A hetvenes-nyolcvanas évek a magyar animációs film aranykora volt, szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az első Oscar-díjas magyar filmet (Rofusz Ferenc: A légy, 1980) rajztáblán alkották. Még beszédesebb, hogy ebben az időszakban sorra születtek az egész estés rajzfilmek, és nem csak a gyerekeknek. Az már az utókor igazságtalansága, hogy ezek közül nem Jankovics Marcell János vitéze (1973), Kovásznai György Habfürdője (1979), esetleg Gémes József Daliás idők (1984) című filmje lett „viszonyítási alap”, „rajzfilmetalon”, hanem Ternovszky Béla 1986-os Macskafogója.
De mindezt csak azért érdemes elővenni, mert így még feltűnőbb és fájóbb, hogy az elmúlt harminc évben – miközben világszerte egyre népszerűbbé vált –, nálunk szinte lenullázódott az egész estés animáció. Jankovics Marcell „kurzusközeli” művén, Az ember tragédiáján és a túltolt Nyóckeren kívül csak az olyan hatalmas bukásokra emlékszünk, mint a Kis Vuk vagy a Macskafogó 2.
Ezért is meglepő, hogy a Nemzeti Filmalap majd 900 millió forinttal támogatta Milorad Krstić ötletét, amelyből a Ruben Brandt, a gyűjtő című film született. Igaz, hogy az 1989 óta Magyarországon élő szerb képzőművész animátorként is szerzett már dicsőséget, My Baby Left Me című rövidfilmjével elvitte a berlini Ezüst Medvét, de az 1999-ben volt, és nem is volt folytatása, hacsak a művész különféle multimédiás kísérleteit nem tekintjük annak. De úgy tűnik, hogy a filmalapnál most az egyszer a kreativitás is számított, és az lehetett a legfőbb cél, hogy ne szülessen újabb gyalázatos második rész, kötelező olvasmány vagy Walt Disney-utánérzés, hanem valami igazán eredeti. Akárhogy történt, Krstićtyel nem nyúltak mellé, pedig a Ruben Brandt története mesterkéltebb már nem is lehetne; a legyőzhetetlen, ámde mindenféle pszichés gondokkal küzdő műkincsrablók azért lovasítanak meg híres festményeket a világ leghíresebb képtáraiból – ide értve a Szépművészeti Múzeumot is –, hogy így kedveskedjenek pszichológusuknak. Ehhez jön az erőltetett műfaji meghatározás: „krimi-thriller-akció-animáció”, no meg az, hogy a kétségkívül eredeti, de első ránézésre birkára vagy muflonra emlékeztető arcberendezésű főhősök cseppet sem tűnnek szeretnivalóknak. De abban a pillanatban, hogy megmozdulnak, bekövetkezik a csoda. Krstić és nagy létszámú csapata nemcsak szabadjára engedte a fantáziáját, hogy számtalan furcsa szerzetet teremtsen, de képes volt ezeket a freak show-ba illő figurákat valóban életre kelteni. Méghozzá úgy, hogy az eredmény túlmutat a rajziskolán, és szinte élethű színészi alakításokat láthatunk. Ennél már csak az jobb, hogy a Ruben Brandt valódi akciófilmként is a székbe szegez; az autós üldözések láttán egyszerűen elfelejtjük, hogy ez csak animáció, de a robbanások, a lövöldözések is ugyanúgy működnek, mintha valódi autókat, igazi tüzet látnánk. Mindez garancia rá, hogy a Ruben Brandt annak sem fog csalódást okozni, aki csak egy rendhagyó akciófilmre váltott jegyet, és valószínűleg még annak sem, akinek különben negyedóra bőven elég a rajzfilmekből.
Van azonban egy másik – ha úgy tetszik, „mélyebb” – rétege is a produkciónak, amivel meg azok a népek lehetnek elégedettek, akiket egyébként kiver a víz az akciójelenetektől. A Ruben Brandt ugyanis nem éri be a bravúros technikával, a „hús-vér” alakokkal, a hatásos zenékkel és hangeffektusokkal, mi több, a fentiek csak egy nagy ívű látomásnak az eszközei. Krstić nem vacakolt, egyből leszerződtette az egyetemes művészettörténetet; filmjében számtalan közismert képzőművészeti alkotás jelenik meg kulisszaként vagy statisztaként, méghozzá olyan mennyiségben és töménységben, amit az értő szemek sem tudnak elsőre lekövetni. De ami a legjobb az egészben, hogy legyen szó Raffaello, Van Gogh, Picasso vagy éppen Roy Lichtenstein művéről, ezeket a rendező szemüvegén keresztül láthatjuk, Krstić képes arra is, hogy a filmben szereplő összes műtárgyat a saját képére formálja, vagyis a közismert műtárgyak alakjainak is ugyanolyan „hülye” feje van, mint az összes többi szereplőnek.
„Büszke vagyok a festészeti képzetlenségemre, azt gondolom, hogy bizonyos emberek kreativitását csak visszafogja az intézményes oktatás” – nyilatkozta lapunknak még a múlt század végén Milorad Krstić („Mindenhol egyformán rosszul érzem magam”, Magyar Narancs, 1999. december 23.), de úgy tűnik, hogy most, majd húsz év múltán, meggondolta magát.
Ugyanis nem lennénk meglepve, ha a Ruben Brandt segédanyagként futna be karriert az iskolai művészettörténet-órákon, arra pedig mérget vehetünk, hogy a filmnek hamarosan egy olyan hardcore rajongótábora lesz, amelynek tagjai a folyamatos mozizás mellett abban lelik majd az örömüket, hogy összegyűjtsék, megvitassák, Krstić hány képzőművészeti, zenei vagy épp filmes utalást rejtett el a filmben.
Ahhoz viszont egy megtekintés is elég, hogy kimondjuk: hosszú idő után olyan egész estés, felnőtteknek szóló animációs film készült, amelynek ugyanazon a polcon a helye, ahol a János vitézt vagy a Habfürdőt tartjuk.
A Mozinet bemutatója
