Az elmúlt 30-40 évben divatba jött a finn példát emlegetni politikában, gazdaságban és sok más területen anélkül, hogy annak valódi tartalmát ismernék: így például azt, hogy a Nokia gumicsizmagyár hogyan lett néhány év alatt vezető multi. Egyéb hasonló felületességekkel van tele a sajtó.
Az Önöknél megjelent írás messze alulmúlja ezeket a majmoló véleményeket is, felületes és érthetetlenül rossz szándékú. Az óvodában is tudják, hogy hozzánk képest fele akkora népesség lakik háromszor akkora területen, észak felé jelentősen ritkábban, de fantasztikus infrastruktúra mellett. Az írásban szereplő két város minden, csak nem sivár. Nekünk legyen mondva! Még ha akár - Észak-Amerikához hasonlóan - nem az ókori és középkori építmények dominálnak is...
A nyelvrokonságnak az "újsámánizmust" messze felülmúló bemutatása különösen díszére válik irodalmi doktorátusát Finnországban megvédő szerzőjüknek.
Finn diplomát szereztem, és az elmúlt évtizedekben három alkalommal összesen 15 évig éltem ott, így viszonylag ismerem az országot és a történelmét. Ha nem is várok ennek megfelelő pontos információkat, a magát bölcsésznek tekintő látogató megtisztelhette volna lapjukat és olvasóit is kissé helytállóbb véleménnyel - még ha extravagáns módon is kívánt egy útjáról beszámolni.
Üdvözlettel,
Gáti Tamás
*
Olvastam a Narancs legutóbbi számában Keresztury Tibor Jyväskylä kisvárosról szóló cikkét és nem tetszett. Nagyon nem, mert olyan kis pontatlanra sikerült. Én az elmúlt fél évet ott töltöttem, és erre nyomós okom volt: ösztöndíj. Persze ennyi idő alatt sokkal árnyaltabb kép alakul ki egy városról, ezért nem is kárhoztatnám a cikk íróját az apróbb tévedésekért. Amit hiányolok a cikkből az a következő: Jyväskylä város a központja annak az oktatáspolitikának, amely jelenleg, ha nem is minden szempontból világelsővé, de legalább az első öt ország közé teszi a finneket a PISA-eredményekben (is). Itt van az oktatáskutató intézetük és itt alakult meg az első finn tanárképző kollégium 1863-ban, melynek jogutódja, a Jyväskylä Egyetem jelenleg tizenötezer hallgatónak ad ingyenes oktatást, hét karon. Jelentős részük az ország minden pontjáról költözik oda tanulni, szinte nem is ismertem meg tősgyökeres jyväskyläi diákot. Ezen felül minden félévben körülbelül háromszáz Erasmus-hallgató érkezik oda, és több nemzetközi képzést is indítanak. A városban egyébként van egy másik felsőoktatási intézmény is, ezt mi politechnikumnak vagy főiskolának aposztrofálnánk. Sajnálom, hogy a városról készült egyetlen kép egy szupermarketet ábrázol és nem a tipikus északi (nemzeti romantikus) városi templomot, a Jyväsjärvit (az említett tó), a Harju-dombot, vagy éppen az Alvar Aalto által tervezett egyetemi épületegyüttest. Vagy bármi mást! Jyväskylä nem a világ közepe, ez tény, de nem tudom, mi alapján jött az összehasonlítás Kisújszállással. Sajnálom, hogy Tampere sem nyerte el az író tetszését, nem írnám le a bédekkert most ide, én a negyvenkettedszer (!) megrendezett rövidfilmfesztiváljukon vettem részt, amin különdíjas lett Till Attila Csicska című filmje, és nagyon élveztem a várost, annak ellenére, hogy magam a kétmilliós Budapest szülöttje vagyok. Tagadhatatlan, hogy Miskolc is sokat adott az országunknak, de Jyväskylä és Tampere sem maradnak el a Finnország életében játszott szerepük szempontjából.
Két nagyon fontos dolog mellett nem tudok elmenni. Az egyik a nyelv, a másik pedig a történelem kérdése. Karattyolásnak nevezni egy másik nyelvet elég sommás véleménynek hangzik, és nem igazán ízléses, ha engem kérdeznek. S talán nem a bölcsészet doktorának kellene elmagyarázni, hogy egy ipari forradalom és nyelvújítás korszakából származó szó (rauta - vas; rautatie - vasúti; asema - állomás) semmilyen módon nem kell, hogy hasonlítson, mint ahogy a gőzmozdony szavunk sem hasonlít semmilyen más nyelv megoldásához. Ezzel ellentétben a vér - veri, víz - vesi, kéz - kesi, hal - kala, és más szavaink is hasonlítanak, de nem ezek teszik a két nyelvet egyértelműen rokonná. Rokonságot többek között a hangsúlyozás, az agglutináló struktúra és a mienknél kicsit kedvezőbb, szinte ötven-ötven százalékos mássalhangzó/magánhangzó arány mutat. Javaslom, hogy a szerző hőn szeretett sajtótermékünk korábbi hasábjain tegye magáévá Nádasdy Ádám írásait. A finn történelem nagyvonalú összefoglalása is böki a csőröm; a függetlenedés utáni polgárháborút (1918), a szovjetek elleni sikeres téli háborút (1939-40) és a németek elleni, szintén sikeresnek mondható lappföldi háborút (1944-45) megvívták, és az elmúlt hatvan évben megközelítették a skandináv országok életszínvonalát kőolaj, autógyártás és egyéb sötét üzelmek nélkül. És ez csak a wikipédia, nem a világtörténeti kronológia. Legalább egy picit utánanéztem volna ezeknek a dolgoknak, mielőtt leírok egy sort is.
Sajnálom, ha a cikk írója ilyen kellemetlen élményekkel távozott Finnországból, de arra kérem a többi olvasót, hogy hallgassák meg mások véleményét is, mielőtt komolyabb tanulságot vonnának le, vagy fogják a cókmókjukat és repüljenek el egy hétre Turkuba, Helsinkibe, Tamperébe, és döntsék el maguk.
Bognár Zoltán
*
Tisztelt Narancs!
Megrémített Keresztury Tibor cikke, ezért izgatottan várom a szerző avagy a szerkesztők válaszát a következő kérdésekre.
1) Vajon higgyük-e el a szerzőnek, hogy doktori disszertációját tényleg egy olyan országban védte meg, amelynek sem (abszolút vagy hozzávetőleges) méreteiről, sem történelméről nem tudott előzetesen semmit?
2) Vajon higgyük-e el a szerzőnek, hogy hiányzó finn történelmi ismereteinek pótlására tényleg azt találta legalkalmasabb módnak, ha szakmunkák - vagy pusztán csak a pőre tények - tanulmányozása helyett a "helyben tanuló-tanító [értsd, gondolom: magyar] vendéglátóinál" tájékozódik, és magáévá tesz egy tőlük hallott védhetetlen szociálpszichológiai "elméletet"?
3) Vajon higgyük-e el a szerzőnek, hogy ezen elmélet - miszerint a finn népsűrűségi ráta alacsony volta, valamint az ebből fakadó "nyugodt lelkialkat" következtében a finnek "alig háborúztak", hisz nekik a függetlenség "nem kellett olyan nagyon" - tényleg annyira megnyerte a tetszését, hogy mindjárt szükségesnek látta a jobb sorsra érdemes magyar olvasókkal is megosztani?
4) Vajon higgyük-e el a szerzőnek, hogy beszámolójában pusztán az olcsó szellemesség kedvéért jelenti ki, hogy egy-két közhelyen kívül nincs mit mondania a finnek "punkokon kívüli hányadáról", hogy Tampere "a világ legunalmasabb városa", és hogy szerinte a nyelvrokonság "nagy hülyeség"?
5) Vajon higgyük-e el a szerzőnek, hogy három-négy látványelemen (tópart, néptelen utak, miniszoknyás punk lányok fekete alsóneműben), valamint egy-két hallomáson (kis népsűrűség - kevés igény a függetlenségre; minden házban szauna) kívül semmi, de semmi említésre méltót nem hagyott elhatolni a tudatáig arról az országról, amelyről pedig beszámolót készült írni (és amely, mint köztudott, mindenféle számítás szerint a világ legélhetőbb helyeinek egyike)?
Ha a fenti kérdésekre a válasz "nem", akkor könyörgöm, mi tartotta vissza a szerzőt attól, hogy direkt módon fogalmazza meg a véleményét kultúrhátrányunkról, és expressis verbis kimondja: ez itt, kérem, a keserű nemzeti önirónia hangja? Mégiscsak korrektebb dolog lett volna nyíltan ostorozni a magyar provincializmust, csak magunknak okozva fájdalmat, mint közben a finneket, e mit sem sejtő kívülállókat is megbántani.
Ha viszont a válasz a kérdésekre "igen", akkor... Innen jobb is nem folytatni.
Tisztelettel,
Kubínyi Kata
