Öt sorozat/film, ami ebben a pocsék évben is totál beszippantott

Mikrofilm

Ki mondta, hogy nem érhetnek erős élmények otthon a kanapén ülve? Szubjektív lista az idei legjobb mozgóképekről.

Bizonyos szempontból 2020 a tévézés éve volt: a fél világ karanténba kényszerült és otthonról dolgozott, bezárták a színházakat, mozikat, kocsmákat, koktélbárokat és korcsolyapályákat, se transzvarieté show, se focimeccs. Valamiféle stabilitást, biztos pontot, a pandémiastressz és karanténmelankólia részleges feloldását a Netflix- és az HBOGO-kínálat, vagy más nevű, de hasonló jellegű műsortár jelentett — az otthoni kanapén (széken, ágyban, ahogy tetszik) legálisan vagy kerülőútón fogyasztható mozgókép.

A legjobban várt és leginkább hájpolt mozieseményeket egymás után fújták le, a különböző video-on-demand tékák kínálata viszont szépen bűvült — a filmnézés így inkább magányos hóborttá vált, a tévésorozatok pedig mintha visszatértek volna a klasszikus tévézésben gyökerező lényegükhöz: ahhoz, hogy elsősorban átbeszélhető, megvitatható, megosztható közösségi élményt nyújtsanak. A városi karanténlétben a séta, futás, erdei lézengés volt az egyetlen elérhető szórakozási forma a film és sorozatnézés mellett: az állatkerti séta helyett meghallgattuk Attenborough vallomását a természet elpusztulásáról (David Attenborough: Egy élet a bolygónkon), a kosármeccsek helyett megnézhettük Michael Jordan mennybe menesztését (Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig), és a rengeteg hír- és közösségimédiatartalom-fogyasztás után végigszörnyülködhettük a(z egyébként  durván egyoldalú és manipulatív) Társadalmi Dilemmát.

És mégis — alig tudjuk megszámolni 2020 nagyszerű mozgóképes pillanatait. Bejezték a legszebb és legviccesebb antihősmesét a Mad Men óta (BoJack Horseman), Mark Raffalo saját maga ikertestvéreként prezentálta az év legnemesebb férfiszenvedését Derek Cianfrance érzékeny kisember-melodrámájában (Ez minden, amit tudok), egy szemtelen kis piros virág pedig úgy terjesztette szét a boldogságot, mint valami láthatatlan vírust, kár, hogy az emberek nem boldogok, hanem őszinték lettek tőle (A boldogságvirág). És akkor nem említettem még az éteri melankóliában úszó, szívbemarkoló agysebészeti melodrámát (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre).

De most inkább szubjektív alapon azokat a sorozatokat és filmeket méltatom, amelyekről eddig mintha kevesebb szó esett volna, holott nagyon is érdemesek a figyelmünkre.

Akik mi vagyunk (We Are Who We Are)

Az ötvenhez közelítő palermói irodalmár-filmtörténész végzettségű, Renoir és Bertoloucci rajongó Luca Guadagnino a 2017-es, pasztelszínű észak-olasz ligetekben játszódó, szofterotikus emelkedettséggel elővezetett szerelmi történetével (Szólíts a neveden) lett széles körben ismert, és bár az azonos nemű szerelem a címben is megjelölt szimpatikus sajátosságait barátságosan tematizálja, bő két év után a filmből jóformán csak üres poszterbeállításokra emlékszem. A Guadagnino által írt és rendezett, 8 részes HBO-miniszéria sokkal árnyaltabban bontja ki a törékeny karakterek kitartó harcát egy önmaguk előtt hiteles identitásért.

 
Akik mi vagyunk / We Are Who We Are
HBO

Már a közeg telitalálat: egy fiktív, Chioggia-közeli amerikai katonai bázis zárt világában bonyolódnak az események, amiből szerencsére nincs túl sok. Annál több idő van lézengésre és ődöngésre! A katonai közösség, a katonacsaládok belső viszonyai és a katonagyerekek furcsa, társadalmon kívüli létének felvázolása után Guadagnino a kamaszok között lassan formálódó barátságra, szerelemre, a nemi identitással való kísérletezés megmutatására fókuszál — arra, ahogyan a közeg szorításában megtalálják mégis önmagukat. Egyikük úgy, hogy fiúnak öltözve elkezd lányokat felszedni, másikuk pedig úgy, hogy titokban felveszi a muszlim vallást. Guadagnino türelmesen, visszafogott stílusban és kimért tempóban mutatja meg a tévelygő, egymást tétován felfedező kamaszok belső világát, és a nagyszerű fiatal színészek mellett Chloë Sevigny, a bázis leszbikus házasságban élő, fiát erősen kontrolláló szigorú parancsnoka is erős alakítást nyújt. (A sorozat az HBOGO-n elérhető.)

Kis fejsze (Small Axe)

„Ha ti vagytok a nagy fa, mi vagyunk a kis fejsze“, hangzik a Bob Marley által is megénekelt karibi szólásmondás, amiben a nyilvánvaló szociokulturális és -politikai vonatkozás mellett valahol megbújik a már Londonban született, de grenadai és trinidadi gyökerekkel rendelkező, konceptuális videoművészként indult, majd afro-amerikai rendezőként Oscarral először díjazott Steve McQueen ars poeticája is.

McQueen brutális erővel, bár politikai szempontból egyoldalúan mesélte el az ír éhséglázadást (Éhség), a saját életétől elidegenedett pornófüggő Michael Fassbender szenvedéstörténetét (Szégyen), és Solomon Northup rabszolga-memoárját (12 év rabszolgaság), és bár ez utóbbi film már elég keveset tudott megmutatni McQueen fókuszált, szikár filmnyelvéből, a BBC-Amazon által gyártott Small Axe-ben újra minden összeállt: a rendező olyan közel megy az intézményesített elnyomáshoz, az elnyomottak láthatóságért és egyenlőségért folytatott harcához, amennyire csak lehet.

McQueen a karibi térségből Londonba vándorolt West Indies-közösség (nagyjából, de nem teljesen pontosan a Nagy-Antillák országai) filmen eddig soha be nem mutatott, évtizedekig tartó polgárjogi harcához egyedi formát talált: az 5 játékfilmből álló, történetileg nem, de tematikusan összefüggő antológiasorozat darabjai külön-külön is megállják a helyüket, de az egész filmfüzér ad teljes képet egyéni életeken és személyes dilemmákon keresztül a közösség útjáról.

 Az első, két óra fölötti film a '68-ban Notting Hillben megnyitott karibi étterem, a Mangrove ellen folytatott rasszista rendőrségi támadássorozatot és a kifőzdét egy tüntetéssel megvédeni akaró helyiek elleni perről, a „mangrovei kilencek“ ügyéről, a londoni feketék egyik első polgárjogi sikeréről szól. Talán az öt közül ez a legmegrázóbb, de nem sokkal marad el mögötte a Red, White and Blue című harmadik „epizód“, amiben évekkel később, az ellenállás egy későbbi fázisában az ország egyik első fekete bőrű rendőrét követjük végig, akit a saját közösségének tagjai árulónak tartanak, kollégái semmibe vesznek, felettesei pedig plakátfiúnak használnák a rendőrség megítélésének javítására. A két súlyos film között elfér egy lazulós-flörtölős reggae-házibuli, hogy a befejező "részben" McQueen ráforduljon saját gyerekkora megfilmesítésére. (Elérhető az HBOGO-n.)

Possessor

Brandon Cronenbergnek, David Cronenberg fiának elég érdekes filmötletei vannak: első munkája, az anno Cannes-ban bemutatott Antiviral egy olyan egyedi vírusokat forgalmazó cég alkalmazottjáról szólt, amelyik egy kisebb összegért cserébe bármelyik rajongót beoltja a legkedvesebb sztárjának betegségével, csakhogy lelkes főhősünk a saját testében tenyészti ki a sztár szája széléről kicsempészett vírust, hogy értékesíthesse a fekete piacon. 

Cronenberg most 8 évvel később, új művében egy testrablásban utazó és megrendelésre gyilkoló kis cég bérgyilkosának szenvedéstörténetét látjuk: a bevetések során a párás tekintetű, törékeny-sápadt, elvált anya, Tasya Vos egy különösen elegáns Freud-kanapén fekszik, miközben egy gigantikus sisakkal és egy rádióadóra emlékeztető kütyüvel az elméjét „beküldik“ a célszemély testébe. A feleadat: az idegen testben meg kell ölnie a célpontot, aztán saját magát, hogy a halál pillanatában visszatérhessen eredeti testébe. Csak hát más az ilyesmit tervezgetni, és más meg is csinálni! Mivel a nő sehogy sem képes meghúzni a szájába illesztett pisztoly ravaszát, bent ragad egy férfitestben: ekkor kezdődik meg a háború a test kontrollálásért a gazdatest és a megszálló Tasya személyisége között.

Az Antiviral explicit test- és biohorror fókuszát Cronenberg pszichohorrorra és váratlanul kirobbanó extrém véres erőszakra cseréli, az igazán sokkoló mégis a mű alapgondolata: a test cserélhető, az elme kondicionálható, az emberi személyiség pedig úgy képes elveszíteni önmagát a tehcnológiai fejlődés biztosította virtualitásban, hogy észre sem veszi. És ha ez így van, vajon ki mondhatná meg, hogy valaki honnantól nem ömaga már?

Brandon Cronenberg erőszakos tehcnohorrorja az eXistenZ párfilmjeként gyönyörűen építi tovább az apa, David Cronenberg összetett életművét, és a hűvös-precíz, sebészi filmstílus, a háttérnek feldobott, ijesztően semleges, disztopikus torontói kulissza csak fokozza a hatást. (Nincs hazai forgalmazó.)

Kajillioniare

Miranda July még abban az időkben lett képzőművészből filmrendező, amikor Budapesten menő függetlenfilmfesztiválokon (Titanic) a nagy számú közönség megszavazhatta kedvencét — ez volt a 2005-ös, valóban csodálatos, önironikusan-önkritikusan lírai, kedvesen bogaras kertvárosi dráma, a Te meg én és minden ismerősünk. Hat évvel később a The Future egy macska szemszögéből elmesélt, de a Hold által is kommentált párkapcsolati drámája után már az amerikai függetlenfilmes szcéna egyik legeredetibb hangjaként hivatkoztak July bohém, az esetlenségben rejlő intimitást körüljáró filmjeire.

Friss filmjében egy társadalmon élősködő szegény szélhámoscsalád életét és a sajátos pár egy haljléktalan férfiról elnevezett egyetlen lánya, Old Dolió felnövését követjük: azt, ahogy előbb kitalálja a piti postai lopások sorozatát megtörő akciót — eljátsszák, hogy elveszítík poggyászukat a reptéren, hogy kifizettethessék —, és mindeközben valahogy rádöbben, szülei nemcsak nem szeretik, de pofátlanul ki is használják: „Előbb tanult meg aláírást hamisítani, mint olvasni“, büszkélkedik az apa.

Ebben az állapotban ismerkedik meg egy szintén szélhámos, de sokkal felszabadultabb nővel, aki végül megtanítja Old Doliót az önszeretetre. July a Kajillioniare-ben jászik az eddigi legnagyobb tétekben: filmje nemcsak abszurdba hajló, kegyetlen és szomorú  társadalom- és családkritika, hanem a minden akadályoztatás ellenére magának utat törő intimitás lírai felmutatása is. (Nincs hazai forgalmazó.) 

Zérózérózéró

Első ránézésre a ZéróZéróZéró csak egy újabb kemény drogmaffiás sorozat, második ránézésre mindjárt három. A koncepió: nyolc részen át követjük egyetlen kivételes kokainszállítmány (értsd: 32 millió USD, értsd: közel 10 milliárd HUF értékű) útját a mexikói Monterrey-ből az Atlanti-óceánon át Dél-Olaszországba. Egyetlen konténer chilikonzerv — minden konzerv alján egy fekete tégla zérózérózéró finomságú kokain — indul útjára a kartellektől egy New Orleans-i kereskedőcsalád cégének teherhajójával egy szenegáli, majd szaharai és marokkói kitérő után, a jelenleg a világ legbefolyásosabb bűnszervezetetéig, a calabriai 'ndranghetaig.

A kivételes üzlet megkötése és a szállítmány körüli bonyodalmak mindkét bűnszövetkezetetben véres belső hatalmi harcokat generálnak. Az eladók oldalán egy korrupt mexikói, drogelhárítási egység katonája, Manuel Contreral és egysége átáll a Leyra-fivérek által irányított kartellhez, és innen a különösen kegyetlen, egyébként katolikus exkatona újta csak felfelé vezet a hierarchiában. Mindeközben a vevők oldalán, a calabriai maffában a rangidős Don Minu mászik elő a kecskelegelő alatti bunkeréből, hogy visszakövetelje a hatalmat saját trónbitorló unokájától, de ahhoz, hogy a családfők újra fejet hajtsanak Don Minu előtt, meg kell érkeznie a szállítmánynak.

Az Amazon sorozata nemcsak a bűnszövetkezeteken belüli, bonyolult hatalmi játszmákat mutatja meg, de az illegális drogkereskedelem és a legális világkereskedelmi hálózat kapcsolatát is felvillantja: az amerikai családi szállítmányozó cég több generációra visszanyúló üzleti és kereskedelmi kapcsolatait használja a drogszállítmány továbbítására, és szintén több évtizedes személyes kapcsolatokra építve intézik el a helyi kormányok képviselőinél a megfelelő konténer vámvizsgálat nélküli továbbítását.

Ahogy a New Orleans-i családfő fogalmaz: „Tudod miért nem bukjuk el a pénzt? Mert amit mi csinálunk, az hajtja a világgazdaságot, ezt sose felejtsd el“. A cég ugyanis egyetlen konténernyi kokainszállítmánnyal többet keres, mint 6 teherhajóval eegész évben. A Zérózérózérót nézve az az érzésünk, valójában a kokainkereskedelemben megmozgatott pénzek nélkül a legális kereskedelem azonnal bedőlne.

A globális drogbiznisz ilyen kiterjedt, több szempontú láttatása nem meglepő. A sorozat a Gomorra című könyvében a campaniai maffia ügyeit kiteregető, jelenleg is rendőri felügyelet alatt élő oknyomozó újságíró, Robert Saviano azonos című könyvéből készült, Saviano régi harcostársa, a Gomorrából készült sorozatot gyártó, illetve a Sicario folytatását is jegyző Stefano Solllima kreatív igazgatása alatt. Az egész gyártási színvonal döbbenetesen magas, a sztorivezetés, operatőri munka, színészi alakítások mind csúcson, a skót posztrock zenekar, a Mogwai eredeti soundtrakcje pedig azonnal csontba vág. (Elérhető az HBOGO-n.)

 

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.