyvenes évek végén a világhírű rendezőt, V. I. Pudovkint küldték ide rendet teremteni. Mi volt ennek az oka?
SZA: Abban az időszakban még a köztisztasági vállalatnál is alkalmaztak szovjet tanácsadót, a filmgyárban Pudovkin kapta ezt a megbízatást. Noha nem ismeretes, hogy miért éppen Magyarországra küldték, az egészen biztos, hogy akkoriban elég rosszul állt a szénája Moszkvában, valószínűleg ezért „száműzték a távoli provinciába”. Az itteni tevékenységéről Kovács András szerkesztésében meg is jelent egy könyv, de abban csak sablonszövegek vannak. Az viszont a Ranódy Lászlóval folytatott beszélgetésből derült ki, hogy amikor leállították az ő Csillagosok című filmjének forgatását, Pudovkin négyszemközt azt tanácsolta neki, hogy nyugodjon bele és gyakoroljon önkritikát; arra emlékeztette, hogy neki is betiltották az egyik filmjét, de az utána következőért már Sztálin-díjat kapott.
MN: Ezek szerint Pudovkin magyarországi tevékenységének nincs maradandó hatása?
SZA: Nem igazán van. Ranódytól tudjuk azt is, hogy például a Föltámadott a tenger kapcsán komoly vitái voltak Illyés Gyulával Petőfiről és Bemről. Ez ma már abszurdnak tűnik, bár ilyenkor érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi lett volna, ha nem Moszkvából, hanem Hollywoodból érkezik egy tanácsadó. Mondjuk, Kertész Mihály… De az biztos, hogy nem Pudovkin tanította meg a magyarokat filmet rendezni.
MN: Miért nem jelenhetett meg 1970-ben a könyve?
SZA: Mert a kiadónál úgy vélték, hogy túl sok benne a negatívum. Ketten lektorálták a beadott munkámat. Az egyik Nemeskürty István volt, akinek a tanítványa voltam, illetve Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese. Egyikük sem tartotta megjelentethetőnek. Ennek ellenére folytattam az interjúzást, de akkor már nem a megjelenés miatt, hanem szenvedélyből. A Fényes szelekben mondják, hogy a forradalom „olyan, mint a lepra, életed végéig nem szabadulsz meg tőle”, én a beszélgetésekkel voltam így. Az elmúlt ötven évben is rengeteg interjút készítettem. Ha minden jól megy, akkor még az idén megjelenik a folytatás.
