Izraelben néhány éve egy dokumentumfilmben feltették azt az abszurdnak tűnő kérdést, vajon mi történne a zsidó állammal, ha Amerika egyszer csak cserben hagyná - vagy mert egy új elnök egészen másként gondolkodna, mint elődei, vagy mert ismét győzne az izolacionizmus, és az amerikaiakat többé nem érdekelné a Közel-Kelet. A megkérdezett hírességek tanácstalanul hüledeztek, ám abban egyetértettek, hogy akkor bizony nehéz idők következnek errefelé.
Aztán napjainkra bekövetkezett a néhány éve még elképzelhetetlen helyzet: megszűnt a 80-as évektől jellemző feltétlen amerikai támogatás. Míg Reagan, a két Bush vagy Clinton idején automatikus volt az amerikai vétó az Izraelt kaszáló szavazásoknál az ENSZ-ben, manapság már hosszas alkuk eredménye ugyanez - s ki tudja, holnap sikerül-e rábírni Washingtont egy-egy kedvezőtlen döntés megakadályozására? A gazdasági válság nyomán magába fordult a világelső nagyhatalom, s Obama is másként gondolkodik, hiányzik belőle Clinton értelmiségi filoszemita lelkülete vagy Bush metodista elkötelezettsége Izrael védelme iránt. Eközben pedig a szemünk láttára alakul át a Közel-Kelet, a Nyugat szövetségesei, a megdönthetetlennek vélt rendszerek megdőlnek, s ma már egy autokrata sem érezheti magát biztonságban, mégoly erős titkosrendőrség legyen is a háta mögött.
Veszélyes demokrácia
E rezsimek összeomlását, illetve megingását a Nyugat, elsősorban az amerikai vezetés eleinte értetlenül fogadta. Obama az egyik nap azt üzente Mubáraknak, hogy hallgasson a Tahrír tér hangjaira, és mondjon le, másnap - talán végiggondolva a demokratikus változás kockázatait - az elnök maradását szorgalmazta legalább a választásokig, míg végül ismét a távozása mellett kardoskodott.A térséget jobban átlátó izraeli vezetés is ugyanígy botladozott, bár mentségükre szóljon, hogy még az egyiptomi titkosszolgálatot is meglepte a népfelkelés, természetes hát a Moszad és a katonai hírszerzés döbbenete. Jeruzsálemben eleinte a 79-es teheráni párhuzamokat, az iszlamista veszélyt, Mubárak békepolitikájának kitűnőségét hangoztatták, majd Netanyahu miniszterelnök - nyilván washingtoni telefonok hatására - a demokrácia felsőbbségét méltatta a knesszetben, mondván, hogy egy demokratikus országgal kötött béke nem jelenthet veszélyt Izraelre, sőt, sokkal stabilabb is. A Nyugat leginkább azt nem értette, miért tartott Mubárak lemondása ilyen sokáig; Izraelben és a Közel-Keleten ezt kevésbé találták meglepőnek. Ahogy a bazárban próbálja meg az árat lenyomni a vevő, úgy alkudozott Mubárak a népével majd három hétig. Végül a hadsereg értette meg vele, hogy a milliók nem tárgyalni, hanem a fejéért vonultak az utcákra. A Tahrír tér interneten szocializálódott ifjúsága nem a Kelet normáit követi: nem elégszik meg Mubárak elűzésével, a demokratikus intézmények megteremtését, a mielőbbi szabad választások kiírását követeli. Ez a tömeg jobban hasonlít az elcsalt iráni választások után a teheráni utcát 2009-ben elözönlő diákságra, mint az iszlamista rendszert megteremtő 78-as tüntetőkre, s bár bőven akadtak Nyugat- és Izrael-ellenes jelszavak, a többség - legalábbis a tüntetők többsége - nem Iránt követné, nem iszlamista államot, hanem nyugati demokráciát és főleg nyugati életszínvonalat szeretne.
A legnagyobb arab állam, Egyiptom sorsa az új Közel-Kelet kulcskérdése. Stabilitás vagy káosz, új diktatúra vagy sose látott demokrácia, vallási vagy szekuláris állam épül-e a romokon? Irak példája azt sugallná, hogy anarchia, káosz jöhet - de úgy tűnik, az egyiptomi hadsereg képes lesz kézben tartani a demokratikus átalakulás eljöveteléig a hatalmat, s ehhez bírja a tömegek támogatását is. Irán példája szerint az iszlamizálódástól, a fundamentalista Muzulmán Testvériség (MT) hatalomra kerülésétől kell tartani - s ezt a veszélyt már jóval nehezebb elhessegetni. Az iszlám valós ereje Egyiptomban csak a szabad választások után derül majd ki, de sokat mondó, hogy 2005-ben, az utolsó viszonylag szabad voksoláson a MT - függetlenként induló - jelöltjei 20 százalékot szereztek. Többségre - még? - nem számíthatnak, ezért az elnökválasztásokon nem is próbálkoznak majd, a cél csak a parlament. A tüntetéseken és az első politikai csatározásokban igyekeztek a háttérben maradni, de ez ne tévesszen meg senkit: a falvakban, az iskolázatlanabb népesség körében ők a legnépszerűbbek. Ha a demokratikus átalakulás nem hoz gyors gazdasági felemelkedést, befolyásuk a következő választási ciklusban jelentősen megnövekedhet. Esetleges hatalomra kerülésük után pedig, már most mondják, bevezetnék a sariját, az iszlám vallási jogot.
Terroristák háborúja
Az "új Közel-Kelet" kifejezést a 90-es években, az Oslóban a palesztinokkal aláírt szerződés és a Jordániával kötött béke eufóriájában forszírozta Simon Peresz. E fordulat később, a merényletek idején gúny céltáblájává lett - de csak azért, hogy pár hete új értelmet nyerjen. A mostani változások valóban új Közel-Keletet, új szövetségesi viszonyokat ígérnek, de nem úgy, ahogy Simon Peresz szerette volna. A nyugatbarát diktatúrák bukása után a térség államainak - az újaknak és a felkeléshullámot átvészelőknek egyaránt - újra kell definiálniuk kapcsolataikat Amerikával, Európával és persze Izraellel. Az új rendszerek másként próbálják majd garantálni biztonságukat, és legitimitásukat kevésbé a nyugati nagyhatalmaknál, annál inkább a belső támogatottságban fogják keresni. És bármilyen kormány is alakul majd Egyiptomban, még ha a Muzulmán Testvériség nélküli is, Izraellel jóval barátságtalanabb lesz. Hiszen Mubárakot a korrupció és az önkény mellett Izraellel ápolt barátsága miatt gyűlölték. A Közel-Keleten pedig minden politikai erő levonta ebből a következtetést: aki népszerűségre tör, nem ápolhat jó viszonyt a zsidó állammal.
A gazdasági lemaradás, a kiszolgáltatottság és az iráni fenyegetés az "új Közel-Keleten" is fenntartja az adok-kapok tisztán üzleti alapon álló szövetségi rendszerét. Csakhogy ezentúl nehezebb lesz a nyugati diplomaták dolga a helyi egyeduralkodókkal, hisz a szaúdi vagy a jordániai király nem fogja egykönnyen sem elfelejteni, sem megbocsátani Obamának a viharos gyorsaságot, amellyel lemondott egyiptomi szövetségeséről. Jeruzsálem viszont feltűnően sokáig kitartott Mubárak mellett. Ennek a döntésképtelenség mellett praktikus oka is lehetett: a baráti rezsimeknek üzente a kormány, hogy Izrael hűséges marad azokhoz, akik vállalják vele az együttműködést.
A zsidó állam az utóbbi években mind elszigeteltebbé vált. Elfordult tőle Törökország, amely Erdogan uralma alatt immár nem Európa, hanem az arab országok, a Közel-Kelet felé hajózik, s most újabb súlyos csapás érte egyiptomi szövetségesének elvesztésével. Megkérdőjeleződött a Camp David-i béke, s a gázai határ ellenőrzése, a rakéták legalább részleges kiszűrése. Ugyanakkor az Izrael elleni egységes fellépést alaposan megnehezíti az iszlám megosztottsága: a síita-szunnita ellentét csak a legutóbbi időkben, csak Irakban tízezrek életét követelte. Egyiptom valószínűleg még iszlamista vezetés alatt sem válik a zsidó állam felszámolását követelő Irán szövetségesévé: az összehangolt katonai támadás esélye csekély. De ha a területszerző háborúk kora le is járt, a hátországok elleni fenyegetés mindennapossá vált. Az új Közel-Keleten nem ellenséges kormányok küzdenek egymással, nem katonák állnak szembe katonákkal, hanem az (általában Iránból) finanszírozott terrorszervezetek szórnak rakétákat és bombákat az iraki vagy az izraeli civil lakosságra - miközben az ellencsapás lehetősége igen korlátozott. Mubárak bukása után, az egyiptomi határövezet biztonságának csökkenésével tovább szorul a harapófogó Izrael körül.
A szerző jogász, PhD-hallgató Izraelben.
