Orbán Viktor szavára egyenesíti fűkaszáját az ifjú gárda

Május végén kéjes élvezettel ragadtak tollat a lakájmédia talpasai a főváros szokatlan kezdeményezése kapcsán. A budapesti méhlegelők ügye minden tekintetben hálás témának tűnt, hiszen az összes olyan Karácsony Gergely elleni alapvetést fel lehetett rá fűzni (a főpolgármester lop, csal, hazudik és még buta is), amit a pártközpont elvár, ráadásul a szerzők drámai és humoros elemeket egyaránt beleszőhettetek a nem túlságosan bonyolult mondanivalóba: a méhlegelő a gazzal egyenlő, Karácsony (Gyurcsány, baloldal stb.) újra becsapja a magyar embereket, és csak a gyomirtást akarja megspórolni (az erre fordítandó pénzt ellopni). A majd’ egy hónapos hecckampányban a drámát a parlagfű elburjánzásával vagy az aggódó kutyatartók panaszaival szemléltették – a kis testű ebek elvesznek a fűben –,

a humort a csótánypromenád elnevezéssel, vagy a „Micsurin elvtárs szellemi utóda feltalálta a magyar narancsot” kiszólalással.

Szokás szerint kísérlet sem történt a másik fél érveinek meghallgatására, ahogy az sem számított, hogy a budapesti méhlegelők a fővárosi kaszált területek mindössze 4,5 százalékát teszik ki, vagyis 280 ezret a 6 millió négyzetméterből.

Persze akkor sem lett volna másképp, ha 0,45 százalékról vagy 45 százalékról van szó. Ha fűkaszával kell harcba indulni, akkor fűkaszával, ha golyószóróval, akkor úgy, a lényeg az ellenfél megalázása és megsemmisítése. Többnyire kitalált sérelmek okán.

Jobb helyeken az ilyet nevezik uszításnak – nálunk is van erre vonatkozó Btk.-paragrafus, három évig terjedő szabadságvesztéssel–, de az elmúlt 11 évben a kormányzó párt oldaláról már-már törvényerejűnek is tarthatnánk az efféle gesztusokat. Hogy ez mennyire így van, és mennyire gátlástalanul, azt mindennél jobban kifejezi a miniszterelnök múlt heti megnyilvánulása, hiszen Orbán Viktor még Jankovics Marcell gyászbeszédébe is képes volt belefűzni az uszítást. „Amikor eljött a mi időnk, én is hosszú évekig értetlenkedtem. Vártam, hogy suhintson. (…) Miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is. De nem és nem.

Nem hallottam sem csontok ropogását, sem inak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem. És egyre csak zúgolódtam, elégedetlenkedtem,

és sürgettem: mire vár még?” – mondta Orbán a temetésen, így emlékeztetve a gyászolókat, hogy az elhunyt volt a szabályt erősítő kivétel.

Mindezt elintézhetnénk azzal, hogy a miniszterelnök csak egy újabb ízléstelen és bumfordi gesztust tett, hogy a sajtó kirohanása a méhlegelők ellen csak a szokásos ujjgyakorlat, ha nem látnánk, hogy közben e gondolkodásmód hogyan válik gyakorlattá. Persze ahhoz képest, hogy azért vernek meg Budapesten és Pécsen embereket az utcán, mert homoszexuálisnak vagy homoszexuálisokkal szimpatizálóknak gondolják őket, nem tűnik olyan nagy ügynek az, hogy a hétvégén Fidelitas aktivistái megsemmisítettek egy budapesti méhlegelőt, és még büszkén fényképezkedtek is pusztításuk helyszínén.

De ha ehhez hozzátesszük, hogy stréberségből, egyértelműen a propaganda hatására tették ezt, nyilvánvaló, hogy minden efféle agresszió ugyanarról tőről fakad.

És nem lehet nem arra gondolni, hogy a 20. századi magyar történelemből oly ismerős Lenin-fiús, nyilasos, ifjúkommunistás túlkapások is politikusi, újságírói felvezetéssel kezdődtek; azok sem a hatalomnak mindenáron imponálni akaró ostobák agyszüleményei voltak, inkább az elmélet gyakorlatba való átültetése.

És valahol ezt támasztja alá az is, hogy miután még Székesfehérvár fideszes polgármestere is rosszallását fejezte ki az ifjúfideszesek eljárását illetően, a Magyar Nemzet azzal vette védelmébe az akciót, hogy „a hőség miatt száraz a növényzet és a legkisebb figyelmetlenség is könnyen hatalmas tűzhöz vezethet a szabadban”.