Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. szeptember 8-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
„Avantgárd vízióként lebeg a sétány felett. Igen erős hatású, azonban expresszionizmusát mintha némi szarkazmus hatná át” – írta a korabeli kritika Varga Imre Kun Béla emlékművéről. A szoborcsoportot 1986-ban avatták fel, Kun születésének 100. évfordulója alkalmából. E tény látszólag alátámasztja azt a kormánypárti narratívát, amely összemossa a Rákosi- és a Kádár-korszakot, az ávósokat és az úttörő-rendőröket, amikor Novák Katalin szerint „betiltották” a Himnuszt.
De a Kun-szobor avatása még a „dicsőséges 133 nap” kifejezés sűrű emlegetése ellenére sem a terror dicsőítésére szolgált; 1986-ban nemcsak az keltett feltűnést, hogy Varga a munkásmozgalmi klisékre fittyet hányva, heroizálás helyett „szarkazmussal” állt elő, de az is, hogy végre el lehetett mondani: Kun Bélát 1937-ben a Szovjetunióban megölték.
Ma a Kun-szobor a létező szocializmus agóniájának és kimúlásának szimbóluma. Az ország akkori, csődközeli helyzete ellenére a pénz nem számított, pláne úgy, hogy Varga művét avatása idején már-már remekműnek tekintették, és azt hitték, hogy Budapest kiemelkedő köztéri alkotása született. De az emlékművet hamar „elsodorták az események”. Kun Béla az eredeti helyén – a Vérmezőn, az Attila út és Krisztina körút találkozásánál – mindössze öt évig állt, hogy aztán a Leninekkel, vörös katonákkal és egyéb felszabadulási emlékművekkel együtt a városszéli szoborparkba kerüljön. Ahol csak szörnyülködni vagy röhögni állnak meg előtte.
Hétfőn bejelentették (a cikk 2022 szeptemberében jelent meg – a szerk.), hogy pár méterre az egykori Kun-emlékmű helyszínétől gigantikus műalkotás születik.
„A magyarok lélekvezető állatát egy bronz szikla tetejére képzeltem el, hogy szarvasteste egybefonódjon az éggel, és éjszaka csillagképként ragyogjon”
– közölte Facebook-oldalán maga a művész, Szőke Gábor Miklós, aki a róla szóló Wikipédia-szócikk szerint „kolosszális köztéri szobraival kiemelkedő képviselőjévé vált a kortárs magyar képzőművészetnek”.
Nos, ami a méreteket és költségeket illeti, Szőke munkássága valóban kolosszális a NER-univerzumban, mivel általában olyan megrendelői vannak, mint Kubatov Gábor, Semjén Zsolt vagy Matolcsy György. Valóban kolosszális művek születtek így, s nem is csak azért, mert százmilliós nagyságrendű adóforintok repkednek az irányukba, de azért is, mert Szőke nem tett egyebet, csak elhúzta a megrendelő nótáját. És mivel a megrendelő nagyjából mindig ugyanazt a nótát húzatja, a legnagyobbat, a legfényesebbet, a legdrágábbat, a legszarvasabbat,
Szőke szobrai aligha maradandó műalkotások, inkább egy torz rendszer lázálmainak lenyomatai.
Történelmi háttér a jövő önmarcangoló játékfilmjeihez, ahogy a Lenin szobrok is. Így van ez a Fradi-pálya előtt ezüstben csillogó zöld sas („Európa legnagyobb madárszobra”), vagy a vadászati világkiállítás 10 tonna szarvasagancsból összerakott kapuja esetében is, de említhetnénk a szerényebb igényeket kielégítő kézilabdázó (!) hópárducot is a siófoki sportcsarnok előtt. Szarkazmus? Ugyan már!
Ám minden jel arra mutat, hogy a most beharangozott szobor nemcsak Szőke Gábor Miklós munkásságának fénypontja lesz, hanem Matolcsy Györgyé is. A Vérmezőre néző gigantikus aranyszarvas a Magyar Nemzeti Bank megrendelésére készül, a több mint 30 milliárd forintos Széll Kálmán téri postapalota családi panamákkal szegélyezett felújításának újabb epizódjaként. E palota pedig nem más célt szolgál, csupán Matolcsy unortodox gazdaságpolitikájának dicsőítését – a puszta létével, az árával. Ha a Kun Béla szoborcsoport ott állna a szarvas árnyékában, törpék gyülekezetének tűnne hozzá képest.
Ennek ellenére a hasonlóságok szembetűnők. Varga Imre is „főművet” alkotott, most is csőd közeli helyzetben az ország, de a pénz ezúttal sem számít – és gyanítjuk, a mai megrendelők ama meggyőződése is kvadrál az akkoriakéval, hogy remekmű születik, Budapest kiemelkedő köztéri alkotása.
Olyan, amelyhez fogható legközelebb Türkmenisztánban állt – egy ideig.
