Hülye vagy fizetnek neki?

Narancsblog

A következő hónapok különféle szakadár ellenzékiek nagy bejelentéseiről fognak szólni. Érdemes kicsit elgondolkodni rajta, mik lehetnek a motivációk.

Lassan vége az évnek, de már most hozzászokhatunk a 2024 első pár hónapját meghatározó hírekhez: az ellenzéki szakadárokhoz, akik fél évvel az önkormányzati választás előtt döntenek úgy, hogy ők valami nagyon mást akarnak, mint ami eddig van. Nem, nem Fideszt, de mégis valami mást! 

A motivációk eltérők persze, mint ahogy minden történet más: van itt kiszakadt és kicsit sikkasztógyanús ex-MSZP-s Terézvárosban, az eddigi közös jelölttel elégedetlen DK-s Miskolcon, vagy persze a dolgokat végre helyesen csinálni akaró Jobbik egész Budapesten. Az ellenzéki paletta színessége miatt még azt is csak megtippelni lehet, hogy kinek milyen motivációja van: azt nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy a 18. kerületi kutyapárti politikus felé érkezett fideszes megkeresés valamiféle egyedi hópihe ebben az uniformizáltan erkölcsös politikai világban, ugyanakkor azt sem lehet kizárni soha ugyanezt a szcénát látva, hogy csak egyszerűen hülyék. Vannak persze árnyalatok: ha valaki például a KESMA-ékszerdoboz Mandinernek szivárogtat neki megfelelő híreket az ellenzéki városvezetés csődjéről, az valószínűleg ügynök, de azért ebben az esetben sem állítanám biztosra, hogy nem valami furcsa értelmezéséről van szó a közszolgálatnak, vagy mondjuk megalománia.

Azon viszont el lehet morfondírozni bátran, hogy mi a jobb: ha valaki hülye vagy ha valaki eladta magát?

Játszadozzunk el a gondolattal tehát mondjuk a Jobbik esetében! A párt Brenner Kolomant indítja főpolgármester-jelöltnek Budapesen, aki sok mindennek tűnt, de hülyének nem, hiszen a tudományos pályafutása már eleve hitelessé teszi a párt által elképzelt polgári értelmiségi imidzsben még akkor is, ha az elmúlt években különböző formában évente többször szokott kiderülni, hogy Magyarországon épp erre az imidzsre nincs semmiféle igény. 

Az is nagyon meglepő lenne, ha Brenner Koloman és a Jobbik maradéka így a párt kimúlása közben ne vette volna észre, hogy ők Budapesten nem léteznek. Akkor sem léteztek, amikor látványosan fasiszták voltak (Staudt Gábor a 2014-es választáson 7,10 százalékot tudott összehozni egy olyan Budapesten, ami ugyanebben az évben a Magyar Liberális Párt jelöltjének is leosztott 2 százalékot, de öt évvel később a teljesen outsider Puzsér Róbert is összeordibált 4-et), azóta pedig annyi változott, hogy a párt országos teljesítménye is hozzáidomul ehhez. Az ilyenek ritkán változnak nagyot fél év alatt, főleg nem Budapesten: ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor talán így évtizedes távlatból bevallhatjuk, hogy Demszky Gábor főpolgármesterségének 2000-es években látott nyomával már tényleg nem volt különösebben elégedett a főváros szavazóközössége, de még így sem engedték el a kezét. Karácsony Gergelynek ebből kiindulva minimum le kéne betonoznia pár közparkot, esetleg mindenkinek botot dugnia a küllői közé a biciklisávokban ahhoz, hogy tömegek forduljanak el tőle jövő júniusban. Nem valószínű a Fidesztől való elfordulás sem, ezt pedig maga a párt kommunikációja is látványosan beismeri azzal, hogy igazából csak Karácsonyt ütik, ráadásul olyan dolgokkal is, amik eleve csak és kizárólag a Fidesz propagandájábal léteztek (lásd: városháza-gate emlegetése Lukács Lászlótól). 

Tehát a Jobbik ha azt hiszi, hogy itt nyerhet, akkor hülye, ha nem az, akkor valakiknek szívességet tesznek, a valakik köre pedig tulajdonképpen egyetlen pártból áll. Annyira nyíltan ezt sem mondhatjuk ki persze, hiszen pár kommunikációs panel előrángatásán kívül semmi jele nincs azon kívül, hogy sehol nem látni, hol hoz ez hasznot annak a pártnak, ami 2019-ben tulajdonképpen úgy támogatta az ellenzéki összefogást Budapesten, hogy teljesen kivonult a kampányból és nem támogatott senkit. Létezik harmadik verzió is persze, amikor kifejtjük hogy egy pártnak demokratikus joga indulni, de az megint csak visszavezetődik oda, hogy valaki hülye: hacsak nem a hagyományosan különutas MKKP-ről beszélünk, a vége megint az, hogy aki nekiindul egy olyan projektnek a saját potenciális szövetségesei ellen, ami csak kárt tud okozni, de hasznot nem, az nem igazán érti a 2020-as évek Magyarországának viszonyait.

A lista persze folytatható azzal, hogy kinek tesz szívességet az LMP Vitézy Dávid nevének bedobásával valójában, ahogy nyilván az sem teljesen tiszta, hogy a DK erődemonstráció címén miért akarja elbukni az amúgy még mindig stabilan balos Miskolcot ahelyett, hogy valami értelmezhető együttműködést alakítana ki a polgármesterrel. Ugyanis ezt hívják tulajdonképpen koalíciónak, amire a Magyarországnál szerencsésebb politikai fejlődésű országok alapvetésként tekintenek: pártok és politikusok képesek együttműködni tárgyalva úgy, hogy amúgy nem feltétlenül szeretik egymást, arra törekedve, hogy a legkevesebb érdeksérelmet szenvedjék el. Ha erre képtelenek, akkor, ahogy épp 2022 áprilisában láttuk, a végén csak érdeksérelmet fognak elszenvedni, hiszen ahhoz valami közhatalmat is érdemes gyakorolni, hogy megmutathasd a saját arcodat. Ha ezt nem érti meg valaki, akkor hülye, ha viszont nem akarja megérteni, akkor áruló.

(Címlapképünkön: Brenner Koloman felszólal az Országgyűlés plenáris ülésén 2023. november 8-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.