Magyarország megújul. De a változáshoz, a nemzet felemeléséhez nem elég a lelkek épülése: utak kellenek, vasút kell és hidak kellenek. A reformkorban Széchenyi István, a legnagyobb magyar vállalta magára az országépítés korszakos feladatát. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében pedig Simicska Lajos úrra hárult ez a nemes kötelesség. Korunk Széchenyije ő, aki törekvéseiben még eredményesebb, s lelkében jóval szerényebb.
| ||
A legnagyobb magyar sütkérezett a dicsőségben, hiszen csupa látványos vállalkozásba kezdett. A legnemzetibb nagytőkés sem tesz kevesebbet hazájáért, mindeközben azonban a háttérben marad, nem keresi a népszerűséget, nem vár köszönetet a hálás magyar nép gyülekezetétől. Széchenyi – tisztesség ne essék szólván – kaszinót és tudományos akadémiát alapított, hivalkodó hidat épített. Lajos úr megelégszik a Szajol–Püspökladány vasútvonal fejlesztésével. Nem a látványberuházások érdeklik tehát, hanem az egyszerű, hasznos munka, amivel a hétköznapi emberek életét teheti jobbá. A Margit híd újjávarázsolását ugyan elvállalta, de testvériesen megosztozott rajta kollégáival. Széchenyi a lóverseny ügyét támogatta, Lajos úr egy másik ősi magyar sportot, a kézilabdát – ám végtelen visszafogottságában erről a nyilvánosságot nem is tájékoztatta, csak a minden lében kanál sajtó tudta ki valahogy. Mintha csak Széchenyi intelmét követné, aki azt írta volt: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak – előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.”
Milyen személyiség hát ez a derék férfiú? Hogyan zajlott élete, milyen találkozások, sorsfordulók formálták jellemét, hogyan vált azzá az emberré, akinek ma ismeri a nemzet? Nehéz erre megfelelnünk, hiszen Lajos úr soha nem tolakodott a rivaldafénybe, s mindig tettei beszéltek helyette. Annyit biztosan tudunk, hogy – talán ez sem véletlen – államalapító Szent István király úr városában eszmélkedett, és az isteni gondviselés itt, a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban egyengette egymás mellé útjaikat áramfakasztó Viktor úrral (miniszterelnök úr cikkét az orosz–magyar barátságról lásd a 23. oldalon – a szerk.). Miután az egyetemen pallérozta elméjét, egy ideig – komoly áldozatot hozva, legyőzve alkati idegenkedését – közéleti szerepet is vállalt. Az adóhatóság elnökeként a becsületre és az őszinteségre tanította a népet, míg a nemtelen támadások hatására visszavonult. De ne a rosszat keressük! Tanuljunk megbocsátást Lajos úrtól, aki a gyászban is ellenfelei lelki üdvösségét tartotta szeme előtt, amikor e szavakkal fordult feléjük: „Megöltétek az apámat, az apósomat, az Úristen irgalmazzon néktek!”
Azt beszélik, akkoriban idegállapota megrendült – újabb gyönyörű párhuzam ez Széchenyi úrral! –, de elődjével ellentétben Lajos úr szerencsére talpra állt, és azóta az ország legsikeresebb üzletemberévé emelkedett. Munkája során nem a külföldi multik barátságát keresi, nem az idegen érdekeket szolgálja, nem a bombaüzletet hajszolja: legfőbb partnere a magyar állam, tehát végső soron a magyar emberek. Ez a puritán, két lábbal a földön járó szemlélet tetten érhető életvitelében is. Talán nem túlzunk, amikor azt mondjuk: szerzetesi életmódot folytat. Nagyobb társaságban nem mutatkozik, öltözködése egyszerű, a nagyváros zajától távol, a Magyar Tenger partjainál, vidéki magányában él és dolgozik éjt nappallá téve. Egész szerkesztőségünk nevében kívánjuk: adjon az Isten még egyszer ennyi életévet, hogy vállalkozását sikerre vihesse. Mert – ahogy példaképe, Széchenyi István gróf úr fogalmazott – „bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog”.
