Bernard Guetta: Oroszország felbomlásáról beszélnek a színfalak mögött

Publicisztika

A francia publicista szerint Vlagyimir Putyin esetleges veresége az ukrajnai háborúban akár a föderatív köztársaság darabokra hullásához vezethetne. Jó lenne Európának egy széteső Oroszország? 

A nyilvános vita mellett, ami az Ukrajnának nyújtandó segítség üteméről, mértékéről és jellegéről szól, a színfalak mögött zajlik egy másik is, egy egyre több helyen felvetődő, nagy, kimondatlan kérdésről: ha Vlagyimir Putyin veszít, akkor kívánatos lenne-e, hogy a veresége az Oroszországi Föderáció és a huszonegy oroszországi köztársaság felbomlásához vezessen?

„Igen” – válaszolja egyre több értelmiségi, mégpedig orosz értelmiségiek, és néhány kisebbségben lévő, de tevékeny európai parlamenti képviselő, akik amellett szólalnak föl, hogy elő kellene mozdítani az Oroszországi Föderáció szétesését. Anna Fotyga volt lengyel külügyminiszter, a konzervatív PiS párt vezéralakja már egy évvel ezelőtt Brüsszelben összehívta a jelenleg teljesen marginális, de egy napon talán érvényesülni tudó oroszországi szeparatista mozgalmak képviselőit. Az Egyesült Államokból és Európából érkeztek, gyakran nemzeti viseletbe öltözve. Megdöbbentő történeteket meséltek az elnyomásról, valamint arról, hogy az elmúlt két évben hogyan küldtek erőszakkal férfiakat az ő területeikről Ukrajnába.

Tény, hogy

ha Vlagyimir Putyin vereséget szenvedne Ukrajnában, akkor politikai válság alakulna ki a Kremlben, és a központi hatalom meggyengülése ahhoz vezethetne, hogy több föderatív köztársaság le akarna majd válni az országról.

Ám ettől még messze vagyunk. Amíg nem teljesülnek az európai ígéretek repülőgépek és lőszerek szállításáról, addig az előny a Kreml csapatainál marad, de ha Ukrajna ismét magára talál, és Oroszország lassan megfeneklik, akkor megindulhat a széthasadás. A föderáció peremterületein a kényszertoborzás miatti elégedetlenség függetlenedési törekvésekbe torkollhat, ahogyan a Szovjetunióban is történt, amikor Mihail Gorbacsov reformjai meggyengítették a Kremlt.

Azok, akik reménykednek benne, hogy a Szovjetunió után Oroszország is szétesik, úgy gondolják, ez a felbomlás egyenesen elengedhetetlen feltétele Oroszország demokratizálódásának. Amíg ilyen sokféle nemzet népesíti be a világ legnagyobb területű országát – mondják –, addig Moszkvának diktatórikus vagy legalábbis nagyon is tekintélyelvű központi hatalomra lesz szüksége. Oroszország a történelme során azért lehetett csak ritkán és rövid időre szabad – teszik hozzá –, mert a demokráciát és a jogállamiságot nem lehet összeegyeztetni a földrajzzal és a huszonkét köztársaság különbözőségével.

Lehet védeni ezt az érvelést, nincsenek benne képtelen állítások. De mégis, hová vezetne egy olyan ország feldarabolása, amely az Európai Unió határaitól a Csendes-óceán partvidékéig terjed, amely elegendő nukleáris fegyverrel rendelkezik ahhoz, hogy felrobbantsa a bolygót, és olyan stratégiai nyersanyagkészletekkel, amelyekre nem kevés jelentkezőnek fáj a foga?

A legtöbb nyugati politikai és katonai vezető, diplomata számára a válasz egyértelmű. Szerintük az Oroszországi Föderáció felbomlása évtizedes polgárháborút indítana el Európa, a Közel-Kelet és Ázsia határain; Kína és Törökország, sőt Irán, Pakisztán és Afganisztán beavatkozásához vezetne; lehetővé tenné a dzsihádista mozgalmak számára, hogy új befogadó országokat találjanak maguknak. Egyszóval egy nagyrészt kezelhetetlen nemzetközi anarchikus helyzetet teremtene.

„Pontosan ezt mondták akkor is, amikor a Szovjetunió felbomlott” – vágja rá a másik oldal, rámutatva a balti államok visszanyert szabadságára, de elfelejtve, hogy nem minden ment zökkenőmentesen az 1991-es függetlenség óta. Nem meglepő, hogy erre az a válasz: „Hány Ukrajnát, Grúziát, Transznisztriát, vérontást és évtizedes orosz kegyetlenséget akarnak még?”

A vita egyre szenvedélyesebb. Ez tükröződik azokban a dühödt reakciókban, amelyek Emmanuel Macron megjegyzéseire érkeztek, miszerint az orosz agresszióval szemben semmilyen eszköz nincs kizárva. A német kancellár káosztól tart, és nincs egyedül. A balti államok és sok lengyel inkább egy orosz Oroszországról álmodik, mint egy föderális Oroszországról. Akár a nemzetközi stabilitás garanciájaként, akár Oroszország demokratizálódásának akadályaként tekintünk erre a föderációra, az biztos, hogy minél tovább tart a háború, annál nagyobb centrifugális feszültségek fognak kialakulni a föderatív köztársaságokban. Paradox módon, feltéve, hogy ez gyorsan megtörténik, Vlagyimir Putyin veresége tarthatja egyben az országot. Egyelőre viszont nincs mit előmozdítani, nincs mint kívánni. Három dolgot viszont kell elmondani az orosz népnek és az orosz elitnek.

Az első az, hogy Oroszország történelme és kultúrája jogán európai, és mi, az Európai Unió népei annak is tekintjük. Oroszországnak az az érdeke, hogy véget vessen ennek az agressziónak, hogy helyreállítsa a kapcsolatokat az európai szomszédaival, és semmiképpen sem az, hogy Ázsiába húzódva alárendelje magát Kínának.

A második, hogy ha Oroszország meg akarja tartani a föderáció határait, akkor új kapcsolatokat kell kialakítania az államalkotó népeivel; okot kell adnia nekik arra, hogy ne akarjanak függetlenedni, és mindenekelőtt fel kell hagynia azzal, hogy másodrangú állampolgárként és birodalmi háborúk tartalékosaiként kezelje őket.

A harmadik:

Vlagyimir Putyin még annál is biztosabb kézzel dönti romba Oroszországot, mint ahogyan Ukrajnát pusztítja.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.) 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.