A tőke metafizikai töke - Tamás Gáspár Miklós Brumaire tizennyolcadikája

  • Bretter Zoltán
  • 2007. augusztus 9.

Publicisztika

Tamás Gáspár Miklós (a továbbiakban: TGM) baloldali fordulatát eleddig csak az önfelkent baloldalon vették annyira komolyan, hogy jobbára elutasítsák. Az elutasítás pedig arról szól, hogy ki is képviseli a hiteles baloldalt.

A baloldalon nem ritka az ilyen szekta-, frakció-, szárny-, klánvita. Sőt, ha jobban megnézzük a szocialista-kommunista ideológia keletkezésének korszakát, a 19. század utolsó harmadát, azt látjuk, hogy nemcsak a két fő rivális, a marxizmus és anarchizmus vetélkedik egymással a munkásmozgalom egyetlen és kizárólagos ideológiája cím elnyeréséért, de ott vannak a fabiánusok, a blanquisták vagy a német katedraszocialisták. A baloldal eszmetörténete sokszor a legvalóságosabban is véres ideológiai leszámolások története, erről a legtöbbet talán Trockij tudna mesélni.

A baloldali blokkon belül még a megnevezés is gondot okoz. Vizsgált szerzőnk esetében választhatunk a következők közül.

TGM "baloldali kommunista", ami jelzi, hogy a "létező kommunizmus", sztálinizmus, bolsevizmus vagy "reálszoc", ahogy TGM gyakran nevezi, nem volt baloldali, s éppen evvel szemben kell egy autentikus baloldali platformot birtokba venni.

TGM "független baloldali", ami legalább ugyanazt a belső ellentmondást hordozza, mint az előbbi, és jelzi, hogy nincs az a baloldali párt - kiterjesztve: intézmény -, mely jó szívvel megtűrné az ilyen beállítódottságot; azt, amelyiknek hazája a spontaneitás, politikai értelemben - mint látni fogjuk - mondjuk a tanácsuralom.

TGM a "gyakorlati szocializmus" híve, ami nyilvánvalóan nem "reálszoc", nem a "valaha-létezett-mégsem-igaz szocializmus", hanem az elméletet a gyakorlatba átültető, s következésképpen mindennemű elméletieskedő-osztályáruló (például a Bad Godesberg-i) szociáldemokráciával radikálisan szemben álló praxis.

"Politikai álláspontom a baloldali, közelebbről az anarcho-szocialista-szindikalista hagyományhoz kapcsolódik. ...(T)udom, hogy az ún. marxista világnézeti hegemónia majd négy évtizede alatt az a hagyomány nagyrészt feledésbe merült, csak pár kósza babona szállong felőle. Aki megtisztel azzal, hogy esszémet végigolvassa, aligha fogja a nem létező szocializmusra kiterjeszteni történetileg indokolt szkepszisét a baloldallal szemben; viszont újabb kételyekre nyílik módja; mindent el fogok követni, hogy Alexis de Tocqueville és Benjamin Constant érveit ne hozhassa föl nézeteim ellen." Szokatlanul világos beszéd ez a 24 évvel ezelőtt megjelent A szem és a kéz c. (AB Kiadó) esszé előszavában. Először is leszögezi a maga álláspontját úgy, hogy besorolja magát egy ma már alig létező hagyományba. Egyúttal pedig azt mondja, hogy éppen ama elfeledett hagyományt kívánja újjáéleszteni. Baloldaliságát elhatárolja mind a marxista beütésektől, mind a "nem létező szocializmus" álbaloldali ideológiájától. S ha valaki azt mondaná, hogy mindez logikusan a liberalizmushoz vezetne (egyszerre annak Tocqueville képviselte arisztokratikus és Constant képviselte emberjogi változatához), akkor éppen ettől érdemes elhatárolódni. Nem tisztem most a 80-as évek eleji kísérlet sikeréről nyilatkozni. Ám az több mint föltűnő, hogy TGM jó húsz év múltán épp ott veszi föl a fonalat, ahol annak idején elejtette.

Ennek ellenére bevett közhely, hogy TGM olyan gyakran váltogatja ideológiáit, mint mások a zoknijukat. Ezt a közhelyet ő maga terjeszti, amikor ilyen-olyan elmúlt, s így utólag tévesnek ítélt politikai, meggyőződésbéli korszakairól beszél. (Például: "A rendszerváltás idején - amikor én még őszinte hittel liberális voltam, némi tory beütésselÉ" - Lesz-e magyar szociáldemokrácia, Élet és Irodalom, 2003. 10. sz.) De ne engedjük magunkat megtéveszteni. Amikor például sétapálcás tory korszakát élte, akkor tulajdonképpen Karl Kraus bőrébe bújt. Az arisztokrata konzervativizmusra azért volt szüksége, hogy - amint Kraus tette - megtagadhassa azt, és aztán valamilyen perverz hitelességgel a "szegényekről" beszélhessen. TGM liberális korszaka merő látszat. A demokratikus ellenzék tagjaként is egyfajta protoliberalizmust képviselt, egy, a liberalizmust megelőző kváziideológiát, melybe jó adag anarchizmus vegyült, nem volt koherens gazdaságpolitikája, s egyik legerősebb irányzatát a civil Szeta alkotta. TGM zsigerileg és őseredeti állapotában baloldali. Kérjük, fogadják őt szeretettel azon az oldalon. Ha másért nem, hát jól lágyékon rúgja a tőkét.

TGM-et azonban a baloldal nem érti (kivéve Szili Katalint, akinek honlapján előkelő helyen szerepel), alkalmasint közéletünk egésze sem gyakran, de ami a legfőbb fájdalom, az a közönség sem, melynek bevallottan ír. Nem egészen proletariátusbarát szóhasználatán kívül TGM meg nem értésének okáról Krausz Tamás (a baloldali panteon ügyeletes őre) a következőket írja: "TGM egy olyan 'búvópatakot' tár föl, amelyből önmagában soha nem lesz folyam, mert a többi patakot vagy folyót egyszerűen elrekeszti, vagy a vizeket olyan erősen megszűri, sterilizálja, hogy a végén alig marad valami. Sem elegendő víz, sem elegendő élővilág." (TGM és a baloldali kommunizmus, Eszmélet, 2002. 55. sz.)

Azaz TGM eszmetörténeti rekonstrukciói, legyenek azok liberálisok, konzervatívok vagy mostanság úgymond baloldaliak, egy meglehetősen önkényes, mondhatni énépítő történet stációi. Előbb ennek az énállításnak a stiláris, esztétikai, kultúrtörténeti forrásvidékét kutatjuk föl, majd néhányat szemügyre veszünk az építőkockák közül: az államkapitalizmust, a tanácsuralmat, a populizmust.

Források

Egyik, s nem is akármilyen helyen (Búcsú a jobboldaltól?, Világosság; 1994. 5-6. sz.) TGM Nathalie Sarraute-ra hivatkozik, akinek a Gyanú korszaka c. művét valamilyen szimbolikus, a mai korunkat a maga egészében leíró elmélkedésnek tünteti föl. Sarraute ebben az írásában az 50-es, 60-as évek francia "új regényének" szerkeszt ideológiát. Csak nehezen fedezhetjük föl benne a nagy világtörténeti perspektívát, melyet TGM játszi könnyedséggel elénk vet. És mégis. "Napjainkban önmagukat még mindig regénynek nevező művek egyre magasabbra csapó hullámai öntik el az embert, és ezekben a művekben egy körvonal nélküli, meghatározhatatlan, megragadhatatlan, láthatatlan lény, egy névtelen 'én' bitorolja a főhős helyét, és a díszhelyre tör, holott voltaképpen semmi - többnyire nem egyéb, mint magának a szerzőnek visszfénye. A főhőst körülvevő személyek, akiknek nincs saját létük, immár látomások csupán, álmok, rémképek, ennek a mindenható 'én'-nek modalitásai vagy függvényei." (A francia "új regény", Európa, Budapest, évszám nélkül). Mutatis mutandis, mindez távolról sem csak a regényre, hanem az írásra, no meg egyfajta modern életérzésre általában is vonatkoztatható, s TGM-re különösképp. A munkástanácsok létrejötte és uralma például - s ennek még lesz jelentősége - az "új regénybéli" Én-re hajaz, amennyiben sem ez, sem az nem "fix und fertig" (Ernst Däumig, a német munkástanácsok teoretikusa jellemezte így a tanácsokat, mondván, hogy ezek a forradalmi kor gyermekei, s létük minden pillanatában a helyzethez kell, hogy alkalmazkodjanak).

Hát igen: "Itt a fogalmak valóságos meggyanúsításával van dolgunkÉ" - írja TGM Lenin szónoklatairól (A teória esélyei, Kriterion, Bukarest, 1975). S mi mást lehetne elmondani TGM-ről, ha nem ugyanezt, jelesül, hogy életművének egy része nem más, mint az általa nekünk tulajdonított fogalomhasználat (polgári szókincsünk) folyamatos - és időnként rendkívül goromba, vaskos - gyanúba keverése. "A fő elem a változás: semmit sem meghagyni régi kötelékeiben, fellazítani a szavak értelmét, támadásra indulni az elmélet (megállapodott, stabil, establishment-szagú, tehát) sima felülete ellen." (Uo.)

Leninnel egybecsengően korszakunkat TGM a gyanú korszakának látja, ahol a dolgok mögött egy másik, rejtett valóság igazi vastörvényei uralkodnak, és ez egyesek kötelességévé teszi a "nagy leleplezést". "A politikában az emberek mindig is az ámítás és önámítás együgyű áldozatai voltak és maradnak, amíg meg nem tanulják, hogy bármely erkölcsi, vallási, politikai, szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött fel kell fedniük egyik vagy másik osztály érdekeit" - írja Vlagyimir Iljics (A marxizmus három forrása és három alkotórésze, Kossuth, 1952). (Én inkább azt mondanám, Lenin - akárcsak a 20. század másik nagy populistája, Goebbels - voltaképpen csak lenézi hallgatóságát.)

TGM első könyve, a Jobbágyok panaszai szintén tartogat meglepetéseket. Ha ezt a zseniális kis szösszenetet a mai TGM-re alkalmazzuk, megvilágosodik előttünk szerzőnk rejtett és hihetetlen következetessége. TGM célja ezek szerint egy olyan metanyelv megteremtése, mely meghaladja az elnyomónak tekintett "hivatalos" nyelvet: a rendszerváltás hamis kompromisszumainak, de leginkább elitizmusának nyelvét; és a globalizálódó kapitalizmust mint a neolib-neokon-neoszoc összeesküvés nyelvét, mely a középkori latinhoz hasonlít. Ma semmit sem lehet leírni más nyelven, minden egyéb megszólalás lényegében és születése pillanatában eleve érvénytelen. TGM viszont nem a globalizálódás latinját beszéli, hanem egy olyan nyelvet, mely alternatív valóság megteremtésére tör. Éppen ezért tűnik oly forradalminak és olykor értelmetlennek is.

Mert gyakran értelmetlen az, amikor valami kizárólag önmagát magyarázza.

A nyelv nem - nem pusztán - a gondolat kifejezése, hanem maga a gondolkodás folyamata. A TGM számára gyakran példát adó Karl Kraus célja, ahogy TGM-é is, az emberek "dezsurnalizálása", azaz szinte erőszakos megfosztása a zsurnalizmustól, a felületes, bulvárba menekülő erkölcsi nemtörődömségtől. Karl Kraus azt vallotta, hogy a szó és gondolat szükségképpeni kapoccsal kötődik egymáshoz, s a szó nem pusztán kerete a gondolatnak. Kraus számára a világ legnagyobb problémája a vesszők pontos elhelyezése volt egy szövegben. Thuküdidésztől Esterházy Péterig nyomon követhető az a hagyomány, melybe mind Karl Kraus, mind TGM elhelyezi önnön nyelvfilozófiáját, s amely röviden így summázható: a nyelvhasználat morális kérdés. TGM ezt meg is fogalmazza: a szépérzék az erkölcsi intuíció kiindulópontja.

Államkapitalizmus

"A tőkés rendszer ellenfeleinek nincs mit siratniuk az 1989 előtti rezsim bukásán. Több okból sem. Először is, 'a létező szocializmus' (amint azt többször volt szerencsém kifejteni, s nemcsak nekem) a bérmunkán, a munkabéren, az árutermelésen, a pénzen, a tőke és a munka elválasztásán, munkamegosztáson, egyenlőtlenségen és társadalmi kiváltságokon alapuló rendszer volt, tehát a legtöbb tekintetben: kapitalizmus, természetesen persze államkapitalizmus" - mondja TGM (Az utak elváltak - még egy válasz Kis Jánosnak, Népszabadság, 2005. november 6.) Aztán így folytatja: "A magántulajdon megszűnése a szovjet rendszerű országokban puszta illúzió. A magántulajdon - a római jog alapján, amelynek érvénye egyetlen ún. 'szocialista' országban se szűnt meg - a birtoklás föloldhatatlan abszolútságát jelenti, ahol a tulajdon működtetése (munka) révén senki nem szerez tulajdonosi (rendelkezési és elidegenítési) jogosítványokat. A dolgozók szemszögéből közömbös, hogy a termelőeszközöket magánszemély, befektetési vagy nyugdíjalap, bank vagy a sztálinista állam 'tulajdonolja', hogy ezt a szörnyű, magyartalan igét használjam. Az ún. 'létező szocializmusban' a kizsákmányolás alapvető társadalmi ténye fönnmaradt."

Az elmondottakból a következő képlet látszik kibontakozni.

A magántulajdon nem szűnt meg a "létező szocializmusban", a folyamatosan érvényben lévő római jog alapján (sic!) voltaképpen megmaradt, csak épp egyetlen tulajdonos kezében: hisz a munkások ezt a tulajdont csak működtették, de el nem idegeníthették. Ebből következően a tőkés kizsákmányolás is változatlanul fönnállt. Ebben az okoskodásban csak egyetlen hiba van: kimarad belőle az államosítás jogi aktusa, mely mintha mégis csak megszüntette volna - annak rendje és módja szerint, az egyébként valóban érvényben lévő római jog alapján - a magántulajdont. Elegendő volna egyszerűen csak ennyit mondani: a dolgozók szemszögéből édesmindegy, hogy ki a kizsákmányoló, legyen az az állam vagy a tőkés.

TGM - anélkül, hogy nyíltan megvallaná - egy régi vitából veszi át saját álláspontját. Íme, egy hoszszabb idézet azokról a gyökerekről, melyekre rátalált: "A könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási változatai nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét, azt a módot, ahogy a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztottákÉ Az ipari többlet megszervezése - a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza -, a Szovjetunió egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítetteÉ A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztálytÉ (M)i tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet fogalmát alkalmazzuk..." - írja Stephen A. Resnick és R. D. Wolff, lásd Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR c. könyvük bevezetőjében. A két jeles amerikai marxista közgazdász - van ilyen! - álláspontját "mindazokéval" szemben fogalmazza meg, akik a Szovjetuniót a kapitalizmussal mégiscsak ellentétes, az osztály nélküli társadalom építésében érdekelt, némi baloldaliságot nem nélkülöző rendszernek látják - azaz az egész kelet- és nyugat-európai, régi és új baloldallal szemben. Resnicket és Wolffot egyébként az a Krausz Tamás idézi, aki az államkapitalizmus kifejezést és helyét a marxizmus eszmetörténetében a szovjet rendszer születéséig vezette vissza (és akinek elhiszem, hogy ő ezt már korábban kifejtette, lásd Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917-1928, Napvilág, 1996).

Resnick és Wolff álláspontja a marxista hagyomány egyik radikális újra- és átértelmezése, s ehhez kapcsolódik TGM. A marxista eszmetörténeten belül egy olyan áramlat képviselője, mely premarxista vonásokat mutat, és a "kizsákmányolás" fogalmának globalizálása révén a globális antikapitalista ellenállásnak ágyaz meg. A kapitalizmus megdöntötte az államkapitalizmust, melynek - gondolom, szocialista - megdöntésére szólít föl TGM, hogy végre visszakerüljünk a rendszerváltás "ideális" helyzetébe; azért ideális, mert akkor és ott, arról a realitásról maga TGM mondja, hogy "(A)z államkapitalizmus e pazarló, merev és szétrothadt formáját éppoly kevéssé lehetett szocialista módon megdönteni, mint a félfeudális cári, oszmán és Habsburg-birodalmat." (Lassú válasz Kis Jánosnak, Népszabadság, 2005. október 1.)

Tanácsuralom

Minden magántulajdon eltörlésének követelése a létező, immáron globális kapitalizmus végét éppúgy jelenti, ahogy a "reálszoc" államkapitalizmusának is radikálisan ellentmond, s evvel végre megvalósulhat a tanácsköztársaság, egy olyan társadalom, mely a republikánus együttműködésre és az egyén önfeláldozására épül, és megszünteti az egyén "munkaeszközként" való alávetettségét, kizsákmányolását. Bal-ellenzéki-libertariánus-szocialista elképzelés ez, melynek egyetlen szépséghibája, hogy csak kivételes, forradalmi helyzetben válhat - és akkor is csak ideig-óráig - politikai realitássá.

TGM saját bevallása szerint (A helyzet, Élet és Irodalom, 2002) jelenlegi politikai ideálját Henk Canne Meijer foglalja össze. Vajon mit ír a holland szerző az 1918-21 közötti német tanácsmozgalomról? "...(A) munkások önálló tevékenysége meglelte saját szervezeti formáját: a tanácsokat, ezek az új szerveződések egészen az osztály szellemében cselekedtek. És mivel az osztályharc által létrehozott harci formák és a jövőről alkotott elképzelések szoros kapcsolatban álltak egymással, érthető, hogy a régi elképzelések lassan feledésbe merültek. A munkások most saját harcukat vívták a párt és a szakszervezeti apparátuson kívül, no és az az elképzelés is formát öltött, hogy a tömegek a tanácsokon keresztül gyakoroljanak befolyást a társadalmi életre. Csak ilyen keretek közt jöhet létre a valódi 'proletárdiktatúra', amely nem egy párt, hanem az egész dolgozó nép megvalósult egységének kifejeződése lesz. Biztos, hogy az ilyen társadalmi rend polgári értelemben véve egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak, mivel a lakosság azon része, amely a társadalmi élet ezen új szerveződéseiben nem vesz részt, az sem a vitákban, sem pedig a szavazásokban nem vállalhat részt." (Németországi tanácskommunista mozgalmak, 1919-1933, Barikád füzetek, 2000. március)

A tanácsuralom nem pusztán a polgári társadalom, a parlamentarizmus és demokrácia ellenfele, hanem és kiváltképp a munkás-, szociáldemokrata pártoké, sőt a szakszervezeteké is, hiszen ez utóbbiak szintúgy részei a polgári politikai establishmentnek. A tanácsuralom a maga praxisából forradalmian létrehozott társadalmával creatio ex nihilo: tagadja a polgári társadalom összes elméletét, hiszen spontán mozgalom, s tagadja a többpárti parlamentáris demokráciát, hiszen csupán korlátozott részvételt biztosít, és nem alapul választásokon. Így aztán teljesen természetes, hogy a munkástanácsok intézményesítése lényegében azok szétzúzását eredményezi. A törvény a tanácsok nekrológja, ahogy megfordítva is, a tanácsok a polgári, kapitalista társadalomé.

TGM baloldaliságának belső ellentmondását azonban maga TGM is megvilágítja nekünk, leginkább Népítélet c. írásában (Élet és Irodalom, 1999. december 22.). "É(A) protestáló hitnek, kétszáz esztendő óta először, nincs történetfilozófiája; ez nem az emancipáló mozgalmak 'apálya', hanem sokkal több (vagy ha tetszik: kevesebb). Az adott (a fönnálló) meghaladása, a radikális transzcenzus világnézeti értelemben: halott." S mindennek ellenére szükség van a radikális kritikára, mondhatni utópiára; s a transzcenzusnak szüksége van a történetfilozófiára. TGM a radikális (értsd: transzcendens) társadalomkritika kórboncnoki föltárását végzi, s miközben könyékig kotorász a hullában, fejét kissé félrefordítva annak föltámadásáról nyilatkozik.

A metafizika már régóta belengi TGM baloldaliságát. A szem és a kézben a liberális-utilitarista fölfogáshoz képest TGM szocialista álláspontja mérhetetlenül, már-már megengedhetetlenül kiterjesztő. "Jobb, ha több embernek jó, mint ha kevésnek; de az ismertetett okokból csak azt kutathatjuk, ami mindenkinek jó." TGM olyan baloldali elméletet keres tehát, mely a társadalom és a Jó abszolút megítélésére képes. Keresi a szocializmus elméletét mint arkhimédészi pontot.

Ne hagyjuk azonban mindezt szó nélkül. Mert TGM Eötvös-tanulmányának megannyi megállapítása helytálló TGM baloldali (viszsza)fordultára. Ha visszafelé olvassuk ideológiai, eszmei magántörténetét, megnyugtatóan kényelmes állapotban érezhetjük magunkat. A mai TGM kijelentéseit a tegnapi TGM sikerrel cáfolja. "Ha a nép szenvedése mindennél fontosabb, akkor segíteni rajta: az egyetlen kötelesség, akkor is, ha ezzel netán eltiporjuk a szabadságot és a törvényt. A nyomor ontologizálása - amelytől nemcsak a liberálisok féltek, látván a 'veszettek' (les enragés) tombolását a francia forradalomban, hanem Marx is - azt jelentette, hogy a tulajdon és szabadság: bűn. Ha csak az újraelosztó diktatúra adhatja vissza a boldogtalanok méltóságát (É), akkor hát legyen." (Törzsi fogalmak, Atlantisz, 1999) Nos, a mai TGM majdnem ezt hirdeti: a nyomor ontologizálásából fakadó újraelosztást. Arról, hogy ennek bevett eszköze a történelemben a diktatúra, ma legszívesebben nem nyilatkozik. De a parlamentarizmust kiüresedett formának tartja; vagy inkább a pártsemleges osztályelnyomás eszközeként veti meg.

Populizmus

TGM a dialektikus Kasszandra. Nem prófétál, mégis ő maga a megtestesült prófécia. Politikai divatok diktátora - bár senki nem követi azt, amit diktál, valahogy mégis követődik. Arra kell figyelni, amit TGM önmagáról mond, s biztosak lehetünk benne, hogy valami - jóllehet igencsak kiszámíthatatlan formában - bekövetkezik majdan abból, amit ő képvisel. És nem is a távoli jövőben: mondjuk öt-tíz éven belül. Így történt akkor, amikor a demokratikus ellenzék tagjaként már puszta létezésével előre jelezte a rendszerváltást; és akkor is, amikor konzervatívnak vallotta magát, és Orbán konzervatív-polgári ideológiával 1998-ban választást nyert.

De akkor mi is fog történni a közeljövőben?

Amennyiben TGM baloldali (viszsza)fordulatát durván az Úr 2000. esztendejére tesszük, hamarosan eljövend a baloldali antiparlamentáris és anti(közvetett)demokratikus közvetlen demokrácia ideje. Még alszunk néhány hónapot, és az abszurd helyzet, mely az önmaga létjogosultságát is bizonyos értelemben fölszámoló Alkotmánybíróság határozata nyomán kialakult (mi szükség a törvények fékjére, ha a népi demokrácia zabolátlan száguld), elhozza nekünk a népszavazásos, a vizitdíjat, a tandíjat, a kórházi ápolási díjat, a tőkés biztosítók globális versenyét eltörlő demokráciát. Orbán Viktort és az ő demokráciafölfogását.

1999-ben TGM már előrevetítette 2008 eseménydús tavaszát, a rendszerváltás polgári-liberális célkitűzéseinek végleges bukását, vagy legalábbis végzetes megrendülését. Már ekkor azt írta, hogy az "'új demokrácia' akkor lesz 'a nép otthona', ha bevezetjük az egyenlőséget és kivívjuk a nemzeti függetlenséget". Az egyenlőség "bevezetése" pedig egyszerűen az állami újraelosztás fokozását jelenti, kiváltképp három területen, az egészségügyben, a társadalombiztosításban és az oktatásban. E területeken az állami újraelosztás mértékének növelése a társadalmi integrációt is növeli. De ez még korántsem minden. Az állami újraelosztás mértékének növelésében a döntő szót a népnek kellene kimondania; érdemes volna az alkotmányt is módosítani ezért, hiszen ne gondoljuk egy másodpercre sem, hogy az alkotmányozási folyamat valaha is lezárható, vagy hogy 1989-90-ben lezáratott volna. "Alkotmányos rendszerünket módosítani kellene: csökkenteni benne a most túlnyomó képviseleti és (rejtetten) korporatív elemeket, és növelni az ún. közvetlen-demokratikus, plebiszcitárius eljárások részarányát; korai még lezárni az alkotmányos rend alakítását (É). A sűrű népszavazások gyakorlata talán a plurális politikai szervezettséget is erősítené." (Népítélet, Élet és Irodalom, 1999. december 22.)

Foglaljuk össze ezt a döbbenetet: az egészségügyben (lásd a vizitdíjat), a társadalombiztosításban (lásd a több-, magántőkét is bevonó biztosítós modellt), az oktatásban (lásd a tandíjat) legyen népszavazás, s az Alkotmányt ez irányba módosítsuk. Épp ezt tette az Alkotmánybíróság, amikor a népi demokrata Bihari Mihály vezetésével, a sólyomi hagyományt követve, kifejtette a "láthatatlan alkotmány" költségvetéssel kapcsolatos láthatatlan rendelkezéseit.

És persze igaza van TGM-nek, amikor észrevételezi, hogy a rendszerváltás, a képviseleti demokrácia, a piacgazdaság (kapitalizmus), mindaz, ami 1989 után következett, súlyos legitimitási deficittel rendelkezik. Mindezt az elitek öszszeesküvése erőltette ránk, és az alternatíva nélküli körülmények kényszerítették ki. De vajon ez azt jelenti-e, hogy amit a "népi vélemény" elítél, az erre a véleményre alapozott populista-orbánista-plebiszcitárius demokráciával kell fölváltani? TGM baloldali, rousseau-ista demokráciáját és Orbán hatalmi ambícióinak kissé kopottas teoretikus köntösét - fájdalom! - ugyanazon a gyékényen árulják manapság.

S ne féljünk a populizmus kifejezés használatától sem! Maga TGM is többször eligazít bennünket, igaz, nem egyféleképp. Populizmus és elitizmus c. cikkében (Élet és Irodalom, 2005. december 25.) például a következőket mondja a populizmusról. E kifejezést Magyarhonban rosszul használják (majd' minden kifejezést, amit nem úgy, ahogy TGM). A magyar szóhasználat pejoratív és antidemokratikus, de leginkább népellenes éle van. A félelem a (félreértelmezett) populizmustól voltaképpen a tömegtől való félelem, a fogalom elítélő használata a klasszikus burzsoá osztálygyűlöletről árulkodik. "Populistát" az "elitisták" kiáltanak, ami nem is csoda, hisz a "történeti" populizmus nem más, mint egyszerű elitellenesség, s legfőképpen az alsó középosztály ideológiája. Ám e történeti populizmusnak a maga osztályönzésével és/vagy balfaszságával a néptömegek jól-létéhez édeskevés köze van. S innen már a populizmus kritikája kezdődik, ami avval fejeződik be, hogy a populizmus Rousseau-tól, avagy az egalitarizmustól fajzott el. A populizmus tán egyedül TGM által ismert - tehát helyes - fölfogásához viszont érdemes lenne megtérni: s ennek a fölfogásnak kellene visszavezetnie minket - vagy legalábbis a rendszert - a "néphez" is: TGM metafizikus baloldaliságának legalább annyira éteri fő kedvezményezettjéhez.

S így el is jutunk Tamás Gáspár Miklós gondolkodásának (pillanatnyilag) legönellentmondásosabb pontjához.

Egyik legutóbbi cikkében (Kit vernek meg legközelebb?, Népszabadság, 2007. július 15.), az imént kifejtetteknek megfelelően TGM azt mondja, a népszavazási kérdésekre igennel kellene válaszolni. ' mégsem megy el szavazni, mert evvel a fasiszta jobboldalt támogatná. Így azonban, ha otthon marad, az egyébként utálatos (itt jelzők garmada következne: neoliberális, kapitalista, nagypolgári, tőkés, népnyúzó és népnyomorító) Gyurcsány-kormány oldalára sodródik. TGM a szocialista-liberális kormányzat úgymond baloldali bírálatában olyan messzire távolodott amattól, hogy egyszeriben Orbán Viktor jeges lihegését érzi a tarkóján. Másfelől TGM-től kár volna eltagadni, hogy igaz, amit önmagáról állít, ti. hogy ő a "sovinizmus, tekintélyelvűség, antiszemitizmus, fajüldözés, irredentizmus, klerikalizmus, nyíltan alkotmányellenes antidemokratizmus, homofóbia, idegengyűlölet, nőellenesség, represszív, atavisztikus szabadságellenesség" könyörtelen ellenfele. Az emberi jogok és polgári (sic!) szabadságjogok még mindig lényegesek TGM számára, akkor is, ha ezeket ma már, Marxot követve, amolyan polgári csínytevéseknek tartja, hiszen a valóságos egyenlőség, az osztály nélküli társadalom, a kapitalizmus megszüntetése volna az egyetlen, igaz cél. S TGM mégis a fasiszták (vulgár)marxista, kommunista, populista védelmezőjeként tűnik föl. "Ez így nincsen jól" - mondja.

Valóban.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem és a Corvinus Egyetem oktatója.

Neked ajánljuk