A hiányuk eszembe juttatott egy kilenc év előtti történetet. A szabolcsi területfejlesztési vezető kérésére vázlatot készítettem az észak-nyírségi foglalkoztatás javításának lehetőségeiről. A zöldségtermesztés fejlesztését javasoltam. Járt utat. A falunkban ezt már a hetvenes években végigkísérleteztük; a településen hadra fogható munkaerő nem bizonyult elégségesnek, buszt kellett vennünk, és onnan szállítani naponta negyven dolgozót, ahol volt. (Válogathattunk.) És termeltük heti két meg három vagonjával a pritaminpaprikát NSZK-exportra, a hűtőnek a ceruzababot a svéd Findus megrendelésére, és megismertethettük a környezetet a brokkolival. A hűtő azt is dollárért, márkáért adta el. A nyíregyházi konzervgyár akkor még éjjel-nappal működött, és minden arra érdemes terméket megvásárolt. (Nem külföldre szánt tömegtermékeket.)
A vázlat készítése során összeszedtem egy sereg fotót az új technológiai elemekről. Ez korántsem volt teljes, ám azt világosan jelezte, hogy a zöldségtermesztésben a mi helyzetünkhöz képest az elmúlt évtizedekben valóságos forradalom zajlott le. A fejlesztésiek filmre vitték e fotókat, hogy a majdani előadásokon projektorokkal a hallgatóság elé lehessen vetíteni őket. A filmeket ma is őrzöm: egyetlen alkalommal sem használtam azokat.
A filmek között van olyan, amely egy az egyben érinti a dinnyéseket. Traktorra szerelt szállítószalag ez, amely a sorok fölött halad. Mögötte a munkások, a bejelölt dinnyét levágják az indájáról, és a szalagra helyezik. A szalag fölviszi az ugyancsak a traktor által húzott pótkocsira, ahol egy dolgozó tartályládába rakja. A tartályládát immár sokan használják, de a betakarítást gyorsító, nagy termelékenységet jelentő szállítószalag nemigen használatos hazánkban. Ha van is néhány, nem jellemző. Még kiváltaná a dinnyedobálást.
*
A miértre több válasz is adható. Az egyik egy balmazújvárosi kertészé: "Mindent el lehet végezni kézi munkával is." Ezt elég sokan meghallották. Inkább csak ezt, egyedül. A feketén foglalkoztatott napszámos olcsóbb a gépnél. Kérdeztem a Papos községben lakó családi gazdálkodó barátomat az okokról. Az alma és a meggy termesztése mellett dinnyések, s nem is akármilyenek. A feleség egy-egy tavasszal képes négyezer palántát oltani, ami remek teljesítmény. Mondja a gazdálkodó: e berendezések olyan drágák, hogy jókora volumenű termelésre van szükség a megvásárlásukhoz is, működtetésükhöz is. Ráadásul közösködni senki nem szeret, gépkört nem érdemes alapítani, mert csak az ellentéteket szítaná. Tíz-tizenöt hektárra nincs értelme ekkora beruházásoknak, akkor sem, ha a gépeknek két- és ötmillió között van az áruk. (Azóta drágábbak.) Egyetlen évben csődbe mehet a család. Megfontolandó érvek.
A technológiáról van tehát szó. A fogalom igazi fontosságát éppen negyven éve ismertük meg egy francia közgazdász és lapszerkesztő jóvoltából. Könyve két évvel a francia megjelenése után nálunk is napvilágot látott (Jean-Jacques Servan-Schreiber: Az amerikai kihívás. Kossuth Kiadó, 1969). A 2006 novemberében elhunyt szerző szerint "ami minket (európaiakat - K. I.) eltiprással fenyeget, nem a mérhetetlen gazdagság, hanem a szakismeretek alkalmazásában mutatkozó fölényes intelligencia". Robert McNamara amerikai hadügyér 1967-ben Jacksonban így beszélt: "Az európaiak ezt a szakadékot egy idő óta 'technológiai szakadéknak' nevezik. Aggályaik és bírálataik lényegében arra a megállapításra lyukadnak ki, hogy az ipari fejlődésben egyre nagyobb fölényre teszünk szert velük szemben, ami egy újfajta kolonializmus, a technológiai kolonializmus alapját veti meg."
Fájdalom, mindeme kitételek nemcsak az iparra, hanem a mezőgazdaságra is érvényesek. Talán még jobban. Nem volt véletlen a COCOM-lista, vagyis a "béketábor" távoltartása a fejlett technikától.
*
Most már nincs tiltás, mégse szaggatjuk az istrángot. Hogy nincs tőke? Nincs pénz? Ezek valóban kemény korlátok, de nem mindig volt így. Az Orbán-kormány 2001-ben rendkívül laza feltételekkel - kamattámogatással, részben állami garanciával - adott hitelt mezőgazdasági célokra. Mintegy nyolcezer hitelszerződést kötöttek meg 75,5 milliárd forint értékben. (Csupán a 2065 családi gazdálkodó számára nyújtott hitelekre volt állami garancia, majdnem 19 milliárd forintért.) Az FVM tájékoztatása szerint az idén március végén e hiteltömegből még 38,7 milliárdot nem fizettek vissza a gazdák. Ez jókora lökést adhatott volna az agrármodernizációnak, ám nem adott, mert hiányoztak hozzá a szükséges intézkedések. A kombájnolható termények - amikhez kevés munkaerő kell - fölfutottak, és ma az agrárexportunk túlnyomó része alapanyag. Búza, kukorica. Az afrikai országok színvonala. Jó úton, biztos lépésekkel haladunk a technológiai gyarmatosítás felé.
Nem volt ez mindig így a mezőgazdaságunkban. A hatvanas évek második felében alkották meg Bábolnán, Nádudvaron a zárt termelési rendszereket. Mik voltak ezek? Főként amerikai, John Deere gyártmányú traktorokat, munkagépeket és kombájnokat foglaltak egységes szerkezetbe, kiegészítve más tételekkel, fajtákkal, talajvizsgálatokkal, tápanyagpótlással, növényvédelemmel. A világ fölfigyelt rá. Miért? Mert az ő korszerű gépparkjukhoz szellemi többletet adtak a mi szakembereink. Termelésszervezést, vagyis technológiát - és a mieink adták.
Azóta? Nem elég, hogy nem alkottunk új szellemi többleteket, hanem pedánsan igyekeztünk a régit is elfelejteni. (Tisztelet azon üzemeknek, ahol mégse.) Ma már a politikus ensemble jókora részének a kisparaszti gazdaságok az ideáljai, hogy mennyire szívből s menynyire szavazatvadász célzattal, azt nem tudom. Az Orbán-kormány egyik utolsó lépése volt, hogy "közelieknek" tizenkét nagyüzemet privatizált szöszért-borért, kedvezményesen. Közben persze vizet prédikált, családi gazdaságokat, s ezen nem változtatott az utóbbi hét év alatt sem. A szocialisták meg úgy vélték, csak pénz kell az ágazatba, temérdek pénz, aztán a paraszt fényre derül. Nem derült. A pénz kevés. Valami más is kell.
Miért volt olyan átütő sikerük négy évtizede a zárt termelési rendszereknek? Mert volt picinyke kormányzati engedmény (belátás?) a tevékenységükhöz. A többlettermést exportálhatták, s az így szerzett pénzből újabb gépeket vásárolhattak. Évtized sem kellett, s egészen más képet mutatott a hazai agrárium. Ma ez a kormányzati szellemi többlet hiányzik.
Mit kellett volna mérlegre tenni? Vizsgálni a mezőgazdaságunk archaikus szerkezetét, vagyis azt, hogy mennyire alkalmas ez a technológiai gyarmatosítás kivédésére. Semennyire. Az uniós csatlakozás óta különféle címeken - területalapú támogatás, környezetkímélő gazdálkodás, fejlesztési célok - évente ötszázmilliárdos nagyságú dotáció jut az ágazatnak. Soha enynyit nem kapott! És mégis állandó az elégedetlenség. Állattenyésztésünk fő ágaiban túlzottan magas az önköltség, és túlzottan alacsony az automatizálás, s egész terrénumok vesztették el a korábbi színvonalas technológiáikat - hogy más nyavalyáikról szó se essék.
A sort hosszan lehetne folytatni. A termelési eljárások java részét forgóeszközök hiányában képtelen megvalósítani a gazdák döntő többsége, aztán a "jó lesz az úgy is!" elven alapuló termelgetés nyomán az uniós hozamok alján rostokolunk. És hiába némely nagyüzem nyolctonnás búzatermése vagy a tíztonnás kukoricája - az átlagunkat nem ők határozzák meg.
*
Miért élték föl többségükben az ágazat szereplői a mások adóiból származó, hatalmas dotációkat? Miért épültek azokból paloták a mélyszegénységben élő vidékeken is? Miért nemesültek a támogatások luxusautókká? És miért vagyonokká? Miért nem a fejlesztés vált a gazdálkodók elsőrendű szempontjává? Ezt az igazgatásnak érzékelnie kellett volna, ám érzéketlen maradt. Sajnos nem csak ezt a folyamatot nem akarta, nem tudta megállítani. Az agráriumban sorra nőttek a válságjelenségek, amelyek aztán hol itt, hol ott okoznak botrányokat.
A dinnyedobálók pedig jövőre bizonyára újfent feltűnnek a tévéhíradókban, mert az ő tevékenységük a lényege a hazai mezőgazdálkodásnak. Így küzdünk mi a technológiai gyarmatosítás, az eltiprás ellen. És diadalt remélünk, haladást, újra virágzó tájakat.
A szerző publicista.
