Kiszorítós

A minimumponthatár emelésének hatása a felsőoktatásban

A felsőoktatásban az alap- és osztatlan képzésekbe való bekerülésekhez szükséges minimumponthatár 2009-ben még 160 volt, idén 280, jövőre pedig 300 lesz. Ha a többletpontokat nem számítjuk, akkor színjeles bizonyítvánnyal és érettségivel maximum 400 pontot lehet elérni. Tehát jövőre a bejutáshoz minimum 75 százalékos teljesítményre lesz szükség. Sőt, 2020-tól középfokú nyelvvizsga is kell majd a felsőfokú tanulmányok elkezdéséhez.

Magas határok, szegény gyerekek

A bekerülési feltételek folyamatos szigorítása mellett hangoztatott érv az, hogy ezáltal nő a felsőoktatásba bejutó hallgatók felkészültsége, az oktatás minősége és végül a diploma értéke. Ebben a cikkben azt szeretnénk bemutatni, hogy a mai magyar viszonyok között mennyire hamis ez a gondolatmenet, és mennyire káros ez a beavatkozás.

A táblázat azt mutatja, hogyan változott a bejutáshoz szükséges minimumpont, és ezzel párhuzamosan az állami ösztöndíjas és a költségtérítéses hallgatók száma, illetve a halmozottan hátrányos helyzetűek (HHH) aránya.

 

Látható, hogy 2010-ben és 2012-ben emelkedett a minimumponthatár a legnagyobb mértékben. A 2010-es emelés azonban nem befolyásolta sem az állami ösztöndíjas, sem a költségtérítéses helyek számát, de vélhe­tően jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a felsőoktatásba bekerülő HHH hallgatók részaránya 1,3-ról 0,6 százalékra, vagyis kevesebb mint a felére csökkent. A 2012-es és az azt követő évek sorozatos ponthatáremelé­seivel párhuzamosan azonban már a felvettek száma is csökkent, különösen a költségtérítéses kategóriában. A HHH hallgatók arányáról a 2012 utáni években sajnos a szabályozói változásoknak köszönhetően nem áll rendelkezésre adat, így csak sejteni lehet, hogy jelenleg az abszolút nulla szinthez lehetünk közel.

Egy olyan komplex jelenséget, mint amilyen a felsőoktatási részvétel, nem lehet egyetlen magyarázó változóra, azaz kizárólag a minimumpontra visszavezetni. A felvettek létszámára és megoszlására nyilván erőteljesen hatott a 2010 óta tapasztalt drasztikus forráskivonás – míg 2009-ben a GDP 1,1, ma már csak a 0,6 százalékát költi az állam a felsőoktatásra, és ezzel nagyjából utolsók vagyunk az Európai Unióban. Hatott az állami ösztöndíjak átstrukturálása – egyes humán, társadalmi, gazdasági és jogi szakok esetében az állami finanszírozáshoz szükséges minimumpont jelentős megemelése –, és megtették a magukét az egyéb körülmények is – a diplomásellenes állami propaganda, a költségtérítések összegének általános eme­lése, állami ösztöndíjért cserébe „röghöz kötés”, külföldi tanulmányok elérhetősége, demográfiai változások és a többi. (Ezekről lásd korábbi cikkeinket: Felsőoktatás életre-halálra, Magyar Narancs, 2012. február 9., Helyre igazítás , 2012. május 10., Elvonási tünetek, 2013. február 14.)

Az mindenesetre leszögezhető, hogy az elmúlt 5-6 évben a hazai felsőoktatás látványosan szűkült pénzügyi értelemben, viszonylag kismértékben szűkült az állami ösztöndíjas helyek tekintetében, nagymértékben szűkült a költségtérítéses képzésekben, és gyakorlatilag megszűnt létezni a halmozottan hátrányos helyzetűek számára.

Lássuk, hogy kik azok a (halmozottan) hátrányos helyzetűek, és mi lehet az oka annak, hogy nem jutnak el a felsőoktatásba.

Hátrányos helyzetű (HH) az a gyermek, akinek a családjában az egy főre jutó nettó jövedelem kevesebb, mint 39 900 forint (a legkisebb öregségi nyugdíj 140 százaléka). Ha ezenfelül a szülők iskolai végzettsége nem haladja meg a 8 általánost, akkor a gyermek már halmozottan hátrányos helyzetűnek (HHH) számít. A HHH kategória megbízhatóbban jelzi a veszélyeztetett helyzetet, mint a HH, már csak azért is, mert nehezebben manipulálható (nemcsak a jövedelmet, de az iskolai végzettséget is el kellene titkolni). Másrészt kutatások tömege mutatja, hogy Magyarországon a szegénység és a kirekesztettség legfőbb oka az alacsony iskolai végzettség. Nem véletlen, hogy a HHH diákok területi megoszlása is sokkal szélsőségesebb, mint a HH-ké, például az Észak-Alföldön hétszer akkora az arányuk, mint Közép-Magyarországon.

Következő táblázatunk azt mutatja, hogy az egyes kategóriákba tartozó diákok milyen arányban vettek részt az oktatásban a 2012–2013-as tanévben.

 

Megdöbbentő adatsor, ami önmagában is rendkívül sötét képest fest az ország hosszú távú kilátásairól. A HHH gyermekek nagy része már az általános iskolában lemarad, hiszen látjuk, hogy részarányuk kb. tizedére esik vissza a gimnáziumokban, majd újra megfeleződik a felsőoktatásba való átlépéskor. Figyelem, nem a létszámuk, hanem a részarányuk tizedelődik és feleződik meg! A létszámuk nyilván ennél sokkal nagyobb mértékben csökken.

Arról sajnos nincs adatunk, hogy a felsőoktatásba bejutott HHH hallgatók milyen arányban szereznek diplomát, de valószínű, hogy ezen a területen is jelentősek a veszteségek.

A sokkoló lemorzsolódási adatok összhangban vannak azzal, amit a PISA-jelentés is mutat (erről lásd a két szerző korábbi cikkét: Amiben világutolsók vagyunk, Magyar Narancs, 2014. július 31.), miszerint Magyarország világviszonylatban abban tűnik ki, hogy nálunk a legszorosabb a kapcsolat a családi háttér és az iskolai teljesítmény között. Különösen a skála alján érvényesül ez a végzetes determináció. Vagyis a mai Magyarországon valóságos csodaszámba megy, ha egy szegény gyerek képes jól teljesíteni az iskolában. Úgy véljük, hogy az a magyarázat nyugodtan elvethető, hogy nálunk a szegények genetikailag butábbak vagy lustábbak. A hiba tehát a közok­tatási rendszerünkben keresendő – és amíg az ennyire szégyenletesen kirekesztő, addig a teljesítményelv bármiféle túlhangsúlyozása burkoltan ugyan, de valójában szegényellenességet takar.

A HHH hallgatók részvétele a felsőoktatásban a 2010-ben kezdődő minimumpont-emelések előtt is rendkívül alacsony volt (1,3 százalék), mégis a legelső táblázatból látszik, hogy ez a mutató romlott a leglátványosabban. Van tehát egy maroknyi HHH középiskolás, aki minden lehúzó determinációval szemben, a megtizedelés után is talpon maradva, minden várakozást felülmúlva sikeresen leérettségizik a családban valószínűleg elsőként és egyedül, majd az állam azt mondja neki, hogy a hármas-négyes érettségijével meg sem próbálhatja egyik magyar főiskolát sem, mert meg kell védeni tőle a felsőoktatás minőségét. „Amennyi pontod van, annyit is érsz.”

Hangsúlyozzuk: nem amellett érvelünk, hogy gyenge teljesítménnyel is lehessen diplomát szerezni, hanem amellett, hogy addig is, amíg a közokta­tási rendszerünk nincs a helyzet magaslatán, ne kizárólag az érettségi, hanem inkább néhány fél­évnyi egyetemi vagy főiskolai vizsga alapján döntsünk a jelentkezők alkalmasságáról. Azaz legyünk türelmesebbek, és adjunk több esélyt.

Közkeletű vélekedés, hogy a hátrányos helyzetet bőségesen kompenzálja a felvételi eljárásban az úgynevezett „előnyben részesítés” miatti többletpontok rendszere. Sőt, számos olyan megnyilvánulással találkoztunk, ami arra utal, hogy az értelmiségi és a középosztály már ezt a fajta pozitív diszkriminációt is túlzásnak tekinti, és aggódik, hogy a szegények elözönlik az egyetemeket, s érdemtelenül kiszorítják onnan az utódaikat. Az ő megnyugtatásukra elmondjuk, hogy a hátrányos helyzetért járó többletpontok szinte semmit nem segítenek a bejutásnál. Az igaz ugyan, hogy a HH minősítésért kapnak 40 többletpontot a felvételin, de a minimumponthatárt ezen többletpontok nélkül kell elérni! Vagyis ezek a gyerekek csak akkor kapnak segítséget a felvételinél, ha amúgy önerőből sikerül megugrani a folyamatosan emelkedő lécet. Tekintve a közállapotokat, erre semmi esélyük. Sőt további megnyugtatásképpen elmondjuk azt is, hogy a HHH-többletpontokat egy szabályozási csavar miatt csak azok tudják igénybe venni, akik közvetlenül a jelentkezést megelőző félévben még középiskolások voltak. Tehát ha valaki egész gyerekkorát súlyosan deprivált körülmények között tölti, majd megszerez egy közepes érettségit, ezután a következő évben munka mellett javítja az érettségi eredményeit négyes-ötösre, így nagy nehezen teljesíti a minimumkövetelményt, akkor garantáltan nem részesítik semmilyen „előnyben”.

Sőt, mivel nyilvánvalóan nem tudja megfizetni az emelt szintű érettségihez és a nyelvvizsgához szükséges magánórákat, más többletpontra nem igazán számíthat – így a legjobb esetben is csak egy kevésbé keresett szak­ra és/vagy csak költségtérítéses képzésre fog bejutni. A magyar felsőoktatásnak ugyanis az az érdekes sajátossága, hogy valaki vagy a teljes önköltséget fizeti, vagy semmit, és ez
a felvételi pontszámokon múlik, ami – mint azt fentebb kifejtettük – rendkívül szorosan korrelál a család szociális helyzetével. A felsőoktatás köré felépített négy méter magas kerítés tehát minden oldalról tökéletesen zár.

A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy léteznek szociális alapú állami ösztöndíjak is a felsőoktatásban, de – újabb csavar – azt csak az eleve állami ösztöndíjas státuszú hallgatók kaphatják a havi megélhetési költségekre. Történeti érdekesség, hogy egyes nem frissített honlapok tanúbizonysága szerint 2006-ban még a HHH hallgatók költségtérítését az állam teljes egészében magára vállalta. Ez a támogatási forma azonban a következő pár évben eltűnt valahol a minisztériumi süllyesztőkben. Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy ki, mikor és milyen megfontolásból szüntette meg, de a megtakarítás bőven évi egymilliárd forint alatt marad – ami nemcsak a társadalmi probléma súlyosságához, de még az alaposan megnyirbált felsőoktatási költségvetéshez képest is elenyésző tétel.

Felmerülhet a gondolat, hogy a szabad felhasználású Diákhitel 1 és a tandíj finanszírozására 2012-ben újonnan létrehozott Diákhitel 2 megoldja a hozzáférési probléma pénzügyi részét, hiszen ezek a hitelek minden főiskolai, egyetemi hallgatónak alanyi jogon járnak. Ezzel az állítással egyet kell értenünk: diákhitel nélkül tényleg az égvilágon semmi esélyük nem lenne a szegényeknek a továbbtanulásra. De az azért elgondolkodtató, hogy míg 2009-ben csak a Diákhitel 1-ben évente kb. 18 ezer új szerződést kötöttek, addig 2013-ban a Diákhitel 1-ben és az agyontámogatott Diákhitel 2-ben összesen is csak 13,4 ezret. Nem tudjuk, mi áll e visszaesés hátterében, de az jól látszik, hogy a szegények számára a fő akadály nem a tandíj, hanem a ponthatár.

2012 őszén összesen 612 HHH hallgató került be felsőfokú programokra, nagy részük felsőoktatási szakképzésekre (ezek rövidebb és olcsóbb programok, alacsonyabb bekerülési ponthatárral, de a munkaerő-piaci értékük is alacsonyabb). A teljes populációhoz képest jóval több közöttük a lány (71 versus 55 százalék), többen vannak a vidéki főiskolákon és egyetemeken; kifejezetten nagy népszerűségnek örvend viszont a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Sajnos kirívóan kevesen vannak a magasabb megtérülést ígérő mérnöki, informatikai és különösen a gazdasági képzéseken.

 

Szegény iskolák

 

Könnyen belátható, hogy a minimumpont-emelések egyáltalán nem érintették a nagy egyetemek népszerű szakjainak hallgatói állományát, hiszen ott a ponthatárok mindig is jóval a minimumpont fölött voltak. Tehát a felsőoktatás túlnyomó részében ez az intézkedés nem vezetett semmiféle „minőségnövekedéshez”. Annál inkább megérezték a hatását egyes főiskolák. Harmadik táblázatunk példaképpen megmutatja a Szolnoki Főiskola kereskedelem és marketing alapszakának adatait, de hasonló tendenciákat figyelhetünk meg más szakokon és más intézményekben is.

 

A fenti számokból érzékletesen rajzolódik ki ennek a szerencsétlen főiskolai szaknak (és a többi hasonlónak) a története: a virágzás, amelyet pár év vergődés, majd a teljes elhalás követ. 2012 előtt még biztonságosan el lehetett indítani az alapszakot 30–50 fővel, a hallgatók nagyobb része költségtérítést fizetett, a főiskola is megélt, a diplomásokat jól fogadta a munkaerőpiac, mindenki elégedett volt. (Ha valakinek kétségei vannak afelől, hogy a vidéki főiskolák diplomáit is jóval többre értékeli a munkaerőpiac, mint az érettségi vagy szakmunkás-bizonyítványokat, annak javasoljuk, hogy mélyedjen el a statisztikákban.) Látjuk, hogy a 2010. évi minimumpont-emelés még egyáltalán nem érintette kedvezőtlenül a szakot, hiszen a kapacitásaikat ekkor is bőségesen fel tudták tölteni. 2012-től azonban a kereskedelem és marketing alapszak állami ösztöndíjas ponthatára a korábbi 400 körüli szintről 450 pont köré került annak hatására, hogy a humán, társadalmi, gazdasági és jogi szakokat úgy általában kevésbé fontosnak minősítette az oktatásirányítás, és mindenhol jelentősen megemelték az állami ösztöndíj ponthatárát. Az is érthető, hogy aki ennyi pontot össze tud szedni (ez csak emelt szintű érettségivel, nyelvvizsgával vagy kiemelkedő sportteljesítménnyel lehetséges), az általában nem a vidéki főiskolákat választja. Innentől kezdve tehát már nem kaptak egyetlen államilag finanszírozott helyet sem, így megpróbáltak megélni a költségtérítéses hallgatókból. A felvé­teli ponthatár szorosan tapadt a mindenkori minimumhatárhoz, és ahogy ez utóbbi évről évre emelkedett, úgy csökkent a felvehető hallgatók létszáma. Ha igaz lenne, hogy a minimumpont emelése növeli a képzés minőségét, akkor a fenntartónak most nagyon elégedettnek kellene lennie. Ehelyett a Szolnoki Főiskolát most éppen mint negatív példát emlegetik, és beolvasztani készülnek a Kecskeméti Főiskolába. Ezt Palkovics László államtitkár úr nemrégiben így kommentálta az Indexnek: „A hagyomány nagyon fontos dolog, de nehéz mit kezdeni vele, ha elfogynak a hallgatók. Ha valaki nem akar változni, azt kell megnézni, hogyan lehet a mostani keretek között optimalizálni a működést. Hogyan lehet vonzó képzésekkel több hallgatót odavinni, az üresen álló épületek egy részét eladni vagy másra használni. Ahol ez nem sikerül, és már csak néhány száz hallgató marad, egy órán pedig egy oktatóval szemben már csak 4-5 hallgató ül, az egyrészt komolytalanná válik, másrészt szép lassan tönkremegy az intézmény. A változtatásokkal ezt a helyzetet akarjuk elkerülni.”

Egyetértünk az államtitkár úrral: valóban nehéz mit kezdeni azzal, ha elfogynak a hallgatók. Nagy kár, hogy az állam nem engedi az intézményeknek feltölteni az üres kapacitásaikat, és ezzel ennyi értéket (tananyag, oktató, diplomás munkaerő, helyi gazdaság­élénkítő hatás stb.) elpazarolunk. Az még érthető, hogy az állam szigorítja az állami ösztöndíjak feltételeit. De mi szükség a költségtérítéses képzések ilyen mértékű korlátozására? Miért nem elegendőek az akadémiai minőségbiztosítás nemzetközi gyakorlatban megszokott eszközei, az oktatók minősítése, a programok és intézmények akkreditációja?

Számos országban (például Ausztria, Svédország) az érettségi bizonyítvány megszerzésén túl nincs központilag meghatározott minimumfeltétele a felsőfokú tanulmányok megkezdésének, de természetesen az egyes intézmények saját hatáskörben előírhatnak további speciális feltételeket. A magyar állam ezzel szemben fontosnak gondolja generálisan rögzíteni, hogy 75 százalékos középiskolai teljesítmény (300/400 pont) alatt semmilyen főiskolát nem lehet még csak megpróbálni sem. Ezzel nyilvánosan deklarálják, hogy egy közepes érettségi nem ad elegendő tudást a leggyengébb főiskola leggyengébb képzéséhez sem. Ha ez így van, akkor miért nem indítanak nagy erőkkel, pénzt és energiát nem kímélve óriási közoktatási fejlesztési programokat? Ha viszont nincs így, akkor miért nem törlik el az irreálisan magas központi minimumkövetelményeket – legalább a költségtérítéses képzésben? A hátrányos helyzetű diákokon például mindkét megoldás sokat segítene.