Eddig se rejtettem véka alá azon véleményemet, hogy óriási hiba Orbán elmúlt évekbeli fokozatos jogszűkítéseit nem annak tekinteni, ami azok szándéka szerint is: korlátlan egyeduralom megteremtése. A naiv filoszok az állandó „gumicsonttá” nyilvánítással éppen azt teszik, amit ők tulajdonítanak amazoknak: a figyelem elterelését a valódi szándékról. A rezsim nagyjából pontosan eltervezetten – persze a mindenkori történésekhez igazodóan – évek óta építi ki az intézményi, jogi keretet ahhoz, hogy „törvényesen” sújthassanak le az ellenségre immár a hatalom teljes súlyával. A Pride lett ennek nullszériás darabja. Az első alkalom, amikor már nem csak fenyegetenek azzal, hogy egyszer esetleg történni fog valami (a Stop Soros! törvénycsomagban még elszabotálható ügynökkénti nyilvántartásba vételi előírás, az első lépésben hatósági jogkör nélküli Szuvenírvédelmi Hivatal létrehozása, a többes állampolgárokkal szembeni gumírozottan acélos, s máris kérdésessé tett alkotmánymódosítás), hanem törvénybe foglalt utasítás a hatóságnak arról, hogy egy alapjogot korlátozni és az ellenszegülőket megbüntetni már kötelező. A kocka ezzel el van vetve. Innen aligha van visszaút.
Csak hát van itt egy aprócska kérdőjel. Az, hogy a hatalomba immár reszketeg kézzel kapaszkodó, a végút felé vezető úton hat-nyolc éve következetesen lépdelő Orbánban megvan-e az a személyes bátorság, amely valódi vezérré tehetné. A jogfosztó törvénybe becikkelyezett megoldás, a felforgató elemek megbüntetését az arcfelismerő rendszerre alapozó azonosítás némi egérutat ad. Ha mondjuk „nem sikerül” kétszázezer tüntetőből legalább néhány százat névhez kötni, akik demonstratívan szállnak szembe a fenyegetéssel, akkor a megkérdőjelezhetetlen tekintélyt elváró vezérré emelkedés beavatási szertartása fulladhat kudarcba és válhat köznevetség tárgyává az önmagát mindenhatónak láttatni vágyó vezérlő tábornok. Ennek elkerülése érdekében nem követheti el azt a hibát, hogy kizárólag egy elektronikus rendszerre bízza az ellenszegülők megbüntetését. Ahogyan nem teheti kockára az immár dátumhoz (húsvét) rendelt „nagytakarítás” sikerét, az „áttelelt poloskák” eltaposását.
Vízválasztó ez a nap. A társadalom jelen tudásunk szerint nagyobbik részének, amelynek nincs más választása, mint kezdeményezőként ellenállnia, a szavakon túllépve már tettekkel. És a vezérségre vágyó önkényúrnak is, aki nem engedheti meg ezt kibontakozni és elburjánozni. Egyszemélyi uralomban személyes parancsokkal kell kikényszerítenie a rendőröknél, ügyészeknél és bíróknál, hogy végrehajtsák a kötelező szabályokat. Ez pedig sajátos lelki alkatot igényel: olyat, amely képes ledönteni a teljhatalom akarását az ezt kiteljesítő szándéktól elválasztó falat.
Azt a bűnözői kurázsit, amely tudván vállalja, hogy utasítására a rendőrség és – ha kell – a hadsereg erővel lép fel az ellenszegülőkkel, az igazságszolgáltatás pedig egy emberként lesz a gazság szolgája.
Én nem látom ezt a bátorságot. Szinte kockázatmentes pillanatokban, mint például a „rabszolgatörvénnyel” szembeni parlamenti tiltakozáskor, zavartan csendben ül, és ha Hadházy Ákos rajtaüt egy kérdéssel, kínos viccelődéssel próbál kitérni. Zavarba jön, sunyít, elkullog. Személyiségének romlottságához nem fér kétség, az elmúlt másfél évtized ezt csak a korrumpáló teljhatalom reflektorcsóvájában tette mindenki számára láthatóvá. A III. Richárd-féle gazember alkata-e az övé, vagy a „gyerekszoba” nélküli rémes szülői ház frusztrációja tette vele, lényegében mindegy. De amíg a jellemtelen cinizmus csak (?) nyilatkozatok, felszólalások szembrebbenés nélküli hazugságaiban, a szavak és hétköznapi tettek közti ordító hamisságban ölt testet, amíg nem vállalja nyíltan a poloskázás nyilvánvalóságát, addig talán nem áll készen a tirannoszi szerepre. És persze ha ez meg is lenne, a sikerhez szükség volna az államgépezet megfelelő irányba állására. Ahol pedig szintén látják a különbséget például tudósítók jogsértő elvezetése, március 15-én tiltakozó politikus szállodai szobájában rajtaütés és a tömeges represszió között.
A közeg pedig akár készen is állhat. Érdemes felidézni, hogyan fogalmazott naplójában Goebbels a Stauffenberg-merénylet (a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett sikertelen merénylet, melynek fő szervezője Klaus Schenk von Stauffenberg, a német tartalékos haderők vezérkari főnöke volt – a szerk.) után. „A merényletnek bizonyára igen messzemenő következményei lesznek. Mindenekelőtt a tisztogatás következik. A Führer elszánta magát, hogy az egész tábornoki klánt, amely ellenünk fordult, gyökerestől kiirtja, s ezzel lerombolja a falat, amelyet ez a tábornoki klikk mesterségesen emelt a hadsereg, a párt és a nép közé. (...) Emlékeztetem a Führert, hogy a különböző Strasser- és Stennes-válságok éppúgy, mint a Röhm-puccs, a nemzetiszocialista uralom mérhetetlen erősödéséhez vezettek. Most is így lesz. Ezért nagyon bizakodva nézek a jövőbe. Most még súlyos idők állnak előttünk, de aztán túl leszünk a nehezén. Himmler bizonyára hatalmas erőket szabadít majd fel a Wehrmachtból, s ha én megkapom a felhatalmazást, ugyanezt végre tudom hajtani a civil életben is. Vasmarokkal fogom átfésülni az államgépezetet (…). Röviden: a dolgok állása szerint, ha most alaposan nekilátunk, szerintem túljutunk a háborús válságon. Csak az aggaszt, hogy a Führer nagyon megöregedett. (…) Lényét valami különleges jóság jellemzi. Sosem éreztem iránta olyan belső szívmeleget, mint ma. Határozottan szeretni kell. Ő korunk legnagyobb történelmi zsenije. Vele fogunk győzni, vagy hősi harcban elpusztulni. Ha azonban a jelenlegi helyzetből levonjuk a megfelelő következtetéseket, nyilvánvaló, hogy pusztulásról szó sem lehet, épp ellenkezőleg: rövidesen olyan fellendülésnek leszünk tanúi, amilyet ma elképzelni sem tudunk. (…) A Führer most már kész arra is, hogy a legmegbecstelenítőbb ítéleteket hozza az árulás igazi vezetői ellen. (…) A nép magához ragadta a kezdeményezést, minden tartományban hatalmas tömegek tüntetnek, munkások és polgárok követelik a kíméletlen harcot az árulás ellen. Most már miénk a szó.”
