A kilencvenes években már jóformán a fogalom is kiment a divatból, jóllehet a hagyományos iparpolitika eszközeit – a speciális körzetek kialakítását, a célzott ágazati támogatásokat és hiteleket, az adókedvezményeket – sok kormány nem vonultatta vissza. Ugyanakkor a többség attól a gyakorlattól igyekezett megszabadulni, amelynek keretében a támogatásokért folyó versenyeztetés során a győzteseket is előre kijelölték.
A hatvanas évektől hasító hagyományos iparpolitika több felemelkedő országban még ma is létezik, és nekünk is okkal jut az eszünkbe mostanában, amikor kormányunk minden lehetséges eszközzel Európa „harmadik legnagyobb akkumulátorgyártó kapacitásának” a létrehozásán fáradozik. Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy ezek a vállalatok a többi vállalattól szigetszerűen elkülönülve, jelentős környezetterheléssel, nagyrészt külföldi vendégmunkásokkal javítják majd a GDP-adatainkat, de vannak, akik szerint ez a hazai járműipar fejlődésének a kulcsa. Ha másért nem, e kormányzati ambíciók miatt érdemes felidéznünk a hagyományos iparpolitika egyik sikertörténetét: a 70-es évek nagyszabású dél-koreai fejlesztési programját. Nem elsősorban a politikai áthallások miatt, hiszen az a történet egy másik korszakban és a magyartól nagyon eltérő társadalomban játszódott, hanem azért, hogy jobban értsük, mikor lehet valóban sikeres az ilyen hagyományos logikát követő „nagy lökés”.
Tábornok a gazdasági fronton
Koreát a 19. században felkészületlenül érte a modernizációs kihívás éppúgy, mint a nagyhatalmak geopolitikai ambíciói. A bizonytalanság az 1910-ben kezdődő japán megszállás és a korszerű, új közigazgatási és oktatási rendszer bevezetése után tovább nőtt. Írásunk főhőse, Pak Csong Hi a japán megszállás idején koreai katonaiskolába járt, majd a hasonló japán intézményben fejezte be tanulmányait. A II. világháború után átlépett a dél-koreai hadseregbe; később mint kommunista szimpatizánst majdnem kivégezték, de korábbi felettesei közbeléptek az érdekében, amihez állítólag arra is szükség volt, hogy a bajtársait elárulja. Az 50-es években már újra a hadseregben szolgált, és a koreai háború idején igazolta is a hozzá fűzött reményeket. Az 1961-es vértelen katonai hatalomátvételnek ő volt az egyik irányítója, két év múlva pedig már elnökként irányította az akkoriban még nagyon szegény és elmaradott Dél-Koreát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
