A szakmai megalapozottságot, a tényleges politikai akaratot nélkülöző diskurzus épp a lényeget nem érinti, holott a hatályos választási jogszabályok alkotmányos aggályokat is fölvetnek. A két problémát (ti. a választási rendszer átfogó megújítását, illetve a jelenlegi szisztéma alkotmányos zavarainak sürgős megoldását) természetesen külön kell választani, bár mindkettő ékes bizonyítéka politikusaink szellemi restségének.
*
Ki kell derülnie, hogy valójában ki szeretne kisebb parlamentet - ezzel a szlogennel melegítette fel júniusban Göndör István, az MSZP frakcióvezető-helyettese a félrecsúszott választójogi vitát. Pedig rég kiderült: senki sem szeretné, legfőképp azok nem, akik a leghangosabban követelik. Ezzel persze nem volna baj, mert pusztán a képviselői létszám miatt nem is volna indokolt hozzányúlni a választási szisztémához. A Fidesz és az MSZP azonban létszámháborúvá silányította a választási reform ügyét, az időnként bedobott, kizárólag a nyilvánosságnak szóló ötletek legfeljebb arra jók, hogy az MSZP és a Fidesz egymást okolhassa a kétharmados egyetértés elmaradásáért. Például a Fidesz újra és újra benyújtja a nyilvánvalóan kudarcra ítélt és tökéletesen értelmetlen alkotmánymódosító indítványát, ami legfeljebb arra jó, hogy ahányszor képviselőinek szegezik a kisebb parlamentre vonatkozó kérdéseket, mindig nagyobb számot mondhassanak, hány alkalommal szavazta le annak napirendre vételét a kormánytöbbség. Répássy Róbert, a Fidesz frakcióvezető-helyettese általában azzal érvel, hogy először rögzíteni kell az Alkotmányban a 200 fős létszámot, és az így létrejövő alkotmányos kényszer sarkallná megegyezésre a feleket a választójogi reform részleteiről. De a szomorú valóság az, hogy az alkotmányos kényszer ritkán ösztönzi cselekvésre a parlamentet: jelenleg 19 alkotmányos mulasztás rombolja az Országgyűlés tekintélyét, és ebből kettő közvetlenül is veszélyezteti a soron következő választás alkotmányosságát (erről lásd később) - és nincs jele annak, hogy a feloldásukra készülne az Országgyűlés. Ennyit az alkotmányos ösztönzők erejéről.
Az MSZP rendszerújító szándéka néhány ciklussal korábban még komolyan vehetőnek látszott, legkésőbb az év eleji, 199 fősre kalibrált reformjavaslata azonban világossá tette, hogy csak az olcsó számháborúsdiba szállt be. Az egyéni választókerületeket kiiktató tervezetükről ráadásul pontosan tudják, hogy az a Fidesz számára elfogadhatatlan, így aztán tartaniuk sem kell attól, hogy érdemi tárgyalásokra egyáltalán sor kerülhet. A június 22-i parlamenti szavazással sikerült csúcsra járatni a kutyakomédiát: előbb a Fidesz-frakció utasította el az MSZP 199 fős tervezetét, majd a szocialisták a kormány által benyújtott, a Fidesz korábbi javaslatát másoló, legfeljebb 200 fős parlamentre vonatkozó alkotmánymódosítást. Persze mind Göndör, mind Répássy a másikat okolta a kudarcért; de hát mindkét fél számára kényelmes a jelenlegi, a felelősséget könnyen a másikra hárító szereposztás.
A szocialistákra nézve ez annál is inkább kínos, mert ők legalább rendelkeznek - olyan, amilyen - reformjavaslattal, és érdemi vita szorgalmazásával kikényszeríthették volna, hogy a Fidesz elmondja, hogyan is képzeli megválasztani a legfeljebb 200 fős parlamentet. Így viszont a legnagyobb ellenzéki párt választásireform-elképzeléseiről - gazdasági programjához hasonlóan - legfeljebb kormányra kerülésük után tudhatunk meg bármit is (a jelenlegi rendszerben háromfelől - egyéni körzetek, területi és országos listák - megszerezhető mandátumok megfelezése több okból sem járható út; ezzel maguk is tisztában vannak). Fordulat legfeljebb akkor várható, ha a Fidesz megszerzi a kétharmados parlamenti többséget: ebben az esetben kénytelenek lennének új választási törvényt alkotni, amely minden bizonnyal tovább erősítené a rendszer többségi jellegét. Hosszú távon persze könnyen visszaüthet minden, az aktuális politikai érdekeket megjelenítő változtatás; elegendő arra gondolni, hogy az 1994-es választások előtt épp az MDF és az SZDSZ emelte a bejutási küszöböt 4-ről 5 százalékra.
*
Ha meglenne a politikai akarat a választójogi reformra, nem a létszámról folyna a vita, hanem a rendszer valódi problémáiról. Elsősorban arról, hogy a szavazatok hasznosulása a választóknak teljességgel érthetetlen, a politikai erők számára pedig nehezen kalkulálható: a rendszer eredményezhet a listás szavazatokat többé-kevésbé arányosan leképező parlamentet (2006), ugyanakkor előfordulhat, hogy a győztes párt 60-70 százalékkal is több mandátumot szerez, mint amilyen arányban a listájára szavaztak (1990: MDF; 1994: MSZP). E két alapvető problémát megoldandó kiszámíthatóbb és a jelenleginél jóval könnyebben értelmezhető szisztéma irányába kellene elmozdulni.
Ha ebben (és nem a létszámban) sikerülne konszenzusra jutni, utána lehetne megvitatni (és nem diktálni) a részleteket: legyen-e arányosabb képviselet vagy sem. Ha igen, elegendő-e országosra cserélni a területi listákat, vagy hozzá kell nyúlni a listás és egyéni ágról megszerezhető mandátumok arányához? Ragaszkodunk-e a két választási fordulóhoz? Ragaszkodunk-e a zárt listákhoz és az egyéni mandátumokhoz, vagy a szavazópolgár a listákról választhassa ki a számára szimpatikus jelöltet? Hogy mindez kisebb létszámú parlamentet eredményez-e, irreleváns kérdés - attól sem lényegesen olcsóbb, sem hatékonyabb nem lesz a parlamenti munka. Amíg azonban épp e körül az apró részlet körül folyik az álvita, addig biztosra vehetjük, hogy nincs politikai akarat a választási reformra.
*
Bár kétségkívül kívánatos volna egy korszerűbb választási törvény, nem katasztrófa, hogy az ötödik parlament sem jutott közelebb az átfogó reformhoz. A rendszer állagmegóvására viszont feltétlenül szükség volna, hiszen a választókerületi aránytalanságok megoldatlansága miatt minden bizonnyal alkotmányosan megkérdőjelezhető országgyűlési választásnak nézünk elébe, amelyre ha 2010-ben kerül sor, a külképviseleti szavazáshoz való jogunkat is elveszítjük.
Utóbbi probléma abból fakad, hogy 2009. december 31-én az Alkotmánybíróság határozatának következtében hatályát veszti a külföldi szavazás intézményét rögzítő jogszabály, és ha az Országgyűlés nem alkot újat, 2010-ben egy, az európai uniós tagságunkkal megszerzett jogunkat veszíthetjük el. A törvény hatályát nem lehet meghosszabbítani, mert - mivel az első forduló lebonyolítására előbb kerül sor a külképviseleteken, mint Magyarországon - azoknak az állampolgároknak, akik külföldön tartózkodnak a választás napján, de itthon vannak a külképviseleti szavazás napján, nincs módjuk élni választójogukkal. Az AB ezt minősítette alkotmányellenesnek, ezért a jelenlegi, rendkívül pazarló, az urnákat külön repülőjeggyel utaztató megoldás helyett jóval korszerűbbet kell alkotni. Bár a hatályos, kétfordulós rendszer megtartása mellett elkerülhetetlennek látszik az elektronikus szavazás valamely módjának bevezetése, jellemző, hogy mindeddig csak az érdemi párbeszédet ellehetetlenítő, az elektronikus szavazás minden formáját kategorikusan elutasító politikusi nyilatkozatok láttak napvilágot.
A legnagyobb kockázatot azonban továbbra is a választókerületi aránytalanságok jelentik: a legkisebb és a legnagyobb lélekszámú körzetek között - a 2006-os két és félszereshez képest a 2009-es EP-választás adatai alapján - már több mint 2,7-szeres az eltérés; ennyivel nyom többet a latban egy veszprémi választópolgár szavazata szigetszentmiklósi honfitársáénál. E durva aránytalanság felszámolására is hiába kötelezte az AB az Országgyűlést (az alkotmányos kényszerről már volt szó), minek következtében kifogások sokasága érkezhet majd az illetékes választási bizottságokhoz a soron következő választások után. Mindez annak ellenére is veszélyezteti a várható Fidesz-győzelem alkotmányosságát és kormányának legitimitását, hogy választási sikere valószínűleg még ennél torzabb kerületi beosztás mellett sem lenne kétséges. Éppen ezért érthetetlen, hogy a Fidesz a kisebb parlament helyett miért nem a választókerületi aránytalanság ügyét tette magáévá. Egyszerre léphetett volna fel alkotmányvédőként, szoríthatta volna sarokba a kormányt, tehette volna támadhatatlanná várható választási győzelmét, és kényszeríthetett volna ki számára kedvezőbb választókerületi beosztást (elég arra gondolni, hogy Budapest biztosan veszítene 4-5 [egyéni és területi] mandátumot, míg Pest megye akár 8-9-et is nyerhetne). Úgy látszik, az intellektuális fáradtság a politikai önérdek fel nem ismerésével párosult.
Az a tény, hogy pártjaink a demokrácia talán legfontosabb alappillérén, a választás intézményén ekkora lyuka(ka)t hagynak tátongani, miközben fals küzdelmet folytatnak a kisebb parlamentért, több mint kiábrándító. A Political Capital már 2007-ben felhívta a figyelmet a várható alkotmányos veszélyre: 2008-ban bejelentettük, hogy a 2009. januári ferencvárosi időközi választás ellen magunk nyújtunk be kifogást abban a reményben, hogy ezzel az akcióval, bármilyen eredménnyel is végződik, cselekvésre ösztönözzük az Országgyűlést. Bár mind az illetékes választási bizottságok, mind a Fővárosi Bíróság hatáskör hiányában utasította el kifogásunkat, az alkotmányos problémát egyik szerv sem kérdőjelezte meg, az Alkotmánybíróság pedig mindeddig nem hozott határozatot utólagos normakontrollra vonatkozó kérelmünkről. Sikerként könyvelhettük el, hogy a nyilvánosságban - nem utolsósorban a Magyar Narancs hasábjain is - színvonalas vita kerekedett az ügyben, a várt politikai áttörés azonban nem jött el; maradt a "kisebbparlamentezés" és a bizonytalanság a következő választás körül.
A szerző a Political Capital Institute választási szakértője.
(Az írás végén említett vita lapunk 2008. november 27-i, december 4-i és december 18-i, valamint 2009. január 8-i számában olvasható.)
