Mihancsik Zsófia: A pikszis

  • 2003. november 13.

Publicisztika

A szerző újságíró, a Klubrádió munkatársa.
A szerző újságíró, a Klubrádió munkatársa.

üzenem Bolgár úrnak, hogy ahol ilyen a pikszis, ott nagy szerencse és megtiszteltetés kiesni belőle."

(R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 2003. október 1.)

n Az Ulpius-ház kiadó Bolgár György politikai újságíró Vágy című könyvének megjelentetésére készül. Úgy jár el, ahogy összes intézménytársa szokott: a megjelenés előtt odaadja a kéziratot a lapok kritikarovat-vezetőinek. Mivel a könyv várhatóan nagy vihart kavar, úgy véli, valamiféle védőfalat sem árt állítania a szerző és önmaga mögé, ezért megpróbál rávenni a könyv elolvasására néhány tekintélyesebb írót is.

Az eredmény a következő.

A legnagyobb politikai napilap irodalmi szerkesztője (a könyv elolvasása után) közli a kiadóval, hogy ő ilyesminek nem hajlandó kitenni a lap olvasóit, nála egy szó sem fog megjelenni a könyvről. Két jeles rádiós újságíró (elolvasás után) magánkörben minősíti felháborítónak, undorítónak a művet, s mint ilyennel, megjelenése után sem óhajt vele foglalkozni. Az irodalmi hetilap szerkesztője (elolvasás nélkül) magánbeszélgetésben közli a kiadó munkatársával, hogy a szerző korábbi szépprózai műveinek ismeretében ez a könyv nem lehet irodalom. Ugyanezzel érvel egyik jelentős írónk, amikor elmagyarázza a kiadónak, miért nem hajlandó elolvasni sem a könyvet. Vagyis a "szakma" a korábbi művek ismeretében biztosan tudja, mennyit ér (semmit), és hová való (a szemétdombra) a mű.

Eközben a könyvnek természetesen híre megy. Az egyik bulvárlap főszerkesztő-helyettese, állítólag a szerző "barátja", a még meg sem jelent műről interjút kér a szerzőtől. ` elköveti azt a hatalmas baklövést, hogy egy ilyen borotvaélen táncoló könyvről megjelenés előtt megszólal, mi több, ezt egy tabloidban teszi. Csaknem törvényszerű, ami történik: az interjús felkészülés érdekében a laphoz eljuttatott kéziratból a szerkesztők a szerző engedélye nélkül, önkényesen kiválasztanak néhány szaftos részletet, és az interjúval együtt leközlik. Ezzel a még meg sem jelent könyvet kapásból besorolják a színtiszta pornográfia műfajába. A jobboldali napilap hírhedt publicistája nyomban gloszszát ír a kiragadott idézetekre alapozva (a "csúnya" szavakat kipontozza), s gyorsan újra elmondja a véleményét a szerző szerinte eléggé el nem ítélhető újságírói minőségéről és politikai holállásáról is. Az ATV egyik vezetője értesíti a szerzőt, hogy regénye miatt a továbbiakban nem tart igényt szereplésére a hétfő esténként jelentkező politikai vitaműsorban, az Újságíróklubban. Az irodalmi hetilap vezércikket közöl az idézetek alapján, s a szerzőt nemcsak a pornográfia vádjában marasztalja el, hanem az egész baloldali politikai újságírás lejáratását is a nyakába varrja. Gyér sajtóvita kezdődik arról, szabad-e egy újságírónak "ilyen" művel előállnia.

Beszéljük meg!

Vajon szabad-e egy politikai újságírónak festményeket, szobrokat, művészfotókat készítenie, verseket, regényeket írnia és a nyilvánosság elé tárnia? Nincs épeszű ember, aki erre nemmel válaszolna. Szabad-e ezt tennie akkor is, ha művét a kritika a megjelenés után sikerületlennek minősíti? Természetesen, hisz ez az eset legfeljebb a megítélésben különbözik az előzőtől: az alkotó jónak tartott valamit, amit kritikusai nem.

Tegyük fel, hogy Bolgár György Vágy című regénye rossz; nem több elvetélt irodalmi kísérletnél. Persze lesz számos olyan kritikus vagy kolléga, aki nem kis kárörömmel bocsátkozik majd hosszas fejtegetésekbe arról, hogy a "suszter maradjon a kaptafánál"; de az ember azt hinné, még nekik, még a leggonoszabb álmukban sem jutna eszükbe, hogy egyúttal a szerző emberi és újságírói minőségét is kétségbe vonják.

Ezzel szemben a kollégák Bolgár Györgyöt, az újságírót is eltemetik. Galló Béla például azt állítja: Bolgár "kihívó magatartásának igazolását legfeljebb csak akkor nyerheti el, ha új szerepében is kivívja magának azt az elismerést, amelyet korábbi minőségében már elért". Ugyan miért? Miért függne Bolgár György újságíró felkészültségének, demokratikus vitakultúrájának, magas színvonalú érvelési technikájának, szakmai tisztességének elismertsége szépírói működésének elismertségétől? E vélemények esszenciája a Blikkben, a "baráti" lapban jelenik meg: "Nincs ezen mit megbeszélni. Bolgár úr, magának vége van." Egy másik "barátnál", Mester Ákosnál így hangzik: "Nem igaz, hogy Bolgár György ne tudta volna: most megjelent >>szépírói>személyessége... [Bolgár] >>írói munkásságával"

A "szabadszájúság", a "személyesség", az "ízlés"

Azt az irodalmi kísérletet, amely megpróbálja nyíltan leírni, mi történik férfiak és nők közt az ágyban, a fürdőszobában, a liftben, akárhol, lehet öncélú szabadosságként, pornográfiaként értelmezni. De lehet másképp is. Hisz a párkapcsolatok érzelmei, indulatai, hatalmi játékai, gyűlölete, szeretete, boszszúvágya, szolidaritása átszűrődik a testi kapcsolatokba is - már ha valaki teljes értékű szexuális életet él. Mi több, saját aktuális társadalmi helyzete, "külső" emberi-hatalmi konfliktusai is nyomot hagynak rajta. Ezeket az evidenciákat csak az nem fogja fel, aki soha nem gondolkozott el saját szexualitásán. Mivel Bolgár könyvében ez utóbbi értelmezési lehetőség vastagon benne van, a vitának inkább arról kéne szólnia, vajon jól vagy rosszul érzékeli-e, és milyen színvonalon írja meg Bolgár, amit a tárgyáról tud.

Lehet "személyességet" keresni egy irodalmi műben, lehet önvallomásnak tartani egy regényt. Csak éppen fölösleges, értelmetlen, tilos. A regény nem attól lesz igaz vagy hamis, jó vagy rossz, hogy a szerző tapasztalatai valóságosak-e, hogy megélte-e, amiről ír, netán csak fantáziált vagy olvasott róla; hogy a szerző más társadalmi szerepeivel összefér-e, amit és ahogyan mond; hogy művéből vissza tudunk-e következtetni a magánéletére. Mindez a regény szempontjából érdektelen. A személyiség viszont valóban minősíti az irodalmi művet: vajon az író személyisége hiteles alkotássá, minőségileg új egésszé, emberileg, társadalmilag érvényes mondandóvá szervezi-e - tehetsége pedig irodalmi művé - azt, amiről beszél. A vita tárgya legfeljebb ez lehetne. De vita nincs, mert a kolléga-ítészekben fel sem merül, hogy Bolgár György fikciót írt, nem pedig a saját szexuális életét kívánta közszemlére tenni. (De még csak nem is a saját testét egy női magazinban. Ezért érthetetlen, hogy Seres László miért hasonlítja Erős Antónia szerepléséhez Bolgár magatartását: "Erős Antónia is ebben hibázott, amikor néhány éve - hírműfajához képest - erotikus beállítású, de nem meztelen képeket közöltek róla az egyik férfimagazinban.")

Lehet ízlésre hivatkozni az irodalmi mű megítélésekor. De nem lehet a szigorúan egyéni ízlést általános és normatív értékmérővé feltornázni. Barátok, kollégák, kritikusok nyugodtan olvashatják szemlesütve a könyvet, ha nem fér öszsze az ízlésükkel. Ám ahhoz, hogy saját ízlésüket nyilvánosan megkerülhetetlen normává tegyék, már nagyfokú bornírtság vagy féktelen nagyképűség kell. Van persze úgynevezett "közízlés". Minden, a nyilvánosságnak szóló műfajban lehet és többnyire ajánlatos is számításba venni, mit bír el az a közönség, amelyhez szólni akarunk. De a köz ízlésére hivatkozva ítélkezni művészeti alkotások értékelésénél éppoly képtelenség, mint az egyetemes érvényűnek kikiáltott egyéni ízlés alapján. A művészet rég halott volna, ha az alkotók mások ízlését állítanák mérceként maguk elé.

Persze ha a kollégák e megfontolásokat figyelmen kívül hagyva ítélkeznek Bolgár György politikai újságíró regényéről - hogy egyéb, személyes motívumokról most ne is beszéljünk -, logikusan jutnak el oda, hogy az újságíró Bolgár ">>írói munkásságával nem csak a saját presztízsét tette kockára", hanem az egész szakmára szégyent hozott.

A módszer

Az (elolvasás előtt, után, helyett született) véleménynyilvánításokban megjelenő gondolkodásmódot, attitűdöt, indulatot, hangnemet - a pixis állapotát - pontosan tükrözi egyetlen írás, az Élet és Irodalom 2003. szeptember 26-i vezércikke. Megyesi Gusztáv, a lap vezető publicistája és meghatározó hangja a csaknem négyszáz oldalas (még meg sem jelent, általa nem olvasott) könyvből kiemel mintegy tíz sort - a Blikk idézeteinek egyikét -, és gyilkos élvezettel csámcsog el rajta. (Az ÉS következő számában azt is közli majd, hogy "a könyv, úgy, ahogy van, nem érdekel", s hogy ő publicisztikát írt, nem műbírálatot, amit már csak azért is megengedhet magának, mert "nem vagyok egyetlen kiadó házi kritikusa vagy propagandistája sem". Minthogy erre a szerepre senki sem kérte fel - a kiadó nyilvánosan is megfogalmazott vágya pusztán addig terjedt, hogy a kritika a könyv elolvasása után alkosson véleményt -, Megyesi a megjegyzéssel többek közt lapjának kritikusgárdáját silányítja bértollnokká. A lap szerkesztőinek lelke rajta.)

Megyesinek természetesen szíve joga arra az álláspontra helyezkedni, hogy egy négyszáz oldalas könyvről elolvasás nélkül is kimondható, hogy nem irodalom, ha csak öt rossz sor van is benne. Bár tartok tőle, Megyesi bármely nagy és kicsi író bármely művéből kiragadhatna öt sort: ha az a célja, hogy az egész könyvet lejárassa, elég csak képzeletben "egy körzeti gyepmester" szájába adnia a szavakat, máris elérte, hogy az írón "röhögjön a fél város". Megyesi azonban nemcsak a művet, de a szerzőt is diszkvalifikálni akarja, s ezért túllő a célon. Arra ugyanis a könyv elolvasása nélkül nem szólíthatja fel a kiadót és a szerzőt, hogy ne hazudozzanak itt irodalomról, és vallják be, "hogy én most átmegyek pornóba". Vagyis Megyesi még az elvetélt irodalmi kísérlet státusát sem előlegezi meg a könyvnek: pornó, és kész. Ez az állítás már nem a vélemény kategóriájába tartozik: olyan vád (vagyis rágalom), amit Megyesi bizonyíthatóan nem tud bizonyítani, hiszen nem olvasta a könyvet. Csak arra szolgál, hogy Megyesi, a gyakorlott publicista ("a műfaj törvényei szerint valamiből kiindulva eljutottam valahová") eljuthasson a következtetésig: a szerző és a kiadó "hülyére akarja keresni magát", majd megtehesse a következő logikai lépést a mű elítélésétől a szerző személyének elítéléséig (hiszen tart valahová!): "A magyar médiaértelmiség elitje az utóbbi években ugyanis jócskán emelt saját erkölcsi és szakmai mércéjén, és azt, hogy most már pénzért bármikor hajlandó letolni a gatyáját és gátlástalanul mindenben részt venni, már-már nyíltan hangoztatja, sőt, dicsekszik vele."

A hitelesség

A mélylélektan területére tartozó kérdés, hogy Megyesi és a cikket közlő lap szerkesztői miért érzik úgy: itt a ragyogó alkalom végre lejáratni és ellehetetleníteni Bolgár György újságírót. A módszer azonban magáért beszél. És általános - a magyar értelmiségi és politikai viták szereplőinek eléggé fel nem róható módon. Magyarországon nem a maguk konkrétságában megítélhető könyvek, ügyek, döntések, álláspontok vannak, csak gaz- és igaz emberek, aljas és nemes motívumok. Ezért aztán jószerével nincs olyan vita ma, amely ne a vitapartner (ellenfél) személyiségének megkérdőjelezésével, ép erkölcsi állapotának kétségbe vonásával kezdődne (és végződne). És persze vannak értelmiségi és politikai csoportok (klikkek), amelyek hatalmi játszmáikban az ilyen címkék ragasztását fellebbezhetetlen előjoguknak tartják. Ám hogy ezt mások is elfogadják, e csoportoknak hitelesnek kellene lenniük.

Az ÉS esetében ehhez minimum két dolog kellene.

Először is a vagdalkozás helyett differenciált és elemző gondolkozás (ami a publicisztika nagyjaitól sem idegen) meg a rosszindulattól és kárörömtől mentes alapállás. Ez utóbbi még a publicisztika esetében is kizárná, hogy Bolgár György újságírót, aki műsorával "rádiós mesterművet alkotott, mintegy megadta egy lehetséges demokratikus diskurzus alaptónusát" (idézet az ÉS egyik legnagyobb becsben tartott szerzőjétől) regénye ürügyén bárki azonosítsa azzal a szakmai etikával, amely nem lát kivetnivalót abban, ha egy lap "álinterjút közöl a francia köztársasági elnökkel". A hitelességre igényt tartó megközelítés kizárja azt is, hogy egy szépírói művet és szerzőjét felelőssé tegyék az egész baloldali újságírás mai és majdani állapotáért. Ép erkölcsű és ép gondolkodású ember (és lap) egy akármilyen minőségű szépirodalmi alkotás ürügyén sem címez ilyen mondatokat Bolgár György újságírónak: "...a kielégülés zaja benne lesz ezután a 168 "rában, a Metró újságban, a rádióban, mindenütt, ahol Bolgár megjelenik... A többiek, akikkel egy tömbbe zsúfolódtál, vétlenül is veled kurvulnak."

A hitelességhez szükségeltetik továbbá az ÉS által oly magasra helyezett erkölcsi mérce következetes alkalmazása is. Az nem megy, hogy a lap főszerkesztője éveken át írja Sajtómunkások című rovatát, amelyben éles szavakkal állít pellengérre mindent, amit aljasságnak, hazugságnak, tisztességtelenségnek, korrupciónak, bértollnokságnak, elfogultságnak, sunyi érdekérvényesítésnek vagy szolidaritáshiánynak vél a kollé-gáinál, ám akkor, amikor Bolgár György újságírót szépirodalmi munkája miatt kirúgják az ATV Újságíróklubjából, nem az a probléma számára, hogy miért nem álltak fel Bolgár újságíró beszélgetőtársai, miért nem vállaltak szolidaritást vele, miért engedik, hogy a televízió tulajdonosa olyasmiért büntesse kollégájukat, amihez semmi köze és aminek semmi köze a szakmai munkához; hanem Megyesi publicisztikáját közli le. Mindezt persze nem azért kellene az ÉS főszerkesztőjének szóvá tennie, mert Bolgárt netán az éhhalál fenyegeti: ha a szolidaritást és a szakmai munka megítélését a védelemre szoruló fél anyagi helyzete (más szóval: a kollégák irigysége) alapozza meg, sokkal nagyobb a baj, mint azt, mondjuk, Megyesi valaha is fel tudná fogni.

Értetlenül nézi az ember ezt a magasra helyezett erkölcsi mércét akkor is, amikor a lap vezető publicistája Bolgár ürügyén minden társintézményt és minden kollégát besorol "az akkurátusan összerakott posztkádárista sajtófelépítmény" kategóriájába, amely mindjárt összedől, "akkora itt a gátlástalanság és az önhittség".

Mármint a többieké. Csakhogy Megyesi mondandója, stílusa és módszere olyannyira egyetemesnek bizonyul, hogy a jobboldali, hazugságai miatt sorozatban pervesztes napilap szerzője nem is nagyon veszi a fáradságot, hogy Bolgár ledorongolásához önálló szellemi terméket hozzon létre, beéri azzal, hogy ismerteti Megyesi cikkét. Ami egyrészt érthető, mert Megyesi szerint "a jobboldal ugyanúgy gátlástalan, és ugyanúgy pornográfiát ír, csak éppen politikait", mint az akkurátusan összerakott posztkádárista sajtófelépítmény, azaz a "többiek", másrészt meglepő, hiszen a "többiekbe" Megyesi nyilván nem értette bele sem önmagát, sem a lapját. Nehéz tehát magyarázatot találni rá, miért azonosul gondolkodás nélkül a véleményükkel a gátlástalan és pornográf jobboldal.

A jobboldali megszólalók Bolgár kolléga-kritikusainál csak egyetlen lépéssel mennek tovább az újságíró lejáratásának útján, hogy eljussanak Medgyessy Péter, sőt a "köztársaság" (idézőjel tőlük) erkölcsi színvonaláig. A Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége szerint (2002. márciusi megalakulásakor elnök: Hollós János, a Magyar Rádió alelnöke, elnökségi tagok többek közt Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke, Mendreczky Károly, a Magyar Televízió Rt. elnöke, Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet igazgató-főszerkesztője, Siklósi Beatrix, a Magyar Televízió munkatársa) "Bolgár György tisztikeresztje sérti a közízlést, a tisztességesen tájékoztató újságírókat és mindazokat, akik ilyen elismerés birtokosai", ezért felkérik Medgyessy Pétert, "hogy vegye vissza Bolgár Györgytől a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést". Nemcsak azért, mert "Bolgár új könyve tele van aberrált gondolatokkal és pornográf jelenetekkel, hanem mert művének szakmai színvonala is minden kritikán aluli".

A kiesők

Ilyen tehát a pikszis, amelyből "nagy szerencse és megtiszteltetés kiesni". És a rend kedvéért álljon itt egyéb kiesők neve is, azoké, akik a kollektív düh-, irigység-, elfogultság- és rosszindulatrohammal szemben is meg tudták őrizni józan ítélőképességüket, és Bolgár György politikai újságíró regényét annak kezelték, ami: szépirodalmi alkotásnak. R. Székely Julianna (Magyar Hírlap), Kaczvinszky Barbara (Népszava), Bundula István (Magyar Narancs), Murányi Gábor (HVG), Pályi András (ÉS).

Figyelmébe ajánljuk

Legendák egymás közt

  • - turcsányi -

Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).

Betű szerint

A főpolgármester-választás körüli újraszámolási hercehurca, na meg a Magyarországon is mesterségesen gerjesztett fociláz közepette úgyszólván teljesen elsikkadt, hogy a múlt pénteken megszületett az elsőfokú ítélet a polgári engedetlenség miatt kirúgott hat karinthys tanár ügyében.

Két indítvány

Miután június 14-én újraszámolták az érvénytelen szavazatokat, a Nemzeti Választási Bizottság megállapította, hogy a főpolgármester-választást Karácsony Gergely nyerte. A döntés azonban nem végleges, Karácsony a választás eredményének megsemmisítését és a szavazás megismétlését indítványozta.

„Ahová pont befértem”

Hat éve tagja a Katona József Színház társulatának, de sokfelé játszik, most épp a Radnótiban volt bemutatója. Az Ördög Tamással folytatott munkáról, a Tarnóczi Jakab-féle Extázisról és a Mohácsi testvérekről is beszéltünk vele, s persze szó esett a filmezésről is.

Két tűz között

Az amerikai demokraták sokáig egységesen támogatták Joe Biden külpolitikáját. Ám a gázai háború miatt a demokraták közt törésvonalak alakultak ki, s ez megnehezítheti Biden kampányát. Ha közvetlenül nem is befolyásol sok szavazatot, a háború elhúzódása elbizonytalaníthatja az elnök támogatóit, és megkérdőjelezheti politikai teljesítményét is.

 

A szabotázs ára

  • Zádori Zsolt

80 milliárd az eddigiekért, és 400 millió minden újabb nap késlekedésért – példátlanul magas bírságot rótt ki az Európai Unió Bírósága, mert a lassan négyéves ítéletét nem hajtotta végre a magyar állam. Bármit is mond a kormány, most nem a hazai menekültpolitikát ítélték el, hanem a magyar jogállamiságról mondtak lesújtó ítéletet.