Országépítő Lajos úr – Itt a Magyar Krónika első cikke

Egyszerűen nem bírtuk kivárni, hogy megjelenjen Orbán Viktor nemzetegyesítő folyóirata, ezért már most közzétesszük az első szám vezető anyagát, amely hősét szeretettel és tisztelettel mutatja be.

Magyarország megújul. De a változáshoz, a nemzet felemeléséhez nem elég a lelkek épülése: utak kellenek, vasút kell és hidak kellenek. A reformkorban Széchenyi István, a legnagyobb magyar vállalta magára az országépítés korszakos feladatát. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében pedig Simicska Lajos úrra hárult ez a nemes kötelesség. Korunk Széchenyije ő, aki törekvéseiben még eredményesebb, s lelkében jóval szerényebb.

 

Fotó: Németh Dániel – Magyar Narancs

A legnagyobb magyar sütkérezett a dicsőségben, hiszen csupa látványos vállalkozásba kezdett. A legnemzetibb nagytőkés sem tesz kevesebbet hazájáért, mindeközben azonban a háttérben marad, nem keresi a népszerűséget, nem vár köszönetet a hálás magyar nép gyülekezetétől. Széchenyi – tisztesség ne essék szólván – kaszinót és tudományos akadémiát alapított, hivalkodó hidat épített. Lajos úr megelégszik a Szajol–Püspökladány vasútvonal fejlesztésével. Nem a látványberuházások érdeklik tehát, hanem az egyszerű, hasznos munka, amivel a hétköznapi emberek életét teheti jobbá. A Margit híd újjávarázsolását ugyan elvállalta, de testvériesen megosztozott rajta kollégáival. Széchenyi a lóverseny ügyét támogatta, Lajos úr egy másik ősi magyar sportot, a kézilabdát – ám végtelen visszafogottságában erről a nyilvánosságot nem is tájékoztatta, csak a minden lében kanál sajtó tudta ki valahogy. Mintha csak Széchenyi intelmét követné, aki azt írta volt: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak – előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.”

Milyen személyiség hát ez a derék férfiú? Hogyan zajlott élete, milyen találkozások, sorsfordulók formálták jellemét, hogyan vált azzá az emberré, akinek ma ismeri a nemzet? Nehéz erre megfelelnünk, hiszen Lajos úr soha nem tolakodott a rivaldafénybe, s mindig tettei beszéltek helyette. Annyit biztosan tudunk, hogy – talán ez sem véletlen – államalapító Szent István király úr városában eszmélkedett, és az isteni gondviselés itt, a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban egyengette egymás mellé útjaikat áramfakasztó Viktor úrral (miniszterelnök úr cikkét az orosz–magyar barátságról lásd a 23. oldalon – a szerk.). Miután az egyetemen pallérozta elméjét, egy ideig – komoly áldozatot hozva, legyőzve alkati idegenkedését – közéleti szerepet is vállalt. Az adóhatóság elnökeként a becsületre és az őszinteségre tanította a népet, míg a nemtelen támadások hatására visszavonult. De ne a rosszat keressük! Tanuljunk megbocsátást Lajos úrtól, aki a gyászban is ellenfelei lelki üdvösségét tartotta szeme előtt, amikor e szavakkal fordult feléjük: „Megöltétek az apámat, az apósomat, az Úristen irgalmazzon néktek!”

Azt beszélik, akkoriban idegállapota megrendült – újabb gyönyörű párhuzam ez Széchenyi úrral! –, de elődjével ellentétben Lajos úr szerencsére talpra állt, és azóta az ország legsikeresebb üzletemberévé emelkedett. Munkája során nem a külföldi multik barátságát keresi, nem az idegen érdekeket szolgálja, nem a bombaüzletet hajszolja: legfőbb partnere a magyar állam, tehát végső soron a magyar emberek. Ez a puritán, két lábbal a földön járó szemlélet tetten érhető életvitelében is. Talán nem túlzunk, amikor azt mondjuk: szerzetesi életmódot folytat. Nagyobb társaságban nem mutatkozik, öltözködése egyszerű, a nagyváros zajától távol, a Magyar Tenger partjainál, vidéki magányában él és dolgozik éjt nappallá téve. Egész szerkesztőségünk nevében kívánjuk: adjon az Isten még egyszer ennyi életévet, hogy vállalkozását sikerre vihesse. Mert – ahogy példaképe, Széchenyi István gróf úr fogalmazott – „bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog”.