Két nap alatt két magyarnak ítélték oda a Nobel-díjat. Hétfőn Karikó Katalin kutatótársával érdemesült a Svéd Királyi Akadémia orvosi-gyógyászati elismerésére, kedden pedig Krausz Ferenc harmadmagával kapta meg a fizikai Nobelt. Az előbbi eredményeit jobban ismerjük, hiszen a járványt és a kötelező védőoltásokat követően mindenki tájékozódhatott az mRNS-technológiáról. Krausz szakterületével, az attofizikával azonban sokan épp most ismerkednek a Wikipédia és újságcikkek segítségével: a rendkívül finom lézeres technológia képes rá, hogy a másodperc milliárdodrészének milliárdodja alatt figyelemmel kövesse a vándorló elektronok útját; az attofizika valószínűleg hamarosan a rák legkorábbi stádiumainak feltérképezésében is segítségünkre lehet.
De talán nem is ez volt a kultúrharcos, nacionalizmustól ittas vagy éppen attól borzongó magyar közönség fő kérdése, hanem az, hogy vajon tekinthetjük-e magyarnak a két tudóst.
A kérdést hadd válaszoljuk meg rögtön: igen.
Legfőképp azért, mert Karikó és Krausz korábbi nyilatkozataikban egyértelműen kijelentették ugyanezt. A biológus két éve, amikor első díjait kapta, úgy nyilatkozott: „azt reméltem, hogy az, hogy magyar vagyok, egy kicsit összefogja az otthoni ellenlábasakat, és együtt örülnek, hogy országunkat jó fényben emlegetik, de hát én már ilyen naiv vagyok”, és azt is megerősítette, hogy lehet mondani, hogy „magyar ész” van a vakcinában. Krausz Ferenc pedig nemrégiben ezt mondta: „elsősorban magyar, aki nagyon sokat köszönhet Ausztriának is”, és a „szíve akkor is magyar maradt, amikor megkapta az osztrák állampolgárságot is.” Tegyük meg hát nekik azt a szívességet, hogy nem próbáljuk elvitatni a díjak „magyarságát”, akkor sem, ha azzal a hazai kutatás-fejlesztés siralmas állapotára szeretnénk felhívni a figyelmet.
A kutatás-fejlesztés ugyanis valóban sosem volt kiváló állapotban, és ezt Karikó Katalin pályaképe tükrözi jobban. Őt 1985-ben, a harmincadik születésnapján bocsátották el az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontjából, hét évvel azután, hogy ösztöndíjasként odakerült: az indoklás szerint létszámleépítés miatt. Bizonyára nem csak emiatt döntöttek úgy férjével, hogy két gyerekkel, mindössze száz dollárral és egy Lada feketén beváltott árát abba a bizonyos játékmackóba varrva elhagyják az országot. Karikót 1978-ban arra kényszerítették, hogy ügynökként jelentsen, és bár sikerült elkerülnie, hogy bárkinek ártson – a szegedi labor inkább a kémmozgások miatt volt érdekes az állampártnak –, könnyen úgy tűnhetett, hogy a tudományos pályán való előrelépésnek nagyobb ára lesz.
Krausz Ferenc életútjában nem ennyire drámai momentum az emigráció: a fizikus 1985-ben egyidőben szerzett diplomát az ELTE Természettudományi Karán és villamosmérnöki oklevelet a Műegyetemen, utóbbin pedig, a Fizikai Intézetben pedig lézerfizikával foglalkozott. Maga azt mondja, a móri Radnóti Miklós Általános Iskola fizikaóráin lett szerelmes a szakmájába. És noha doktoranduszi éveit valóban disszidensként élte 1987-től Bécsben, elhamarkodott lenne mindent a felelőtlen politikusokra fogni. A lézerfizika viszonylag fiatal tudományág, az első működő lézert mindössze Krausz születése előtt egy évvel, 1960-ban demonstrálta Theodore Maiman. A magyar fizikus a Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója, és osztrák állampolgársága is van.
Bár kis hazánkban a tudósoknak csak a legkevesebbszer volt boldog és hiánytalan életük – még Szent-Györgyi Albertnek sem, aki az egyedüli magyar, aki itthon dolgozta ki Nobel-díjas felfedezését, de a díj után tíz évvel, 1947-ben ő is emigrációra kényszerült –, azt mondani, hogy egy tudományos felfedezés nem magyar, butaság. Az ilyen kijelentések éppen a tudomány nemzetközi jellegét vitatják, márpedig a kutatókat és tudósokat ideális esetben éppúgy nem zavarják az országhatárok, ahogy egy viharfelhőt sem zavar, hogy átússzon-e a két Koreát elválasztó drótkerítés és aknamező felett.
Hogy messzebb ne menjünk példáért: Krausz két francia „tettestársa”, a Pierre Agostini és Anne L'Huillier sem saját országaikban dolgoznak: Agostini az Ohio State Universityn, L'Huillier pedig a svéd Lund Egyetemen dolgozik. Mi sem természetesebb, hogy tudósok olykor országot váltanak azért, hogy egy jelentős mentorral vagy akár egy ritka berendezéssel, géppel, eszközzel dolgozzanak.
Azt persze nem szabad elhallgatnunk, hogy a Fidesz–KDNP kormány persze nem sokat tett azért, hogy Magyarország vonzóbb hely legyen a tehetséges fiatalok vagy a beérkezett tudósok számára. A közoktatás romokban áll: ezt nem csak a két éve szinte szünet nélkül, mégis hiába tüntető tanárok állítják, hanem a fiatalok egyre romló PISA-eredményei is. Az általános és a középiskolák felett basáskodó tankerületi vezetők milliós jutalmai, a hiányzó kréta, filc, vécépapír, az omló vakolat biztos nem segítenek a közoktatás állapotán, ahogy a Parlamentben és a kormányközeli médiában időnként feljebb tekert tanárellenes uszítás sem. Pedig szükség lenne arra, hogy ne csak azok engedhessék meg maguknak a továbbtanulást, akiknek telik magántanárra: Karikó Katalin egyszobás, nádtetős házban nőtt fel, a kútra jártak vízért, halmozottan hátrányos diákból lett Nobel-díjas tudós. Akarat és talán szerencse is kellett hozzá: nem mindenkinek sikerül, aki megérdemelné.
Hiába pózolt most Orbán Viktor a saját közösségi oldalán a biológussal közös fotóval, ha korábban a nem túl elegáns „kisújszállási asszonyság” jelzővel illette, a járvány idején pedig sokkal többet hallgatott Pintér Sándorra, mint a virológusokra. A gyanús vakcinabeszerzések, az ok nélkül osztogatott ingyenes parkolás, a lélegeztetőgép-biznisz és az önkényes lezárások és lazítások mind növelték a Covid-szkeptikusok számát, és ez még most is érezteti a hatását: olykor legalább annyian átkozzák el a friss Nobel-díjast a kommentfalakon, mint amennyien gratulálnak neki.
De ami az oktatást illeti, nem fogytunk még ki az Orbán-rendszer bűneiből. Megfizethető Diákváros helyett Fudan Egyetem épült volna, de most úgy tűnik, az sem, csak a pénz tűnt el. Obskúrus áltudományos műhelyek jöttek létre a Magyarságkutató Intézetben Kásler Miklós égisze alatt. Eközben az MTA autonómiája súlyos csorbát szenvedett, amit mi sem illusztrál jobban, mint amikor a világ egyik legelismertebb matematikusa, Lovász László felülről érkező cenzúra miatt vagy öncenzúrázó hatásra letiltotta az Orbán tudományellenességéről felszólalni kívánó Somogyi Pál akadémikust. Ahhoz nem kell hosszútávú memória, hogy felidézzük, miként privatizálták kormányközeli körök az egyetemeket: már csak az ELTE és a BME van hátra, az „alapítványosított” (értsd: magánkézbe szervezett) egyetemek pedig csúsznak le a nemzetközi rangsorokban. Ez utóbbi ahhoz is vezetett, hogy
a magyar felsőoktatási intézmények épp azoktól a pénzektől esnek el, amik a Horizont Európa programban kutatás-fejlesztésre járnának. A tudományos élet számára ez felér egy Huxittal.
A kutatóknak most a legegyszerűbb eszközbeszerzés is kihívást jelent, az intézményekó pedig a nemzetközi együttműködéseiket gyászolhatják.
Pedig lehetne ez másként is egy olyan országban, ahol százmilliárdokról döntenek egy csettintéssel. A bukott miniszter, Palkovics László például hiába asszisztált a CEU elüldözésében és segített az MTA kutatóhálózatának szétverésében, az attofizikának kiemelten fontos szerepet tulajdonított, és a szegedi ELI-ALPS lézerközpontnak 20 milliárd forintos támogatást adott egy gigaprojektre, amelynek kezdeményezője és kulcsszereplője éppen Krausz Ferenc volt. Nincs semmi baj azzal, ha egy – akkor még „csak” Nobel-esélyes – tudós saját projektért lobbizik. Az viszont jellegzetesen magyar sajátosság, hogy az éheztetett akadémikusok nem rajongtak érte, és a szakma szerint máig nem sikerült kihasználni a lézerközpontban rejlő lehetőségeket. Mostanra pedig úgy tűnik, Krausz immár – másodszor – távolabb került az intézménytől.
De nem csak az intézménytől. Hiszen miután Palkovics tavaly novemberben lemondott, a Technológiai és Ipari Minisztérium evaporált, a 2020-ban létrehozott Nemzeti Tudománypolitikai Tanács névsorát is frissítették idén júniusban: hogy az immár Csák János felügyeletével működő testületben ki nem szerepel már? Lovász László mellett az a Krausz Ferenc, aki kedden kapott Nobel-díjat.
Ha az előbbi történet azt mutatja, hogy miként lehetetlenítenek el itthon egy tehetséges fiatal tudóst, akkor az utóbbi azt illusztrálja, milyen rizikóval jár, amikor egy autoriter, önkényes, szeszélyes hatalom akarja támogatni a tudományt. Előbbi csak tragédia, utóbbi pedig olykor így-vagy úgy, de komédiába torkollhat. Így aztán mindkettő kapcsán megjegyezhetik, keserűen:
a Nobel-díjhoz vezető első lépcső, hogy ne maradj itthon. Negyven év múlva pedig az is kiderül majd, kik azok a Nobel-díjasok, akiket ez az ország most vetett ki magából.
