Dobrovits Mihály: Törless újabb iskolaévei (Kell-e szankcionálni a "gyűlöletbeszédet"?)

  • 2003. november 13.

Publicisztika

Kell-e szankcionálni a "gyűlöletbeszédet"?

Kell-e szankcionálni a "gyűlöletbeszédet"?

Az ismert zsidó vicc szerint a buta bóher azzal váltotta ki a rabbi haragját, hogy megkérdezte, szabad-e a tóra olvasása közben dohányozni. Az okos bóher viszont azzal nyerte el principálisa jóindulatát és helyeslő beleegyezését, hogy azt kérdezte: szabad-e dohányzás közben a tórát tanulmányoznia?

Ha most a trendet követő értelmiségi szeretnék lenni, függetlenségemet hangoztatva amellett állnék ki, hogy a vélemény szabad kinyilvánításának joga mindenkit megillet, legyen szó bár a legundorítóbb véleményről is, és tiltakoznék a cenzúra bárminemű formája ellen. Kifejteném azt is, hogy társadalmi jelenségek ellen úgysem lehet jogi eszközökkel fellépni, a bajokat gyökerüknél kell orvosolni, és addig legfeljebb mártírokat gyártanánk, feleslegesen.

A kérdést ellenkező irányból általában nem illik feltenni. Megengedhető-e, hogy egy szűk, de mindenre elszánt csoport immár másfél évtizede próbálja stigmatizálni és rettegésben tartani a társadalom néma többségét? "Zsidók", "mandzsuk", "panelprolik", "hazátlan bitangok" - kik nem voltunk mi már ezen uracsok változó rosszkedve szerint? E minősítések olyan kifejezési eszközökkel kapcsolódnak szervesen össze, mint a paramilitáris rohambrigádok felvonulása és füttykoncertjei, demonstrációk megzavarása, akasztófakötél-lengetés, rohadt paradicsom és záptojás dobálása.

Ezek az önkifejezési eszközök pedig nyilván minden esetben spontán jöttek működésbe. Hisz kedves, spontán népi szokás minálunk október 23-án zárt alakzatban, síppal, dobbal, nádi hegedűvel a temetőbe menni, s ott 1956 halálraítéltjeit kórusban hazaárulózni. A kihelyezett kormányüléseket is spontán szokás mifelénk botrányba fullasztani; a folklorisztikus rohambrigádok ilyenkor szinte ösztönszerűen szerveződnek autóbuszkonvojba. De spontán lehet mifelénk - amúgy rendeletileg tiltott - paramilitáris egyenruhákban feszítve hagyományőrizni; s ha egy szervezet nevének angol variánsa egyértelműen újfasiszta szerveződést jelöl, az még nem bizonyítja egyértelműen, hogy a magyar testvérek nem békés hagyományok őrzői lennének. Ha akarnék, biztos én is parádézhatnék mint a Magyar Vesszőnyaláb Testvériség Első Kalauza. Híveim üdvözlésére majd kifelé fordítom felemelt kézfejemet, naná.

A szélsőjobboldali provokatőrök tipikusan úgy viselkednek, mint az a csoport, amelyik egy iskolai osztályban próbálja meg informálisan átvenni a hatalmat. Hogy a csendes többséget sakkban tartsák, kipécéznek maguknak egy-két áldozatot, akiken példát statuálva éreztethetik az erejüket. Ez akkor lehet sikeres, ha a többség a fellépést elfogadja, s elfogadják maguk az áldozatok is, hogy mától ők lesznek a Prügelknabe. Ha úgy érzik, azzal fejezhetik ki a legjobban a közösséghez való lojalitásukat, ha nem kérnek a külvilág segítségéből, hanem a közösségen belül próbálják megoldani e konfliktusokat. Csakhogy ezzel éppen a közösség kiszolgáltatottságát erősítik.

H

Nem arról van ugyanis szó, amit többen hirdetnek, hogy tudniillik ellenfeleink szabadságáért küzdenénk (ami helyes és méltánylandó magatartás lenne). Ám ez nem más, mint szemhunyás a közrend tudatos megzavarása felett, ami viszont nem elfogadható. Ráadásul a közrendbontás egy célt szogál: a gens non sumus una folyamatos sulykolásával aljas indokkal felszámolni a magyar állam és polgárai egységét és az országban uralkodó közbizalmat.

A gyűlöletbeszéd szankcionálása elleni érvrendszert legegyszerűbben a tételes jog eszközeivel lehet érvénytelenné tenni. Egy jogállam - többek között - attól jogállam, hogy benne a törvényeket betartják és betartatják. Márpedig az 1947. évi párizsi béke egyértelmű kötelezettségként mondja ki, hogy a magyar állam területén nem lehet semmiféle fasiszta propagandát folytatni. Nemcsak egy kicsit nem lehet, vagy nagyon nem lehet, netán enyhítve lehet és szigorítva nem, hanem nem lehet, és kész. A nyilvános rendbontást és a kegyeletsértést pedig éppúgy szankcionálja nálunk a törvény, mint bárhol másutt. Magyarán: itt már rég nem lenne min vitatkozni, egyszerűen a létező magyar törvényeket kellene alkalmazni.

H

Az e törvények alkalmazását ellenzők legfőbb érve a véleményszabadsághoz fűződő jogunk sérthetetlensége. Nyilvánvaló, hogy aki ép ésszel élte végig a kis-európai XX. századot, kényessé válik e jogára. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk: a véleményszabadság csak egyike szabadságjogainknak, s mint közülük bármelyiket, ezt is korlátozza a közjó racionalitása, illetve a mások szabadságának sérthetetlensége. Szabadságjogainkkal élni ugyanis csak bizonyos szabályok betartása mellett lehet, visszaélni pedig sehogy sem. Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a véleménynyilvánításhoz való jogunk fontosabb lenne, mint a mások vagy magunk emberi méltóságának tiszteletben tartása. Véleményemmel (akaratlanul is) sérthetem mások emberi méltóságát, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy emberi méltóságom bárki mást akadályozhatna véleménye szabadságában. Nem kérhetem senkitől, hogy kicsit kevesebb emberi méltósága legyen azért, hogy nekem szabadabb lehessen a véleményem. Fordítva viszont lehetséges: tudhatom úgy megformálni a véleményemet, hogy az ne sértse mások emberi méltóságát.

Szabadságjogainkról szólva magától értetődőnek vesszük, hogy a törvény beleavatkozik mindennapjainkba, akár olyan banális eszközökkel is, mint a védőnő látogatása gyermekeinknél vagy a tüdőszűrési behívó. Senki sem akad fenn azon, hogy a hatóság szankcionálja, ha a szülő elmulasztja beoltatni vagy iskoláztatni gyermekeit. A közjóra való hivatkozással a törvény beleavatkozik a szülő neveléshez fűződő jogába, sőt akár el is veheti tőle gyermekeit. Bárkiről lehet jó vagy rossz véleményem, a törvény azonban általában büntetni rendeli, ha "csalónak", "gazembernek", netán "perverznek" vagy "szélhámosnak" nevezem. Még inkább ez a helyzet, ha valakit fenyegetni merészelek. A Magyarországon e kérdésben is példának tekintett Egyesült Államok valóban tiszteletben tartja a vélemény kifejezésének szabadságát, ám az ottani rasszisták általában hiába hivatkoznak erre. A bírói gyakorlat nem nekik ad igazat. Sőt, a másképp kikezdhetetlen Klu-Klux-Klant éppen azzal sikerült kivéreztetni, hogy a fekete polgárjogi aktivisták rendre milliós kártérítéseket fizettettek velük sajtóbeli uszításért.

Magyarországon polgári pert csak személyes sérelem esetén indíthatunk. A magánvádat a magyar jogrendszer szigorúan a személyes szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekmények esetére tartja fenn. A közösség elleni izgatás pedig köznyugalom elleni bűncselekmény, amely csak közvádra üldözhető. A közösség elleni izgatási pereket viszont a magyar bírói gyakorlat rendre ejti. Ennek oka nagy valószínűséggel nem a rosszindulat, hanem a társadalmi békéhez mindenáron való ragaszkodás. Csakhogy ez a látszólagos társadalmi béke folyamatosan a provokátorokat erősíti meg. Másfelől fel kell tennünk a kérdést, hogyan várhatunk az ehhez hasonló ügyekben megfelelő eljárást, ha annak nincs meg a törvényi fedezete. Milyen alapon tiltakozhat bárki a Vasárnapi újság vagy az Éjjeli menedék hangvétele ellen, ha nincs definiált és közvádra üldözendő gyűlöletbeszéd? Miért ne foghatnám fel csak egy szép költői képnek, hogy a "sátán gajmós orrú ügynökei szívják a nemzet vérét", illetve hogy "tízmillió aufklérus akar itt tartalék-Izraelt berendezni"? Mitől rosszabb ez, mit Ady disznófejű nagyura?

Kisebb fajsúlyú példa, amikor egy táncdalparódia-együttes nem teljesen korrekt módon karikírozta egy magyarországi kisebbség lakodalmas szokásait, és az illetékes médiahatóság az esemény súlyának vagy inkább súlytalanságának megfelelően azonnal intézkedett. Senkiben fel sem merült, hogy a véleményszabadság, netán a művészi kifejezés szabadsága csorbulna ezáltal. Holott a műsorszámra elölről és hátulról egyaránt kiírták, hogy paródia, amely karikírozza a szereplőit. Bár kicsit nehezebben, de ugyanígy intézkedtek, amikor egy ázsiai nép honi képviselői érezték úgy, hogy egy televíziós műsor sérti a méltóságukat. Erre a műsorra is ki volt pedig írva, hogy paródiát látunk. De lekerült a képernyőről az a provokáló műsor is, amely nem csupán Kertész Imre Nobel-díja esetén érezte magát a nemzet nevében megsértve, de helyt adott az ismert angol médiaprovokátor, David Irving 1956-ot antiszemita prolilázadásként aposztrofáló nézeteinek is.

Természetesen joggal mondhatja azt is bárki, hogy e magyarországi gyűlöletbeszéd-hullám alapvetően nem más, mint a válságba süppedt társadalom tünete. Ez alapvető igazság, de a betegséget nem lehet úgy gyógyítani, ha nem akarunk ellene fellépni. Miközben magától értetődően fel kell mérni, hogyan következhetett be a magyar társadalom kétségbeejtő hiszterizálódása, s gyökerénél kell majd megszüntetni a bajt, föltétlenül szükség van a tüneti kezelésre is. Arra, hogy a társadalmat ezen az úton sokkolni és paralizálni óhajtók semmiképpen se számíthassanak toleranciára. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi gyűlöletbeszédet folytatók nem élnek, hanem visszaélnek szabadságjogainkkal, s erre semmi sem hatalmazza fel őket. Ezen az alapon pedig teljes joggal lépünk fel ellenük.

Figyelmébe ajánljuk

Mindent megértve

  • - minek -

Sok tekintetben szabálytalan Beth Gibbons élete és pályafutása, ugyanakkor a néha szokatlan fordulatok sok mindent elárulnak a sikerek, de a visszavonultságban eltöltött időszakok értelméről, titkairól is.

Palackposta

A magyarországi holokauszt 80. évfordulójára összeállított kiállítás több, bár nem feltétlenül eltérő nézőpontot és értelmezést rendel egymás mellé.

A létezés sötét ünnepe

  • Kiss Annamária

Perovics Zoltán színháza a megalapítástól kezdve, vagyis már a 90-es évektől kutatja a hiteles színházi jelenlét mibenlétét.

Végtelen frontok

Új frontot nyitott az orosz hadsereg május 10-én Harkivtól északra. Az ukrán védelmet felkészületlenül érte a támadás, sokan a katonai és a politikai vezetést hibáztatják, az elemzők pedig az orosz szándékot igyekeznek megérteni.

Kifelé legény

Törökország a Közel-Kelet nagy játékosa, senki sem nézheti levegőnek – legalábbis ezt üzenné Ankara serény külpolitikája. Ám a külvilág felé mutatott erős ország képe egyre hamisabb. A belső problémák lassan felemésztik az elnök rendszerét.

 

A holnap pajzsa

  • Szabó Attila

Az új európai uniós médiatörvényről, az EMFA-ról (European Media Freedom Act), s arról, hogy hozhat-e az elfogadása bármi jót Magyarország számára, e lap hasábjain nemrég Polyák Gábor írt figyelemfelkeltő, de lemondó hangvételű cikket. 

 

A többi dráma

Átalakítja a legendás drámatagozatos oktatást a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban a tankerület és az igazgató – utóbbi most fideszes önkormányzati képviselő lett. Az érintettek a szülői értekezleten hiába kérdeztek, hivatalos leveleikre sem kapnak választ.

„Passzívan tűrni kényszerülnek”

Akkugyárak melletti lakhatásról, kőbánya és függőhíd alatt „felejtett” emberekről, a rendeleti kormányzás salátatörvényeiről és az elmúlt évek jogalkotási gyakorlatának „mellékhatásairól” beszélgettünk a Magyar György és Társai Ügyvédi Iroda vezetőjével és munkatársával.