A Fekete tükörbe illő 2020-as évben úgy hiányzott valami könnyed és szórakoztató film, mint egy falat kenyér. A mozik földbe állása után nem volt más választásunk, mint a streamingszolgáltatóktól várni a megoldást. A Netflix mindentudó algoritmusa pedig jó érzékkel az Oscar-várományos filmek között még pont helyet szorított decemberben egy feelgood musicalnek is.
Tavaly nyáron mi is hírt adtunk a The Prom – A végzős bál című moziról, amelyből még egy kocka sem forgott le, mikor máris megelőlegezték érte az Oscart Meryl Streepnek. Igaz, ehhez nem kell jóstehetségnek lenni, manapság az a meglepő, ha valamiért nem jelölik őt a díjra. Az alapanyag mindenesetre több szempontból is ígéretesnek tűnt: a The Prom egy csapat színészről szól, akik darabjuk bukása után úgy próbálnak relevánsak maradni, hogy kerítenek maguknak egy társadalmi ügyet, ami mellett hangosan kiállhatnak. Ironikus módon azonban maga a darab az abban bemutatotthoz hasonlóan elég csúnyán megbukott a Broadway-n: igaz, hogy 7 Tonyra jelölték, de abból egyet sem nyert meg; a történetbeli előadásával ellentétben pedig ugyan nem egyetlen előadás után kellett lehúzniuk a rolót, hanem 34 hét után – a New York-i színházi szcénában azonban a producerek jellemzően évekig, vagy inkább évtizedekig számolnak egy-egy darabbal.
Végül Ryan Murphy, korunk egyik legbefolyásosabb tévés pápája dobott mentőövet a produkciónak, amikor úgy határozott, hogy filmadaptációt készít belőle. Murphy ázsiója olyan műsorokkal emelkedett magasra, mint az American Crime Story, az American Horror Story, vagy épp a Póz – az áttörést azonban a Glee – Sztárok leszünk! című gimis musical hozta meg neki, ami a rég elfeledett műfajt is újra menővé tette – ráadásul a tévében. A sorozat 6 évig futott, amiből az utolsó párat nyugodtan elfelejthetjük, ahogy ezzel maga a show is többször nyíltan viccelt. Az első felvonás azonban olyan friss, szellemes és szórakoztató volt, hogy azonnal nyert egy Golden Globe-ot és négy Emmyt. Murphy 2018-ban rekordnak számító, 300 millió dolláros, ötéves szerződést kötött a Netflixszel, ami hivatalosan is a sorozatvilág csúcsára ültette őt. A rendkívül termékeny alkotó azonban eddig főleg csalódást okozó műsorokkal rukkolt elő. A politikusban a Broadway-sztár Ben Platt igyekszik sulielnök lenni, hogy aztán további, még fontosabb választásokon is elindulhasson – a szatirikus énekes műsor azonban inkább úgy festett, mint egy rikító, ám tök üres váza, amire bár alkalmanként szórakoztató rápillantani, de nehéz hosszú ideig nézni (kritikánk).
Ezt követte a Hollywood, mely ugyancsak nagy ígéretekkel indult: a miniszériában Murphy utólagosan igyekezett igazságot szolgáltatni azoknak a feltörekvő színészeknek és alkotóknak, akik a meglehetősen rasszista és elvtelen filmfővárosban igyekeztek érvényesülni a II. világháború után. Az eredmény hasonló volt: egyes pillanataiban szórakoztató, ám túlzottan áttetsző és kiszámítható show (kritikánk).
A legnagyobb bukás pedig még hátra volt: Ratched címmel elkészítette a Száll a kakukk fészkére előzménysorozatát is, ami leginkább senkit sem érdekelt, akit pedig mégis, az kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy Murphy nem egy Milos Forman (kritikánk).
Hiába azonban a baljós előzmények, a The Prom úgy festett, mintha kifejezetten Murphynek találták volna ki. Nemcsak egy zenés vígjáték, ami nem veszi komolyan magát, de egy rakás olyan témát is felvonultat, ami az alkotó eddigi életművében is kulcsfontosságúnak számított: homoszexualitás és annak felvállalása; hírnév és ami mögötte van; hamis csillogás és a valódi értékek ellentéte. A Glee, vagy épp A politikus legjobb pillanatai épp azok voltak, amelyek elmosták a határokat, a sokszor értelmetlen és indokolatlan dalolászás pedig egyfajta, negyedik falat eltüntető, ironikus kikacsintássá változott – vagy épp átment egy őrült maszkabálba, ami tisztában van saját hamisságával.
A történet egy csapat Broadway-sztárról szól, akiknek Eleanor Rooseveltről szóló darabjuk már a bemutató előadáson megbukott, ők pedig egy bárban iszogatva igyekeznek feldolgozni a kudarcot. Akad közöttük három Tony-díjas, fényét vesztett csillag; hatalmas egójú, de a csúcsot soha el nem érő sztár vagy épp színész, akit mindenki csak egy idióta vígjátéksorozatból ismer, miközben ő másra sem vágyik, mint hogy komolyan vegyék. Összedugják fejüket és arra jutnak, ha a színpadon nem tudnak kitűnni, megpróbálják azon kívül: úgynevezett tüntető színészek lesznek, így szereznek hírverést és válnak ismét tényezővé. Az éhezés vagy a szegénység túl komoly és megoldhatatlan ügynek tűnik, akad viszont egy hír, amin megakad a szemük: egy indianai középiskolában betiltottákl a promot, vagyis a végzős bált, amiért az egyik leszbikus tanuló a barátnőjével akart elmenni rá. A levitézlett énekesmadarak azonnal a vidéki kisvárosba rohannak, hogy hangos tiltakozással segítsenek szegény, elnyomott lányon – és még inkább magukon.
Már a sztoriból is kitűnik, hogy a darab szinte tálcán kínálja a lehetőséget arra a fajta ironikus-szatirikus kritikára, amit Murphy leginkább a sajátjának vall – ehhez képest vaskos csalódás, hogy a filmváltozat mindezekkel szinte semmit nem kezd. Olyan, mintha az alkotó megelégedett volna azzal, hogy felidézzen egy ismert poént ahelyett, hogy maga is megpróbált volna vicces lenni: sehol a maró gúny vagy a showbizniszen, a hamis társadalomtudatosságon való élcelődés – attól, hogy a szereplők néha dalra fakadnak, a dramaturgia ugyanis változatlan marad. Ami jelen esetben azt jelenti, a film tényleg halálosan komolyan gondolja, hogy néhány sztár önös érdekből kiáll a melegek ügye mellett, aztán pár nap alatt átgondolják a dolgot, és rájönnek, hogy ez bizony tényleg komoly dolog. Mindehhez a világ legnagyobb sztárjai asszisztálnak.
És talán pont ez a probléma: Murphy szemmel láthatóan megelégedett azzal, hogy a vászonra varázsolta Meryl Streepet és Nicole Kidmant, túl sok instrukciót szemmel láthatóan nem adott nekik.
Előbbi a történet szerint is a csapat legnagyobb sztárja, aki a kiruccanás alatt rájön arra – és hangsúlyozom, a film ezt komolyan is gondolja –, hogy a színpadon kívül is van élet, és a vidéken élők is emberek; utóbbi viszont a játékidő előre haladtával olyan súlytalanná válik, hogy még ennyi karakterfejlődés sem jut neki.
A harmadik sztár James Corden, aki a valóságban musicaljeivel, majd talkshow-jával szerzett hírnevet magának – a The Prombeli alakítása viszont hatalmas felháborodást váltott ki Amerikában. Sokaknál már az is kiverte a biztosítékot, hogy hetero színészként miért neki kell egy meleg karaktert alakítania – akinek ráadásul épp az a drámája, hogy szülei szexuális irányultsága miatt elfordultak tőle –, az pedig csak további kritikákat vont maga után, hogy mindezt a legelcsépeltebb színészi eszközökkel, manírosan és hamisan teszi. Ahogy arra az Indiewire kritikusa rámutatott, alapvetően nem azzal van a probléma, hogy Corden hetero – Timothée Chalamet (Szólíts a neveden) és Trevante Rhodes (Holdfény) is azok –, hanem hogy figurája tipikus "kirakatmeleg", akivel furán ízlésficamos módon a film pont úgy bánik, mint annak szereplői a leszbikus középiskolás lánnyal: kihasználja melegségét, hogy így szerezzen szimpátiapontokat.
Broadway-darabokat adaptálni kicsit olyan, mint videójátékokat; első blikkre jó ötletnek tűnik, mégis egy kezünkön meg tudjuk számolni, hányszor sikerült jól a próbálkozás. Bő egy évvel ezelőtt mutatták be a Macskákat, ami szinte minden szempontból a filmes katasztrófa tankönyvbe illő példája volt. A The Prom nem az a fajta blockbuster-musical, mint Andrew Lloyd Webber darabja, mégis, ha visszafogottabb módon is, de jól példázza, miért van az, hogy valami működik a színpadon, de sokkal kevésbé hatásos a tévében. Míg a színházban – mivel az természetes közege, illetve a Broadway-n többnyire élő zenekari kísérettel valósul meg – jól mutatnak a zenés-táncos betétek, addig ezúttal szinte leesnek a képernyőről. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy Murphy szinte semmit nem tett hozzá ezekhez a betétekhez: nincs látványos koreográfia, vagy a nézőt berántó, intenzív kameramozgás; így viszont nem tudjuk nem észrevenni az olyan, finoman fogalmazva is esetlen dalszövegeket, mint például „Szeresd felebarátodat, Ez mindent visz”. Hosszú tanulmányok születtek már arról, miben is különbözik a színházi és a filmes élmény. Azt azonban mind észleltük már, hogy egészen más élmény egy két és fél órás darabot és egy ugyanilyen hosszú mozifilmet végigülni.
A The Prom otthoni élményként egyszerűen hosszú, főleg úgy, hogy a legtöbb hatáseleme – legyen szó drámáról vagy humorról – egyszerűen túl tompa.
Ott van például a film végi nagy, közös virtuális éneklés, amely a film egymás elfogadásáról szóló mondanivalóját lenne hivatott hordozni; a jelenet kísértetiesen hasonlít a Dear Evan Hansen című, 2016-os, Tony-díjas musical csúcspontjára. Utóbbiból most készül az adaptáció, így nem tudni, filmen hogyan fest majd, de élőben nemcsak hatásos, de megható élmény is. Ehhez képest a The Prom megoldása olcsó hatásvadászatnak hat.
Persze a The Prom a Macskákkal ellentétben nem egy mozgóképes katasztrófa, hanem egyszerűen egy lapos musical, ami épp azért fájó, mert érződik, hogy az egész próbálkozás egy hatalmas, kihagyott ziccer. Épp ezért a film az elvárásokkal ellentétben nem váltja meg a világot, ám fura mód mégis az egész múlt évhez illően zárja le 2020-at: pont úgy fest, mint egy ígéretes színházi produkció, amit a járványhelyzet miatt nem tudtak bemutatni, ezért inkább online közvetítéssel tartották meg a premiert. Kár, hogy mindezt épp a csalódást csalódásra halmozó Ryan Murpy rendezte – és nem mondjuk Thomas Kail, aki a Hamiltonnal bemutatta, hogy az elmúlt évtizedek legmeghatározóbb Broadway-előadását lehet úgy a tévére álmodni, hogy ott is meghatározó élményt nyújtson.
A The Prom – A végzős bál elérhető a Netflixen
