Dinnyedobálók a gyarmatosítás ellen - Technológia és mezőgazdaság

  • Kun István
  • 2009. szeptember 10.

Publicisztika

Hiányolom azokat a látványos tévés snitteket, amikor nyolckilós dinnyéket dobálnak a napszámosok egymásnak, hogy a végén teherautóra kerüljön az ínyencség. Megszokott tudósítások voltak, de hát most se dinnye nincs elég, se botrány nem pattant ki, így a dinnyedobálók sem sztárok manapság.

A hiányuk eszembe juttatott egy kilenc év előtti történetet. A szabolcsi területfejlesztési vezető kérésére vázlatot készítettem az észak-nyírségi foglalkoztatás javításának lehetőségeiről. A zöldségtermesztés fejlesztését javasoltam. Járt utat. A falunkban ezt már a hetvenes években végigkísérleteztük; a településen hadra fogható munkaerő nem bizonyult elégségesnek, buszt kellett vennünk, és onnan szállítani naponta negyven dolgozót, ahol volt. (Válogathattunk.) És termeltük heti két meg három vagonjával a pritaminpaprikát NSZK-exportra, a hűtőnek a ceruzababot a svéd Findus megrendelésére, és megismertethettük a környezetet a brokkolival. A hűtő azt is dollárért, márkáért adta el. A nyíregyházi konzervgyár akkor még éjjel-nappal működött, és minden arra érdemes terméket megvásárolt. (Nem külföldre szánt tömegtermékeket.)

A vázlat készítése során összeszedtem egy sereg fotót az új technológiai elemekről. Ez korántsem volt teljes, ám azt világosan jelezte, hogy a zöldségtermesztésben a mi helyzetünkhöz képest az elmúlt évtizedekben valóságos forradalom zajlott le. A fejlesztésiek filmre vitték e fotókat, hogy a majdani előadásokon projektorokkal a hallgatóság elé lehessen vetíteni őket. A filmeket ma is őrzöm: egyetlen alkalommal sem használtam azokat.

A filmek között van olyan, amely egy az egyben érinti a dinnyéseket. Traktorra szerelt szállítószalag ez, amely a sorok fölött halad. Mögötte a munkások, a bejelölt dinnyét levágják az indájáról, és a szalagra helyezik. A szalag fölviszi az ugyancsak a traktor által húzott pótkocsira, ahol egy dolgozó tartályládába rakja. A tartályládát immár sokan használják, de a betakarítást gyorsító, nagy termelékenységet jelentő szállítószalag nemigen használatos hazánkban. Ha van is néhány, nem jellemző. Még kiváltaná a dinnyedobálást.

*

A miértre több válasz is adható. Az egyik egy balmazújvárosi kertészé: "Mindent el lehet végezni kézi munkával is." Ezt elég sokan meghallották. Inkább csak ezt, egyedül. A feketén foglalkoztatott napszámos olcsóbb a gépnél. Kérdeztem a Papos községben lakó családi gazdálkodó barátomat az okokról. Az alma és a meggy termesztése mellett dinnyések, s nem is akármilyenek. A feleség egy-egy tavasszal képes négyezer palántát oltani, ami remek teljesítmény. Mondja a gazdálkodó: e berendezések olyan drágák, hogy jókora volumenű termelésre van szükség a megvásárlásukhoz is, működtetésükhöz is. Ráadásul közösködni senki nem szeret, gépkört nem érdemes alapítani, mert csak az ellentéteket szítaná. Tíz-tizenöt hektárra nincs értelme ekkora beruházásoknak, akkor sem, ha a gépeknek két- és ötmillió között van az áruk. (Azóta drágábbak.) Egyetlen évben csődbe mehet a család. Megfontolandó érvek.

A technológiáról van tehát szó. A fogalom igazi fontosságát éppen negyven éve ismertük meg egy francia közgazdász és lapszerkesztő jóvoltából. Könyve két évvel a francia megjelenése után nálunk is napvilágot látott (Jean-Jacques Servan-Schreiber: Az amerikai kihívás. Kossuth Kiadó, 1969). A 2006 novemberében elhunyt szerző szerint "ami minket (európaiakat - K. I.) eltiprással fenyeget, nem a mérhetetlen gazdagság, hanem a szakismeretek alkalmazásában mutatkozó fölényes intelligencia". Robert McNamara amerikai hadügyér 1967-ben Jacksonban így beszélt: "Az európaiak ezt a szakadékot egy idő óta 'technológiai szakadéknak' nevezik. Aggályaik és bírálataik lényegében arra a megállapításra lyukadnak ki, hogy az ipari fejlődésben egyre nagyobb fölényre teszünk szert velük szemben, ami egy újfajta kolonializmus, a technológiai kolonializmus alapját veti meg."

Fájdalom, mindeme kitételek nemcsak az iparra, hanem a mezőgazdaságra is érvényesek. Talán még jobban. Nem volt véletlen a COCOM-lista, vagyis a "béketábor" távoltartása a fejlett technikától.

*

Most már nincs tiltás, mégse szaggatjuk az istrángot. Hogy nincs tőke? Nincs pénz? Ezek valóban kemény korlátok, de nem mindig volt így. Az Orbán-kormány 2001-ben rendkívül laza feltételekkel - kamattámogatással, részben állami garanciával - adott hitelt mezőgazdasági célokra. Mintegy nyolcezer hitelszerződést kötöttek meg 75,5 milliárd forint értékben. (Csupán a 2065 családi gazdálkodó számára nyújtott hitelekre volt állami garancia, majdnem 19 milliárd forintért.) Az FVM tájékoztatása szerint az idén március végén e hiteltömegből még 38,7 milliárdot nem fizettek vissza a gazdák. Ez jókora lökést adhatott volna az agrármodernizációnak, ám nem adott, mert hiányoztak hozzá a szükséges intézkedések. A kombájnolható termények - amikhez kevés munkaerő kell - fölfutottak, és ma az agrárexportunk túlnyomó része alapanyag. Búza, kukorica. Az afrikai országok színvonala. Jó úton, biztos lépésekkel haladunk a technológiai gyarmatosítás felé.

Nem volt ez mindig így a mezőgazdaságunkban. A hatvanas évek második felében alkották meg Bábolnán, Nádudvaron a zárt termelési rendszereket. Mik voltak ezek? Főként amerikai, John Deere gyártmányú traktorokat, munkagépeket és kombájnokat foglaltak egységes szerkezetbe, kiegészítve más tételekkel, fajtákkal, talajvizsgálatokkal, tápanyagpótlással, növényvédelemmel. A világ fölfigyelt rá. Miért? Mert az ő korszerű gépparkjukhoz szellemi többletet adtak a mi szakembereink. Termelésszervezést, vagyis technológiát - és a mieink adták.

Azóta? Nem elég, hogy nem alkottunk új szellemi többleteket, hanem pedánsan igyekeztünk a régit is elfelejteni. (Tisztelet azon üzemeknek, ahol mégse.) Ma már a politikus ensemble jókora részének a kisparaszti gazdaságok az ideáljai, hogy mennyire szívből s menynyire szavazatvadász célzattal, azt nem tudom. Az Orbán-kormány egyik utolsó lépése volt, hogy "közelieknek" tizenkét nagyüzemet privatizált szöszért-borért, kedvezményesen. Közben persze vizet prédikált, családi gazdaságokat, s ezen nem változtatott az utóbbi hét év alatt sem. A szocialisták meg úgy vélték, csak pénz kell az ágazatba, temérdek pénz, aztán a paraszt fényre derül. Nem derült. A pénz kevés. Valami más is kell.

Miért volt olyan átütő sikerük négy évtizede a zárt termelési rendszereknek? Mert volt picinyke kormányzati engedmény (belátás?) a tevékenységükhöz. A többlettermést exportálhatták, s az így szerzett pénzből újabb gépeket vásárolhattak. Évtized sem kellett, s egészen más képet mutatott a hazai agrárium. Ma ez a kormányzati szellemi többlet hiányzik.

Mit kellett volna mérlegre tenni? Vizsgálni a mezőgazdaságunk archaikus szerkezetét, vagyis azt, hogy mennyire alkalmas ez a technológiai gyarmatosítás kivédésére. Semennyire. Az uniós csatlakozás óta különféle címeken - területalapú támogatás, környezetkímélő gazdálkodás, fejlesztési célok - évente ötszázmilliárdos nagyságú dotáció jut az ágazatnak. Soha enynyit nem kapott! És mégis állandó az elégedetlenség. Állattenyésztésünk fő ágaiban túlzottan magas az önköltség, és túlzottan alacsony az automatizálás, s egész terrénumok vesztették el a korábbi színvonalas technológiáikat - hogy más nyavalyáikról szó se essék.

A sort hosszan lehetne folytatni. A termelési eljárások java részét forgóeszközök hiányában képtelen megvalósítani a gazdák döntő többsége, aztán a "jó lesz az úgy is!" elven alapuló termelgetés nyomán az uniós hozamok alján rostokolunk. És hiába némely nagyüzem nyolctonnás búzatermése vagy a tíztonnás kukoricája - az átlagunkat nem ők határozzák meg.

*

Miért élték föl többségükben az ágazat szereplői a mások adóiból származó, hatalmas dotációkat? Miért épültek azokból paloták a mélyszegénységben élő vidékeken is? Miért nemesültek a támogatások luxusautókká? És miért vagyonokká? Miért nem a fejlesztés vált a gazdálkodók elsőrendű szempontjává? Ezt az igazgatásnak érzékelnie kellett volna, ám érzéketlen maradt. Sajnos nem csak ezt a folyamatot nem akarta, nem tudta megállítani. Az agráriumban sorra nőttek a válságjelenségek, amelyek aztán hol itt, hol ott okoznak botrányokat.

A dinnyedobálók pedig jövőre bizonyára újfent feltűnnek a tévéhíradókban, mert az ő tevékenységük a lényege a hazai mezőgazdálkodásnak. Így küzdünk mi a technológiai gyarmatosítás, az eltiprás ellen. És diadalt remélünk, haladást, újra virágzó tájakat.

A szerző publicista.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.