2021: A meg nem történt év

Ha évek múlva megkérdezi valaki, mi történt 2021-ben, könnyebb lesz elmondanunk, hogy mi nem, ha egyáltalán eszünkbe jut majd bármi ebből az évből.

Amióta ledőltek az ikertornyok, a 21. század embere epekedve várja az újabb katartikus eseményt, ám az nem akart és alighanem még most sem akar eljönni. Ez persze nem feltétlenül baj, pláne, ha hozzátesszük, hogy a World Trade Center lerombolása és az azt követő terrorellenes háborúk, illetve az azokkal együtt járó nemzetközi terrorizmus mennyi emberéletet követelt, és mennyi gyógyíthatatlan sebet hagyott hátra nagyjából a világ minden kontinensén. A nagy generációs élmények – kevés kivételtől eltekintve – hagyományosan mind valamiféle negatív megrázkódtatáshoz kötődtek, és mindben az volt a katartikus elem, hogy mégis túl lehetett őket élni (már akinek sikerült). A világháborúk, diktatúrák, forradalmak nagy történetei efféle nyomon képződtek meg. Ezekhez képest jelentett nagyon mást a 20. század legvégén a 89-es fordulat (illetve fordulatok sora). Kár, hogy épp ezt a jobbára békés átmeneti hullámot illik a leginkább lebecsülni manapság.

De hagyjuk is ezt, '89 olyan régen volt, hogy szinte el sem hisszük már, és azt is leginkább reszketve figyeljük, hogy mivé válik szépen lassan az emléke, mi marad belőle, illetve mi nem. Mindenesetre az elmúlt negyed században ez a két év volt, aminek az emlékezete egyáltalán előhívhatónak tűnik még a kollektív emlékezetből: 1989 és 2001. De épp 2021-ben láthattuk, hogy egyfelől 2001 is milyen messze van már, másfelől, hogy abból a bizonyos szeptemberi napból is mennyire keveset sikerült még mindig megérteni.

Az azóta eltelt két évtized, és különösen a 2010-es évek aztán a nagy életeseményekre való meddő várakozás jegyében teltek. Volt ígéret és esély arra, hogy valami nagy fordulat áll elő hirtelen, de aztán lagymatag sodródás lett mindennek a vége. Láttunk autokrata vezetőket bukni Ukrajnától Macedónián át az észak-afrikai államokig, de a nagy kép nem változott jelentősen, vagy ha igen, csak még homályosabb lett, még érthetetlenebb és még szörnyűbb. Ugyanakkor a nagy háború nem tört ki végül se Afrikában, se Európában. Az úgynevezett nagypolitika pedig még a feltűnő idióták kezelésében is végletesen unalmasnak és kiszámíthatónak tetszett. Trump nem hozott igazi fordulatot, és aztán a leváltása sem járt együtt egy nagy közös társadalmi összeborulással. Hogy is járhatott volna? Bár ez volt az ígéret, azért ebben nemigen bízhatott valójában senki. A tavaly januári Capitolium-foglalás meg ugyanezt hozta: puccsnak kevés volt, televíziós horrornak éppen elég. De azzal is mi van azóta? Pár szerencsétlen proli (már elnézést, de mégis: Qanon-sámán?!) le lett sittelve, Trump, Giuliani meg a többi pedig simán golfozik tovább. És a Brexit? Hagyjuk inkább.

Egyszóval úgy ment végbe minden efféle „nagy” „esemény” a világban, hogy mindennek tűnt, de nagynak nem.

Ahogy végtelen sok műsorban hangzott el idén a kérdés: ki hol élte meg szeptember 11-et, aligha fogják majd évek múlva hasonlóképp emlegetni, hogy ki, mire emlékszik a Brexit napjából? Már most elfelejtettük, mikor is került rá sor.

Mindezek után 2020 a világjárvány kirobbanásával tudott némiképp újat hozni. Ez valóban globális esemény volt, és egészen bizonyos, hogy mélyen beivódott máris az emberek tudatába, ugyanakkor ez is kellően megfoghatatlan ahhoz, hogy egyetlen pillanathoz kössük. Ráadásul a covid minden, csak nem közösségi élmény, vagy ha mégis, akkor egészen újszerű, szokatlan módon az. Persze, a 2020-as év végén is számos összefoglaló szólt arról, hogy mi történt az „elveszett évben”. Az elveszettség azonban egy éve még inkább a bezártságra, a szeparációra, a közös feldolgozás lehetetlenségére vonatkozott. Nem magára az esemény nélküliségre, hiszen épp a világ leállása volt az a váratlan esemény, ami lényegében mindannyiunkkal megesett.

2021-ből visszatekintve 2020 valójában a fordulat évének tűnik. Amiben más lett az életünk, akkor történt meg, és még az sem kizárt, hogy ez egy egész új korszak nyitánya lesz hosszabb távon – nem mintha riogatni akarnánk bárkit is.

Mindehhez mit tett hozzá 2021? Attól tartunk, nem sokat. Hacsak azt nem, hogy elvette az illúzióinkat azt illetően: mindaz, amit 2020-ban úgy éltünk meg, mint egy különös, csendesen nyomasztó természeti katasztrófát, rövid időn belül megoldható lesz majd. Egyik hullám követi a másikat, egyik variáns jön a másik után, a szigorítások és a lazítások hullámvasútján ülünk, és egyáltalán nem látjuk az egyre fárasztóbb és egyre monotonabb menet végét. Hiába tudjuk, az oltás szükséges lépés, az első, a második, a harmadik után kilátásba helyezett negyedik kör megint csak nem a gyors megoldás ígéretét hordozza magában.

És eközben az év szimbolikus eseményei is vagy a jövőről, vagy a múltról szóltak. Tartottak egy olimpiát például, kínnal és keservvel, üres megaépítményekkel, amelyek önmagukban is úgy mutatkoztak meg a képernyőkön keresztül, mint egy letűnő félben lévő kultúra tragikus-ironikus emlékművei. A feliratok szerint ráadásul mindaz, amit láttunk, 2020-ban történt, holott már bőven 21-ben jártunk. És ez annyira mindegy volt végül is, hogy attól az embernek olykor tényleg sírni támadt kedve.

A magyar közélet is ebben a szürke zónában, ebben az időrésben mozgott: vagy nem történt semmi, vagy ami történt, az valami másnak az előszele volt csupán.

De hogy valóban követi-e majd átélhető esemény, ne adj isten katarzis (negatív vagy pozitív értelemben akár), arra enyhén szólva sincs garancia. Semmire sincs garancia.

2021 egy ígéret volt, ami javarészt beváltatlan maradt. Alighanem az ördögnek, azaz a felejtésnek tartoztunk ezzel az évvel. De legalább nem túl nehéz elereszteni.